Az Élményakadémia Egyesület programjáról van szó, az Alap!Táborról, amelyet mélyszegénységben élő, gyermekotthonban nevelkedő gyerekeknek szerveznek. A cél az, hogy a kamaszok felhőtlenül tölthessék ott az idejüket, számukra is kinyíljon a világ, és önfeledt pillanatokkal, pozitív megerősítésekkel, új, akár életre szóló élményekkel pakolhassák meg a hátizsákjukat. Ezeket az emlékeket később is elő tudják szedni, azokban a pillanatokban, amikor igazán nagy szükségük van a töltekezésre.  

Milanovich Domi/WMN: Mitől különleges hely az Alap!Tábor

Terék Anna: Ez egy élménypedagógiai foglalkozásokkal tarkított nyári program. Arról szól, hogy több figyelem irányuljon a serdülőkre, mint amennyiben egyébként részesülni szoktak. A szervezők fontosnak tartják, hogy minden gyerek mellett legyen egy felnőtt, aki külön rá figyel a tábor ideje alatt. Az is lényeges, hogy a gyerekek ki tudjanak mozdulni azokból a szerepekből, amelyekben évközben léteznek akár az otthonban, akár a suliban, vagy más közösségekben. A tábornak van egy ilyen „felforgatós” eleme: a gyerekeket kirántják a megszokott életükből, és arra késztetik őket, hogy új helyzetekben, újfajta viselkedésmódokat próbáljanak ki. Olyan játékokban vesznek részt, amelyek elgondolkodtatják őket, és önismeretet adnak. 

Mindez azért is különösen fontos, mert azt látjuk, hogy a rendszer könnyen bedarálja ezeket a gyerekeket, és pont a figyelem, a személyiségfejlesztés az, amit nem igazán kapnak meg. Valószínűleg nem egyetlen hét fog segíteni rajtuk, de azt hiszem, amikor ilyen rövid idő alatt ennyire koncentráltan éri őket nagyon sok élmény, az mélyebb nyomot hagy bennük, mint amikor valami huzamosabb ideig, de kisebb egységekben történik. 

M. D./WMN: Sorsfordító erejű is lehet egy ilyen tábor? Előfordulhat, hogy akár évekkel később adódnak olyan helyzetek, kulcsmomentumok, amikor a gyerekek ezekhez a tapasztalatokhoz nyúlnak vissza? 

T. A.: A gyereknevelés mindig hosszú távú befektetés. Gyakran csak 20-30 év múlva derül ki, hogy az, ahogyan mi viselkedtünk a gyerekkel egy szenzitív periódusban, később hogyan fog rá hatni. Az, hogy valakivel jószándékú felnőttek, szakemberek, önkéntes segítők foglalkoztak kamaszkorában, még nem feltétlenül fogja megóvni attól, hogy rossz irányba forduljon a sorsa, viszont sokkal nagyobb eséllyel visszatalálhat ahhoz az úthoz, ami a normális élet felé visz.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Rengeteget számít, hogy amikor felnőttként visszaemlékszik majd a gyerekkorára, azt mondhatja-e, hogy „volt egy ember, aki nem nézett tök hülyének. Egy ember, aki úgy látta, képes vagyok dolgokra, valaki, aki hitt bennem. Akkor lehet, hogy mégiscsak megéri”. 

Persze az a nehéz ebben, hogy nevelőként sosem tudhatod, a befektetett energia, a befektetett szeretet mikor kezd el hatni, mennyire fog megtérülni. De ettől még nekünk, felnőtteknek, felelősségünk az, hogy mindent megtegyünk. Akkor is, ha valaki, akivel gyerekkorában találkoztunk, végül tényleg rossz irányba megy el, ne adj’ isten, nem sokáig él… 

M. D./WMN: Ahogy hallgatlak, eszembe jutottak a fejlődéslélektanból ismert reziliencia-kutatások, amelyek azt vizsgálják, mitől lesz egy gyerek ellenálló, hogyan tud az őt ért szélsőségesen nehéz életesemények dacára is jól boldogulni. Ebben komoly szerepet játszik, ha már egy felnőtt barátja, támogatója van. Mi az a védőfaktor, amit a gyakorlati tapasztalataid alapján még kiemelnél? 

