A kislány, aki senkinek sem kellett – Szandra története

–

Júniusi meleg nap volt, úgy dél körül járt. Jómagam és a kollégám éppen a csoport szobáinak takarításában segédkeztünk a gyerekeknek, mert, ugyebár, ha nem segédkezel ebben is, akkor minden úgy marad, ahogy van. Egyszóval igénylik, hogy legyen ott egy felnőtt is, akivel együtt azért sok minden könnyebb.

A másik csoportban is nyüzsgés volt. Onnan kért a kolléganőm arra a szívességre, hogy két kis növendéket kísérjek már el a boltba, ugyanis zsebpénzt kaptak, valami édességet szerettek volna venni. (Szívesség – ezt a szót használta a kolléga – azonban számomra ez nem szívesség, hanem természetes cselekedet, hiszen ugyanabban az otthonban dolgozunk.)

A bejáratnák várt rám a testvérpár: egy nyolcéves kislány, Szandra és egy tízéves kisfiú, Alex

A boltban vettek egy-két csokoládét, egy csomag gumicukrot, és mentünk is vissza. Élvezték, hogy amíg ők beszéltek, meséltek mindenfélét, volt velük egy felnőtt, aki csak figyel. Nem vág közbe, nem javítja ki őket, nincs máshol fejben, hanem értő figyelemmel fókuszál arra, amit mondanak.

Visszaérkezve a csoportjukba megkértek, hadd jöhessenek át hozzánk szabadidejükben. Oda, ahol én vagyok. Így is lett. Mindennap iskola után már kéredzkedtek is át, hogy tudjunk beszélgetni. Sokszor játszottunk is, amit nagyon szerettek, hiszen én is aktív résztvevője voltam minden játéknak. Szóval annyiszor jártak át hozzánk a kis testvérek, hogy már a velük egy csoportban lévő kollégák is olykor-olykor hozzám jöttek panaszkodni, ha éppen valamelyikükkel gond volt.

A kislányra sok panasz érkezett. Nagyon csúnyán beszélt a nevelőkkel és a gyerekekkel is, ha valami rosszaság történt valahol, ő rendszerint benne volt.

Persze én is már a kezdetektől láttam, hogy Szandra igazán „temperamentumos”, ami a szívén, az a száján, szeret hangadó lenni, és bizony, ha nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy ő szeretné, nagy cirkuszt képes belőle csinálni.

Az iskolájából is az idő előrehaladtával egyre aggasztóbb hírek érkeztek

Nagyon úgy tűnt, hogy a tantestület szeretné, ha a kislány átkerülne másik iskolába. 

Ahogy jobban megismertem őket, láttam, nemcsak az iskola, hanem sajnos a családja sem tud mit kezdeni ezzel a viselkedéssel.

Édesanyja ugyan látogatta őt és testvérét, azonban amikor külső program is szóba jött, (mint például séta a parkban, játszótér, egyebek) az anya rendszerint csak a testvérét, Alexet volt hajlandó elvinni. Szandra maradt az otthonban. Az anya mindig kitalált valamit, amit el tudott adni a kislánynak, hogy most éppen miért nem mehet velük.

Történt nem egy olyan eset is, amikor otthon tölthettek volna egy-egy hétvégét, Szandrát azonban sajnos megint csak valami oknál fogva nem vitte haza az édesanyja. Ilyenkor mindig feljött, és panaszkodott nekem. Szidta az iskolát, amiért mindig mindenki őt piszkálja, szidta a nevelőket, hogy ők is mi mindent kérnek tőle, és „belé állnak", szidta az édesanyját, amiért mindig pont ő az, akinek itt kell maradnia. Na és persze szidott engem is, hogy tulajdonképpen miért ülök itt vele, és hallgatom…

Ezután elővette a fényképalbumát, ahol magáról és családjáról voltak fényképei. Mesélt a nagymamájáról, ott van egy kis kutyája, mert mama nekiadta, és milyen vicces történetek voltak, amikor játszott a kutyával. Mondta, hogy ott tanult meg biciklizni, amikor is megkapta első kicsit kopott kétkerekűjét. 

