Szabó Anna Eszter: A járvány lehet a mi főpróbánk a változáshoz!

–

Aki belekóstolt már a tudatos létezés bármilyen formájába, tudhatja, hogy ennek az útnak soha nincs vége.

Ha megpróbálsz egészségesen táplálkozni, életed végéig kutathatod, mi is a tényleg, valóban, száz százalékig egészséges étrend.

Ha vegán vagy, el kell döntened azt is, hogy „nyers vegán” legyél-e például, illetve az is kérdés, hogy belefér-e, ha használtan veszed a bőrcipőt vagy beveszed-e az akármilyen gyógyszert, ha tudod, hogy állatkísérletek állhatnak a pirula gyártása mögött.

Ha minimalista szeretnél lenni, rájössz idővel, hogy mindig, de tényleg mindig van még valami, amire igazából nem lenne szükséged.

Ha hulladékmentes életet élnél és nullára redukálnád az ökológiai lábnyomod, ha minden vágyad, hogy személyes szeméttermelésed beleférjen egy kisebb befőttesüvegbe, most szólok, ez igazán csak elvonulva, önfenntartó háztartással lehetséges. Tudom, hogy az Instán sok a városi „zero waster”, de szerintem sok hulladékmentes opció előállítása ugyanúgy problémás kérdés lehet.

Amíg picit is kiszolgáltatottja vagy a fogyasztói társadalomnak, addig van ökológiai lábnyomod, ha tetszik, ha nem, még akkor is, ha több ezren lájkolják a csomagolásmentes nagybevásárlásodat.

Szemét, aki szemetel?

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy akkor úgyis mindegy, hagyjuk a fenébe a törekvéseinket. Viszont muszáj beismernünk, hogy tudatosan élni és egyáltalán, a környezetvédelemmel foglalkozni kiváltság. És azt is, hogy a lelkiismeretre hatni próbáló retorika már nem működik, sőt igazából sose működött.

Én is éltem vele, az a helyzet.

Már nem tudom pontosan megmondani, mióta foglalkoztat a bolygó védelme, a gyerekek születése katalizálta bennem ezt a felelősségérzetet, ami nem hagyott nyugodni. Utólag belegondolva, utólag olvasgatva, már nem mindig értek egyet korábbi önmagammal. Ilyenkor elgondolkodom azon is, hogy vajon nem taszítottam-e távolabb a tudatos gondolkodástól embereket csak azért, mert túl radikálisan fogalmaztam.

Nem voltam-e rettenetesen kontraproduktív, elszállt és naiv? Nem voltam-e egyenesen nagyképű? De, lehet, hogy az voltam.

Mi a tanulság?

Az én tanulságom (ami nem mindenkié), hogy ez hosszú önismereti út. Kicsit hasonló ahhoz, ahogy ebbe a vírushelyzetbe is belementünk.

Eleinte csak suttogtak róla, jöttek a hírek. Volt, aki hitt benne, volt, aki legyintett rá. Csak egy újabb fajta influenza, majd szedjük a vitaminokat, és minden rendben lesz. Közelebb jött a vírus, elkezdtük figyelni a híreket, talán egy kis gombóc már be is költözött a torkunkba. Kinek azért, mert nem voltak kétségei a helyzet súlyossága felől, kinek azért, mert elege lett a nyomasztó szalagcímekből, és rettegett az 5G-től. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy valami szorongató, fullasztó teher nehezedett mindannyiunk mellkasára. A vírus elkezdett tombolni, ölni, rombolni. Volt, akinek hetek, de olyan is volt, akinek már napok is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy elismerje, nem lehet maszatolni, otthon kell maradni, maszkot kell hordani, meg kell adnunk magunkat, nincs mese. Aki meglátta az ellenséget, elfogadta a létezését és nem tiltakozott, nem keresett kiskapukat többé, az berendezkedett egy új életmódra, felismerte a saját igényeinek, személyes preferenciáinak a helyét ebben a piramisban.