T. A.: A szabálykövetést, a szabályok betartatását. A suliban, ahol dolgozom, azt látom, hogy az egyik legszigorúbb tanár a legnépszerűbb. Merthogy nagyon megköveteli azt, hogy amit ő mond, azt igenis betartsák. Ami feladatot ad, azt igenis elkészítsék. Következetesen büntet, van, hogy ezerszer le kell írni, hogy mit nem csinál a diák, de a gyerekek mint a vezérhangyát, úgy követik. Én sokszor azt érzem, a gyerekeknek tényleg fontos az, hogy ha tudnak egy szabályról, azt tartassák is be velük, és ha megszegik, kapjanak érte büntetést. Tehát a formálásnak nem csak a jutalmazás része lényeges. Ha valaki nehéz sorsú, bizony akkor is kell büntetés, formálás, mert ha tőlünk, felnőttektől nem tanulja meg, minek hol van a határa, később, magától, nagyon nehéz lesz. Mi mutatjuk meg a gyerekeknek, hogyan alkotunk szabályt, hogyan tartjuk be, és mi történik, ha áthágjuk.

Egy ilyen táborban pont az is a jó, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani: mikor kelünk, mikor fekszünk, mikor étkezünk, ki az, aki részt vesz az adott játékban, ki az, aki nem… Mindez számukra is fontos, mert biztonságot ad, átláthatóbbá teszi a világot. 

M. D./WMN: A nyár a gyerek (és a felnőttek) számára általában vágyott időszak. Miben jelenthet mégis nehézséget?

T. A.: Sok gyereket az tart egyben, hogy van egy darálós napi rutin: kelni kell, fogat mosni, reggelizni, elmenni a suliba, ott tanulni, feladatokat elvégezni… Ez nyáron, ugye, nincs – nyilván kell is, hogy pihenjenek –, illetve nem tudnak találkozni azokkal a jó fej felnőttekkel, mondjuk, a tanáraikkal, akik hisznek bennük, akik máshogy tekintenek rájuk, mint a környezetük. Ha ez megszűnik, nagyon nehéz két hónapig létezni. Pláne úgy, hogy ott ülsz bent az otthonban, és nincs mit csinálnod. Szerencsére szokássá vált a gyermekotthonok körében, hogy táborokba küldik a kamaszokat: van, hogy táborról-táborra járják végig az egész nyarat. De sokszor olyan helyekre küldik őket, ahol semmilyen foglalkozás nincs. 

Ez pedig a lehető legrosszabb, mert attól, hogy most nem A pontban laknak a gyerekek, hanem egy hétig átvitték őket B pontba, még ugyanúgy szét fog folyni a napjuk, mintha sehová sem mentek volna. Önmagában azt, hogy ő most elutazott valahova, egy gyerek még nem olyasféle élményként fogja fel, mint egy felnőtt. Szerintem a gyerekeknek sokkal inkább arra van szükségük, hogy az utazás alatt valami kézzelfogható dolog történjen, amit ők tudnak élvezni, emlékként elkönyvelni. Szülessenek barátságok, maguk érezzék azt, hogy történt velük valami, vagy ők tettek valamit, ami számukra cselekvés volt. 

M. D./WMN: Gondolom, azt is meg kell tanítani nekik, hogyan tudnak feltöltődni, mert a pihenéshez nem feltétlenül elég az, hogy akkor nem csinálunk semmit. 

T. A.: Igen, és azt hiszem, manapság amúgy is túl nagy felelősséget rakunk a gyerekek nyakába. Akaratlanul is, meg sok felnőtt ebben tájékozatlan. Az a helyzet, hogy a gyerekek tényleg nem tudnak még egy csomó mindent eldönteni. A saját tanulóinkon látom, mennyit unatkoznak, mert maguk sem tudják, mit szeretnek csinálni, mivel akarnak foglalatoskodni, eszükbe sem jut, mondjuk, maguktól kézműveskedni, önállóan belevágni. Nem szoktak kipróbálni dolgokat, nem tudják, milyen az. A mai társadalom viszont elvárja, hogy a gyerekek rögtön feltalálják magukat, mondják meg, mivel szeretnének időt tölteni. De ez sokszor nem megy segítség nélkül.  

M. D./WMN: Említetted a saját tanítványokat, akikkel iskolapszichológusként dolgozol. Emellett költőként is ismerünk, legutóbbi versesköteted, a Háttal a napnak 2020-ban jelent meg. Drámákat is írsz, ezekből többet is olvashatunk a Vajdasági lakodalom című könyvben. Hogyan hat az életednek ez a három területe egymásra? 

