Fiala Borcsa/WMN: Ha neked kéne megfogalmaznod, mit csinálsz, hogy hangzana?

Benkő Fruzsina: Főleg szavak jutnak az eszembe. Cigány gyerekek, világmegváltás…

F. B./WMN: A TEDx-előadásodnak is ez a címe: Megváltom a világot, csináld utánam! Nagyon tetszik ez a maximalista hozzáállás, nem elégszel meg egy kis résszel, hanem a globális jóra törekszel.

B. F.: Nyilván tudom, hogy nem lehet az egész világot… De inspirálnak azok a régi történetek, amikor valaki kitalált valamit, és abból mostanra világméretű mozgalom lett. Persze nem mondom, hogy az Indahouse legyen világméretű, hiszen ma már sok hasonló kezdeményezés van. Viszont nagyon örülnék, ha az utazó önkéntességben, amit mi csinálunk, minél több ember részt venne.

Fontos lenne ráébrednünk, hogy mindannyiunknak dolgunk van ezzel, egy idő után fenntarthatatlan lesz, ha hagyunk leszakadni egyes területeket.

Egy csomó helyen alulképzettek az emberek, a gyerekeknek nincs lehetőségük valódi tudást megszerezni. Így később képtelenek olyan munkát végezni, amivel pénzt kereshetnek, adót fizethetnek, ne adj’ isten, még az országot is építik. Ez közös felelősségünk. Nem az államtól kell várnunk a megoldást.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

F. B./WMN: Hol látod a nagy bajoknak a magját azon a területen, ahol dolgozol?

B. F.: Célom, hogy megszüntessem a cigány–nem cigány ellentétet. Ma, ha valaki cigányként születik, az meghatározza a sorsát. Fontosnak tartom, hogy ezekről beszéljünk, mert nem cigányként el sem tudjuk képzelni, milyen Magyarországon barna bőrrel élni. Mintha kimennél az utcára, és ott mérgező levegőt szívnál magadba. Olyan ez, mint egyfajta szellemi holokauszt. Nem zárjuk haláltáborokba, de megfosztjuk őket a tudástól, az eszüktől. A hetvenes években fogalmazták meg a Pygmalion-hatást, amikor észrevették, hogy sok iskolában a tanár nem beszél a fekete gyerekekhez, nem néz rájuk, nem magyarázza el nekik a tananyagot, így azok persze nem is tudták. Ugyanabban az osztályban a fehér gyerek viszont igen. Azáltal, hogy azt feltételezték a feketékről, hogy nem fogják befejezni az iskolát, a gyerekek meg is feleltek ennek az elvárásnak.

Magyarországon, ha valaki cigánynak születik, sokkal nehezebb az élete, kevesebb a lehetősége. Ezen próbálok változtatni.

E mellé jön még, hogy az oktatás színvonala is egyre rosszabb. Ha így folytatódik minden, akkor menthetetlenül összeomlik a rendszer. A végeken, ahol mi dolgozunk, alig vannak tanárok. Ha valaki elmegy nyugdíjba, nem találnak mást a helyére. Hallottam olyan iskoláról, ahol közmunkások vigyáznak a gyerekekre, és gyakorlatilag nincs oktatás. Egy-egy tanítási napnak nagyjából annyi a célja, hogy a gyerekek ne verekedjenek össze. Az egyik gimnáziumban, ahová jár néhány diákunk, nincs kémiatanár, úgyhogy lezárták a gyerekeket, és kész. Ezen felül itt normális egészségügyi ellátás sincs. Nyolcéves gyerekeknek húzzák ki a maradó fogaikat, mert kilyukadt. Ez egy városi szülő számára elképzelhetetlen.

A másik nagy baj, hogy Magyarországon jelenleg haldoklik a civil szféra. Régi szervezetek dőlnek be, mert nem tudják magukat fenntartani, nincsenek pályázati kiírások. Ma itthon egy szociális munkás 120 ezer forintot keres. Fogalmam sincs, hogy lehet ebből fenntartani egy családot. Mindezt teszi úgy, hogy a társadalom legnagyobb problémáit söprögeti, emberi tragédiákkal dolgozik nap mint nap.

Az államnak ezüsttálcán kellene hordoznia ezeket az embereket, ehhez képest a létminimumon küszködnek.

Talán ezért is rettentő nagy a fluktuáció ezekben a szakmákban. Azonban ha valaki pár hónap után felmond, és jön a helyébe más, megint rengeteg időre van szükség, amíg ki tud alakítani egy bizalomra épülő, segítő kapcsolatot.

