„Gyakran gondol arra, hogy várni kellett volna még. Talán nem lett volna szabad a rendőrségre mennie” – Klaudia története

–

Június végén jártunk, épp nagytakarítást végeztünk a csoportban. Ilyenkor minden gyerekkel közösen végezzük a munkát. Az ablakok pucolását a kisebbek szerették csinálni, jó mókának bizonyult. „Most nézze meg, a kisöcsém kiborította a felmosóvizet!” – hangzott el a panasz az egyik tizenhét éves lány szájából. – Nyugi, csinálunk egy újat, és az öcséd majd feltakarítja, amit kiborított – válaszoltam. 

Ha úgy hívtuk, Klau, vagy akár Dia, nem okozott számára problémát, Klaudia szerette mindkét megszólítást – két testvérével, a húgával és az öccsével élt az otthonban. A kisfiú ADHD-s volt, azaz figyelemhiányos hiperaktivitás-zavaros. Nehezen tudott akár egy-két percre is (le)ülni és figyelni. Gyakran még éjszaka is a szekrények tetején ugrált, futkározott, amikor már mindenki aludt. Sokszor szerzett magának sérülést is, vagy került vitába a társaival. Azonban amikor kiabálást hallott, akkor az ágyneműtartóba bújt, és ott sírt.  A húga csendes volt, visszahúzódó, felnőttekkel nem igazán beszélt. A kortársaival jól kijött, de velük is csak felületes kapcsolata volt.

A már-már felnőtt nagylány, Dia, nyitott volt, gyakran igényelte a társaságot, azt, hogy valaki meg tudja hallgatni

Már a kezdetektől fogva szívesen beszélgetett velem, vagyis többnyire ő mesélt, én hallgattam.

A szülei látogatták őket, de csak felügyelt kapcsolattartás volt számukra lehetséges.

(A felügyelt kapcsolattartás abban az esetben van, ha a gyermek szülője vagy más hozzátartozója a kapcsolattartási jogával a gyermek vagy a gyermeket gondozó személy sérelmére visszaél, és magatartásával veszélyezteti a gyermek nevelését, testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését. Ilyenkor a gyermeket gondozó személy, illetve a gyermekvédelmi gyám kezdeményezheti a gyámhatóságnál, illetve a bíróságánál a felügyelt kapcsolattartás elrendelését, amelynek során a látogatói szobában a szülőkkel együtt egy az intézményben dolgozó szakembernek is jelen kell lennie – a szerző)

A szülők kezdetektől fogva ellenségesek voltak velünk. Már ekkor észrevettem, hogy Dia – a legidősebb a három testvér közül – szinte sosem megy le hozzájuk, ha jönnek. Egyik nap, amikor a többi gyerekkel kint játszottunk az udvaron, a nagylány egyedül, leszegett fejjel sétálgatott körbe-körbe. Láthatóan szomorú volt. Gondoltam, csatlakozom hozzá. Ahogy lépdeltünk egymás mellett, mesélni kezdett, hogy milyen volt otthon, és hogyan kerültek be. Nagyon szereti az édesanyját, és az apját is, de az anyukáját jobban. Jó volt otthon lenni, mindaddig, amíg el nem kezdődött az, ami miatt végül bekerültek.

Történt egyik este, amikor otthon voltak, és tévét néztek, hogy az apjuk részegen ért haza

Ekkor történt meg először (legalábbis erre emlékszik), hogy megütötte az anyját. Az anya a földre esett, és úgy könyörgött, hogy ne bántsa. Másnap persze jött a bocsánatkérés, de ezt követte az újabb veszekedés, majd az újabb erőszak.

Amikor az apa nem ért haza időben, tudták előre, hogy – ahogy ő fogalmazott – megint rossz estéjük lesz.

Az apa azonban rövid időn belül már nemcsak az anyát bántotta, hanem őket is. Egyre durvábban, egyre erőszakosabban. Volt, hogy egész este fent maradtak, mert a félelemtől nem tudtak aludni. Egyszer aztán a lány az iskolából hazafelé döntött úgy, hogy bemegy a rendőrségre, és feljelenti az apját. 