T. A.: Természetesen vannak átjárások, de próbálom őket külön tartani.

A suliban például nem szoktam azzal dicsekedni, hogy írok. Persze a gyerekek néha rám keresnek a Google-on, és akkor mondják, hogy „Anna néni, te olyan írós vagy!”.

Úgyhogy van, amikor lebukom, de a tevékenységeimet szeretem elszeparálva kezelni. Amit a gyerekek megosztanak velem, azt soha nem fogom megírni. A titoktartásnak súlya kell, hogy legyen. Annyiból persze inspirálják egymást ezek a területek, hogy a sulis munka nehézségeit segít feldolgozni az irodalom. Az írásba bele tudok forgatni olyan feszültségeket, amelyeket megélek egy-egy eset folyományaként, amikor már otthon, egymagamban foglalkozom vele, utánamegyek különböző kérdéseknek, kutatok. Tudja tehát tüzelni egymást a pszichológia és az irodalom, de próbálok köztük távolságot tartani, hogy a gyerekek véletlenül se gondolják azt, a beszélgetéseinkből könyv lesz, vagy kiadom őket. 

M. D./WMN: Újra belelapoztam a versesköteteidbe, illetve, ha jól tudom, most mutatták be Újvidéken a Láthatatlan kölykök című drámádat, amely szökésben lévő fiatalokról szól, az ő hátterükről, küzdelmeikről, hiányaikról. A gyerekkor iránti érdeklődésed mintha fontos összekötő elem lenne a drámaírás, a költészet és az iskolai munkád között. 

T. A.: Amikor gyakornok voltam, a mentorom azt mondta, nem véletlen, hogy jól bírom ezt a sulit, ahol dolgozom, ahol csupa traumatizált gyerekkel kell foglalkozni, hiszen én magam is traumatizált gyerek voltam.

A délszláv háborúkban nőttem fel egy alkoholista családban. Ez bizonyos szempontból jó alap arra, hogy az ember később ilyen hátterű gyerekekkel foglalkozzon.

Könnyen együtt tudok érezni velük, nekem ez az egész valahol tényleg otthonos. Nem azt mondom, hogy szörnyű gyerekkorom volt, de sok volt a nehézség, és ha belegondolok, abban is lehetett jól funkcionálni. Az ember mindig keresi azt, hogy mi a jó a gyerekkorában, és gyerekként mindig meg is találja.  

 

M. D./WMN: Említetted a háborút, illetve szóba került korábban a mélyszegénység is. Ezek olyan társadalmi problémák, amelyek a kirekesztéssel együtt milliók mentális és testi egészségét rombolják. Ehhez képest a pszichológia mintha túl sokszor fókuszálna az egyén szintjére a rendszer helyett, illetve a költészet is hajlamos a szubjektum körül forogni. Be vagyunk-e zárva az „én” börtönébe, és ha igen, mennyire lehet, kell ebből kitörni?  

T. A.: Aki ír, az valahol mindig hazudik. Ha csak az igazat írnánk le, az elég lapos lenne. Inkább elkezdünk egy olyan történetet írni, ami képes szemléltetni azt az atmoszférát, amiről beszélni akarunk, vagy aminek a hatására az olvasóban létrejöhet egyfajta érzés. Nagyon sokszor nem is a saját életünket írjuk, vagy a saját életünket, de kifacsarva, más irányba forgatva, másképp ábrázolva. Azt hiszem, az irodalom általában jól tükrözi, milyen állapotban van az emberek lelke. Ha kollektíven nézzük a társadalom lelkiállapotát, azt az adott közösség költői egész jól át tudják adni. 

Az utóbbi egy évtizedben szerintem is nagyon az „én”-en van a fókusz, de azért ott van benne a társadalomhoz, a családhoz való kapcsolódás, vagy a transzgenerációs traumák kérdése. Ennek megfelelően a líra is tele van olyan versekkel, amik az egyén átéléseit, megéléseit, múltjának feszegetéseit, történetmeséléseit dolgozzák fel. Nagyon érdekes, pont most olvastam egy interjút, amelyben egy prózaíró azt nyilatkozta, szerinte túl sok a családregény. Az is lehet, hogy valamiért most lett erős az emberekben az igény arra, hogy a családi rendszereiket megdolgozzák, a helyükre tegyék. Egyre többet gondolkodik ezen az is, aki nem pszichológus, aki nem költő. Foglalkoztatja, hogy honnan erednek a nehézségei, mi mindent hoz magával, és miket ad tovább, akár a szándékán, tudtán kívül is.    