Persze ekkor megszületett az új ellenség, az a tábor, amelynek tagjai nem hisznek a vírusban, szkeptikusak, összeesküvés-elméleteket gyártanak. Jönnek is az indulatok, egyik tábor mutogat a másikra, és hogy épp mikor ki a birka, az teljesen kiszámíthatatlan. Hogy legyőzzük a vírust, csak remélni tudjuk. Ki-ki teszi, amit tud. Ha mind egyetértenénk és egy emberként reagálnánk a helyzetre, talán már rég ott lapulnának az idei fesztiválbérletek a zsebünkben, de ezt sem tudhatjuk biztosan. 

 

Önkritika nélkül végünk

Azt viszont tudjuk, hogy a klímaváltozás nem vár ránk. Nem kér még egy italt, nem görgeti a telefonját, amíg végre felfogjuk: ő már megérkezett állig felfegyverkezve, és készen áll bevetni minden tudását, hogy elsöpörjön a Föld felszínéről mindenkit, akire nincs szükség. Márpedig az emberre ennek a bolygónak semmi szüksége nincs, ahogy a mondás tartja, és bármilyen rosszul hangzik is, sajnos igaz lehet.

Nem vagyunk pótolhatatlanok a bolygó és az élővilág szempontjából. Nemcsak azért, mert szemetelünk, mert túltermelünk és kizsákmányolunk, hanem mert pokolian bánunk egymással és magunkkal is.

Képtelenek vagyunk önkritikát gyakorolni, pedig ez végzetes hiba lehet.

Önkritika nélkül mégis hogy a francba lenne esélyünk változni?! Mert abban, remélem, egyetértünk, hogy változnunk muszáj, létfontosságú. Ha nem változunk, ha megrekedünk ezen a szinten, akkor nekünk lőttek.

Én nem akarok ebbe a hibába beleesni.

De hiába védem a környezetet, ha rosszul csinálom! Úgyhogy én felhagytam a lelkiismeret-furdalással. Nem akarom, hogy bárki rosszul érezze magát. Azt akarom megmutatni, hogy szembenézni a hibáinkkal nem olyan rémes dolog. Nem rossz beismerni, hogy ezt vagy azt szarul csináltuk. Edukálni lehet sokféleképpen, szelíden is, nem muszáj belerúgni képletesen azokba, akik máshogy gondolkodnak.

Hibáztam

Szerintem volt egy periódus, amikor igazi ökonáci voltam. Kizárólag a zero waste szemüvegen keresztül néztem és láttam mindent. Más szempontnak esélye sem volt.

Belegondolok, hogy leírtam olyat, hogy aki cseppet sem foglalkozik a környezetvédelemmel, a minimális szinten sem próbálja csökkenteni a szeméttermelését, az beleszarik a gyereke, az unokái jövőjébe. Jézusom, hát mit gondoltam?! Gondoltam-e azokra, akik a létminimum alatt élnek, akik agyondolgozzák magukat a megélhetésért, és nem marad energiájuk a „tudatosságra”?! Ha a hat csomagolás alatt rejlő instant kajából jóllakik egy egész család, hogyan is ítélkezhetem? A zero waste bevásárlásból összerakott, egy étkezésre elégséges Buddha-tál ára nekik talán a heti étkezési büdzsé…

Bizonyára belegázoltam olyanok lelkébe is, akik ugyanúgy szoronganak a klímakatasztrófa és a gyerekeik jövője miatt, mint én, de az életükbe épp nem fért bele a hulladékmentességgel foglalkozni. Mert gyakorlatilag bármilyen „tudatosság” edukációt igényel, ami rengeteg időt, energiát és sokszor pénzt is felemészt, amire nyilván nincs mindenkinek kapacitása.

Senkinek sincs igaza

Akarja-e bárki, hogy efféle vírusok határozzák meg az életünket mostantól? Jó-e az bárkinek, hogy ha épp nincs járvány, akkor meg a szélsőséges időjárás miatt kelljen rettegnünk, hogy víz alá süllyedjen Velence vagy New York?

Én szeretném hinni, hogy bármelyik táborba tartozunk is, a célunk ugyanaz. És emberek vagyunk mind. Aki eszik húst, nem azért teszi, mert szadista, érzéketlen fráter. Aki vegán, az pedig nem azért kerüli az állati eredetű ételeket, mert szent, mert egyedül ő áll egyensúlyban a természettel.

Sokféle olvasata lehetséges a helyzetünknek. Én ezt ma már belátom. Természetesen most is abban hiszek, hogy mindenkinek meg kellene tennie mindent azért, hogy legalább perceket, apróbb csatákat nyerhessünk magunknak ebben a háborúban.