Már másnap kiemelték őket a családból

Ő így élte meg, nem is akar a részletekre emlékezni vagy beszélni róluk. És azért nem megy sokszor le a szüleihez, amikor látogatni jönnek, hisz az anyja is őt hibáztatja, amiért bekerültek. Ez a vád a testvéreivel való vitáikban is gyakran szóba kerül. Egyébként ő maga is sokszor érzi úgy, hogy valóban ő a hibás, ilyenkor inkább kijön, és levegőzik egy kicsit. Gyakran gondol arra, hogy várni kellett volna még, talán nem lett volna szabad a rendőrségre mennie. Lehet, hogy abbahagyta volna a verekedést az apja, és akkor most otthon lehetnének úgy, mint régen. Az anyja folyamatosan küldte neki az üzeneteket, amikben vádaskodott, és bűntudatot keltett benne: hogy tehette ezt velük, miért jelentette fel őket? És higgyem el az öccsét, a kisfiút is rendszeresen bántotta az apja, szerinte azért lett ilyen, mint most. A húga más, ő az apjának a kedvence volt, így őt nagyon ritkán ütötte meg. Neki mindig vett valamit, vagy hozott munka után csokoládét. Sokszor adott neki zsebpénzt is.

De azt biztosan tudja, hogy őt nem szereti. Úgy érzi, sosem szerette az apja igazán. Ahogy ezt kimondta, könnyes szemekkel, meredten nézett előre. Csendben, szavak nélkül sétáltunk még egy ideig az udvaron.

Ezután gyakrabban fordult elő, hogy amikor összekapott az anyjával telefonon, akkor jött, és mesélt. A tárgyalás időpontja egyre közeledett. A lány nagyon tartott ettől az egésztől: a bíróságtól, az idegen emberektől, akik ott lesznek. Viszont az igazi félelme az volt, hogy az anyja is ellene megy majd ott, a teremben. Egyre feszültebb napjai voltak. Az a Klaudia, aki tisztelettudó volt a felnőttekkel, most gyakran összetűzésbe keveredett velük. A társaival is sokszor hol veszekedésbe, hol verekedésbe bonyolódott. 

Egyértelmű volt a kiváltó ok

Azt kellett tapasztalnia, hogy az otthon, ahol élt, számára egyik napról a másikra az erőszak és félelem helye lett. Azt kellett megélnie, hogy őt valahogy nem szeretik annyira, mint a testvéreit. Kiállt az igazáért, ugyanakkor bűnösnek érzi magát, mert elárulta a családját. Nagyon gyakoriak az ilyen esetek, történetek a gyermekvédelem területén.

Végül a tárgyalást elnapolták, aztán még hosszú ideig tolódott az ügy. Időközben a lány nagykorú lett, az otthon bejáratánál köszönt el. „Köszönöm, hogy itt lehettem egy évig” – mondta. Az utógondozást nem kérte, nem is akarta. Egyszerűen elment. Azóta eltelt pár év. A tárgyalás megvolt, az eljárást az édesapja ellen bizonyíték hiányában megszüntették.  A két kisebb testvére nem került vissza a szülőkhöz. Klaudiának már saját családja van, egy gyermek édesanyja. Dolgozik, és éli a felnőtt élet hétköznapjait. Az anyjával, bár javult a viszonya, de úgy érzi, a nő még mindig haragszik rá. 

Klaudia azt reméli, ha őt nem is, azért az unokáját szeretni fogja…

Tárgyszerű epilógus

A gyermekvédelem statisztikái szerint évente húszezer gyerek válik valamilyen – érzelmi, fizikai, szexuális – bántalmazás áldozatává. A kutatásokkal bizonyított magas látencia miatt azonban ez a szám sokkal magasabb. Az ENSZ Gyermekjogi Konvencióját már 1991-ben ratifikálta a magyar parlament, és a gyermekvédelmi törvényt (1997) is Európa egyik legjobbjának mondják. Az ENSZ-megközelítés szerint bántalmazásnak minősül az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durvaság, a rossz bánásmód vagy a kizsákmányolás – ideértve a nemi erőszakot is – bármilyen formája.

Bár Magyarországon csak 2005 óta hatályos a zéró tolerancia, azaz a gyermek testi fenyítésének teljes tilalma, azonban sokszor ezek az esetek a négy fal között maradnak. És sajnos a napvilágot látottak többségében eljárás sem indul; a statisztika szerint kiskorú veszélyeztetése miatt évente csupán 1500–2000 büntetőeljárás indult a legutóbbi évtizedben.

Kovács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Bhupi