M. D./WMN: Igen, ebből a szempontból valóban elléptünk attól, hogy kizárólag az egyénben gondolkodjunk. A gyerekeket érő rendszerszintű problémák, társadalmi igazságtalanságok viszont nem igazán enyhülnek. Milyen érzés ekkora ellenszélben dolgozni? Mit tudsz tenni azért, hogy reménnyel teli maradj? 

T. A.: Hát, a fene tudja. Az nagyon jó, hogy ilyen kettős életem van: néha lelépek, és akkor csak költő vagyok. Olyankor nincs rajtam az a felelősség, hogy valakit gyógyítanom kell, vagy annyira jelen kéne lennem, hogy minden rezdülésre reagáljak. Szeretem a munkámat, de időnként nagyon kifáradok. Jól szokott jönni a nyári szünet, egy-egy irodalmi fesztivál, amikor eltűnök egy hétre.

Egy segítőnek amúgy is tisztában kell lennie azzal, hol húzzon határt, hogy inkább tudjon figyelni, mint bevonódni, vagy szomorkodni.   

De az biztos, hogy maga a rendszer nagyon kimeríti a szakembereket. Én folyamatosan abba ütközöm, hogy a gyerek ellátatlan marad, nincs, aki erre pénzt áldozzon, aki ezt a területet fejlessze. Kampányokat építenek arra, hogy mi van az otthonokban élő, árva gyerekekkel, de továbbra sem látom, hogy javulna az ellátás. Amennyire én tartom a kapcsolatot a nevelőkkel, nem igazán élnek boldogan a fizetésükből. Nagy a fluktuáció, és a gyerekeket is megviseli, hogy állandóan változik, kik vezénylik le a hétköznapjaikat, kiktől függenek, ki jön értük, ki ad engedélyt a különböző szabadidős tevékenységekre. Olyan gyerekekről beszélünk, akik alapjáraton kétségbe vannak esve, mert kiemelték őket a családjukból. Keresztülmentek egy csomó fájdalmon, és a körülöttük lévő folytonos változás csak tovább ront a helyzeten.  

 

Ha elküldünk valakit lelki gondozásra, tíz alkalom után kifullad a dolog, mert a nevtan, a pedagógiai szakszolgálat nem tudja ellátni. Az iskolapszichológia kevés ahhoz, hogy terápiát biztosítson. Az otthonnak vagy van pszichológusa, vagy nincs, de hát ki győzi ezt lényegében?

Ezek a gyerekek nagyon magukra vannak hagyva, én azt érzem. És pont ezért fontosak az ilyen kezdeményezések, mint az Alap!tábor, ahol emberek azért küzdenek, hogy ezek a gyerekek élhető pillanatokat tudhassanak a magukénak. Vagy legalább, ha más nem, akkor egy hétig azt érezzék, hogy ők igenis számítanak, ott vannak a fényben, látják, hallják őket. 

M. D./WMN: Én is itt vagyok! a címe annak a versnek, amit te írtál, és aminek egy-egy sorát küldi el az Egyesület mindazoknak, akik párezer forinttal tudják támogatni az idei Alap!Tábor megvalósulását. A kampány végén –amikorra reméljük, a teljes összeg meglesz – az egész mű publikussá fog válni. Elárulsz róla valamit? 

T. A.: Ez a vers a gyerekek szemszögéből szólal meg, igyekeztem belevinni azt a tudást, amit a saját munkám során az otthonos gyerekektől összeszedtem. Remélem, tükrözi mindazt, amit velük együtt átéltem: azt a kétségbeesést, azt a magukra hagyatottságot, amit senkinek nem kéne megtapasztalnia. Azt szerettem volna, hogy aki olvassa, belelásson abba, milyen nehéz ezeknek a gyerekeknek élni, és mennyire fontos az, hogy a felnőttek valóban foglalkozzanak velük.  

A kampányról bővebben ITT tájékozódhatsz. 

Milanovich Domi

Képek: Kerepeczki Anna/WMN