Itt a főpróbahét!

Itt van a vírus, egyértelmű tünete a klímakatasztrófának, amiről eddig csak olvasgattunk, mint valami jövőbeli rémképről. Hiába láttunk képeket csontsovány jegesmedvékről, vagy osztottunk meg képriportokat az ivóvízért kilométereket gyalogló asszonyokról, és gyűjtünk pénzt a bozóttüzek és a lángoló esőerdők miatt, a klímakatasztrófa mindig más problémája volt. Olyanoké, akik messze vannak, vagy akik majd évtizedek múlva lesznek felnőttek. Elfelejtettünk közösséget vállalni, egységesen fellépni gyűlölködés nélkül.

A járvány kikényszerítette belőlünk, hogy változzunk, és ne csak magunkra gondoljunk. A Covid esetében sincs egyelőre más kulcsunk a túléléshez, mint összefogni.

És ha így nézzük, akkor talán ez az egész borzalom, fájdalom, bizonytalanság és félelem, amiben osztozunk, megmutatja nekünk, hogy képesek vagyunk legyőzni egy olyan ellenséget, ami minden teketória nélkül gyilkolni jött, megsemmisíteni minket.

A járvány lehet a mi főpróbánk. Bár nem teljesen stimmel a hasonlat, hiszen a mondás úgy tartja, hogy rossz főpróba, bomba jó premier. De ezt a főpróbát nem bukhatjuk el. Ha elbukjuk, a premier is elmarad, és a függöny talán végleg legördül.

Évekig mostam a pelenkát, kerültem a csomagolt dolgokat, szabadidőmben hulladékmentesítő tippekről olvastam és társadalmi ügyekben mélyedtem el. Mivel én nem vagyok egy pörgős ember, szeretek elkényelmesedni, tőlem nagy dolognak számított, hogy erre az útra léptem, és úgy éreztem, ez feljogosít arra, hogy a „magamfajtákat” jelzőkkel illessem, mintha magamat (is) szidnám. Mémeket osztottam meg, amik igazolják az álláspontomat és jól odaszúrnak annak, aki másképp gondolkodik. A cél szentesíti az eszközt, gondoltam, kötelességem nyomatni az „igét”.

  

Fenntartható gondolkodás kell

Aztán tessék. Bezárkózva élünk már nem is tudom, mióta. Mostanában nem azt vesszük meg feltétlenül, ami zero waste, hanem amit megfizethetően házhoz tudunk rendelni. Nem komposztálunk, mert a közeli közösségi kert nem fogad látogatókat a járvány miatt. Kompromisszumokat kellett kötnünk.

A mentális egészségünk, az anyagi boldogulásunk jelenleg elsőséget élvez. Másfél-két éve ezért még nem bírtam volna tükörbe nézni, és az egekbe emelkedett volna a vérnyomásom: „Neked nem számít a gyerekeid jövője?!”

Ma már úgy látom, hogy az efféle észosztás és nyomasztás mindenképp felsőbbrendűség-tudatot sugall, a legjobb szándék ellenére is. Nem gondolkodik másban, csak a saját szempontokban, nem mérlegel, sarkosít, leegyszerűsít. Pedig egy valamirevaló, környezetvédelemmel foglalkozó aktivista már tudja, hogy minden mindennel összefügg, hogy addig reménytelen a műanyagtermelésről vitatkozni, amíg léteznek óriási társadalmi egyenlőtlenségek, amíg le tudjuk nyelni, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek.

De amíg megsértődünk azon, hogy bizonyos perspektívából privilegizáltak vagyunk, amíg minden arról szól számunkra, hogy minket bántanak, vagy pont mi osztunk ki másokat, addig tényleg lehetetlen vállalásnak tűnik minden fenntarthatósági próbálkozásunk, ugyanis a gondolkodásunk fenntarthatatlan.

Szóval, idáig jutottam: lövésem nincs, mi a megoldás kulcsa.

De közös nevező nélkül még a zárat se fogjuk tudni megtalálni, nemhogy a kulcsot, ebben az egyben biztos vagyok.

 

Szabó Anna Eszter 

Kiemelt kép: Pexels/ArtHouse Studio