Ahogy hallgattam, azt éreztem, valahol mamánál minden megvolt, ami most hiányzik

Ott volt elfogadás, tisztán önmaga lehetett minden retorzió nélkül. Ott otthon lehetett minden hibájával együtt. Amikor nem szóltak folyton rosszallóan rá. Amikor játszhatott, futhatott, mászhatott, gyermek lehetett igazán. Ahol elfogadták. Ahol szerették…

Általában ez volt a szokásos menetrend minden egyes ilyen alkalommal. Valahol, valakinek ki kellett adnia a dühét, meg kellett fogalmaznia, mi bántja. És valakit mindenért okolni kellett, erre pedig én pont megfelelő voltam.

Kellett valaki, aki ott van mellette, amíg dühös, egészen addig, amíg megnyugodott. 

Telt az idő, és sajnos jött az iskolából egy szakértői vélemény, miszerint a kislánynak „kevert specifikus fejlődési zavara” van. Az iskola ezzel a lendülettel kérte is, hogy keressünk másik intézményt neki. Persze kötöttük az ebet a karóhoz, hiszen szeretett oda járni. Amit lehetett, megtettünk, hogy maradhasson.

Közben egyre csak gyűltek a panaszok, a beírások, ilyen-olyan tanári figyelmeztetések

Mintha az iskola kizárólag a problémát látta volna a gyermekben, nem pedig egy gyermeket láttak, akinek problémái vannak, amelyek miatt érthetően le van maradva társaitól.

Végül az iskola rövidre zárta a történetet. Úgy döntött, elküldi – a szakvéleményre hivatkozva – az akkor már tízesztendős kislányt. Értetlenül álltam a döntés előtt. A szakirodalom szerint, leegyszerűsítve azt jelenti a hivatkozott szakvélemény, hogy egy átlag tízéves iskolai teljesítményét nem éri el jelenleg. Ugyanakkor azt is leírja, hogy tanulási zavarról nem beszélhetünk, ha annak hátterében például kedvezőtlen tanulási környezet, elhanyagoló, veszélyeztető családi környezet, a szülők alacsony iskolai végzettsége, a nem megfelelő oktatási módszerek, vagy lelki okok állnak.

Szandra esetében figyelembe vették, mi állhat nehézségei mögött? Figyelembe vették, mi mindent cipel?

Adott egy gyermek, akinek azt kell tapasztalnia, hogy nem értik őt igazán, aki az iskolában azt érzi, nem látják szívesen (hiszen tudjuk, a gyerekek mindezt megérzik), akinek az üzenték minden kommunikációs szinten, hogy vele valami baj van.

A most tízéves Szandra – egy otthonban élve – azt is tapasztalja, hogy számára érthetetlen okok miatt édesanyja és vele együtt a családi környezete sem szereti társaságát. Azt éli meg, hogy kevésbé szerethető, mint a testvére. 

Mégis mit várhatunk el így? Mi lenne a reális?

Persze az iskola hivatkozhat arra, hogy az iskolatársaira rossz hatással van. De sajnos, mivel az úgynevezett normál iskolai közösség kirekesztette, rátért egy olyan pályára, amelyről nem lesz egyszerű levenni.

Sajnos ezeknek a gyerekeknek alapélményük többszörösen a kiközösítés. És ők pont erre a legérzékenyebbek. Látszólag, mintha ők provokálnák ezt ki. Valójában a viselkedésük korábbi és jelenleg is fennálló sérüléseikből fakad.

Jó döntés volt elküldeni?

A tanári kar nem lehetett volna kicsit elfogadóbb? Igen, tudjuk, hogy a mai iskola zömmel az átlagos gyerekre van kitalálva. De ettől függetlenül nem tehetett volna az iskola többet érte, akkor is, ha „problémásabb”, mint egy nem állami gondozott gyerek? A felzárkóztatást nem lehetett volna megpróbálni? Az osztály közössége is sokat tanulhatott volna ebből a példából az elfogadásról, a segítőkészségről és szolidaritásról. 

Én Szandrában egy értelmes, a közvetlen és a tágabb környezetére is kíváncsi, értékes gyereket ismertem meg.

Azóta eltelt pár év. Most sincs jobb helyzetben, sőt. Mert a róla kialakított vélemények, a kimondott és kimondatlan gondolatok, a környezetében megtapasztalt negatív hozzáállás a részévé vált.

Elhitte, amit mondtak róla.

Kovács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Penny Tweedie