Fotó: Bárdi Bálint

F. B./WMN: Hogyan tudod elérni, hogy bízzanak benned, egyáltalán elfogadják a segítségedet?

B. F.: Nem is a segítség elfogadásával van a legnagyobb gond. Inkább azzal, hogy ne kihasználják.

Hogy valóban partnerek legyünk, és ne úgy kezeljenek, mint egy vécépapírt, amivel kitörölhetik a feneküket.

Néha tudatosítani kell bennük, hogy mi is emberek vagyunk. Az a cél, hogy ez egy egyenlő kapcsolat legyen, amiben elhiszik, azért vagyok ott, hogy ők és a gyerekeik többek legyenek. Hogy ne azt gondolják, elő lehet rángatni, ha valami kell. Van egy család például, amelyik rendszeresen próbálkozik azzal, hogy nem engedi hozzánk a gyereket, amíg nem szerzünk nekik mosógépet, tűzhelyet. Szerencsére nem ez az általános, illetve mostanra sikerült felállítani a határokat, de amikor odakerültem, még nagyon naiv és túl alázatos voltam. Sokan úgy érezték, szívességet tesznek, ha kiengedik a gyereküket a programra. Ebből kellett nekem is felnőnöm, kihúznom a hátam, és rávezetni őket arra, hogy nálunk a gyerekek minőségi szolgáltatást vesznek igénybe, ráadásul én – hol pénzért, hol pénz nélkül, de – éjt nappallá téve értük dolgozom.

Az állandóság is kell a bizalomhoz, hogy lássák, ott vagy rendszeresen. De szem előtt kell tartani a lehető legkisebb segítés elvét. Ne túlsegítsünk valakit, hanem épp csak annyit adjunk, amennyire szüksége van az önálló boldoguláshoz. Közben a közmunkaprogrammal és a segélyezési rendszerrel az állam nagyon rászoktatta a szegénységben élő embereket arra, hogy ne oldják meg önállóan a problémáikat. Ezekben a falvakban, mondjuk, nagyon sok lehetőség nincs is. Vagy a hivatalnál dolgozol, vagy nem tudsz dolgozni. Vannak ugyan gyárak, de azt egy anyuka nem tudja vállalni. A cél az lenne, hogy az embereknek hatalmuk legyen a saját életük felett, de éppen ettől vannak megfosztva. 

F. B./WMN: Jól értem, hogy ez számodra is hosszú tanulási folyamat volt?

B. F.: És soha sincs vége. Az egyik legkeményebb lecke, amikor fél éve működött a program úgy, hogy a saját pénzünkből csináltunk mindent, és amikor megnyertük az első pályázatot, tizenötmillió forintot, akkor az egyik szülő az utcán üvöltött velem, hogy ellopom a cigány gyerekek pénzét, és senki ne engedje hozzánk a gyerekét. Emellett én nem leírom ezeket az embereket, nem stigmát teszek rájuk, hanem azt elemzem, miért úgy viselkednek, ahogy.

Nehéz volt megtanulni úgy segíteni a bántalmazott gyerekeknek, hogy közben nincs igazi ellátórendszer.

Amikor Pesten dolgoztam, és bejött egy gyerek, hogy verik otthon, azon nyomban mentünk vele a gyerekjólétre. Itt volt olyan tizenhat éves lány, akit vert az alkoholista anyja, el akart jönni otthonról, de nem tudott. Ott mászkált egész éjszaka a faluban. Tudtam, ennek az lesz a vége, hogy vagy elviszik prostituáltnak, vagy elszökik. De nem volt jó megoldás. A miskolci gyerekotthonba várólista van, átmeneti otthon nem létezik. Végül a polgármesterig is eljutott az ügy, de ő is csak annyit reagált, hogy „nem kell vele foglalkozni, hiszen ebből a lányból így is, úgy is kurva lesz”. Ugyanígy jártam, amikor egy másik esetben kihívták a rendőrséget gyerekbántalmazásért, a hivatalos szerv pedig csak annyit felelt, hogy „minek rángatták oda, egy-két pofon teljesen oké, ő is megüti otthon a gyerekét”. És akkor ott maradunk ebben a frusztráló helyzetben, hogy mit is tudnánk mi, segítők csinálni.

Sokszor nem marad más, mint hogy értő tanú leszek, hiszen egy gyerek a legnagyobb szörnyűséget is képes túlélni, ha van mellette egy felnőtt, akire támaszkodhat, aki visszajelzi, hogy nem vele van a baj.

Fotó: Bárdi Bálint

F. B./WMN: Hogy kerültél a segítő szakmába?

B. F.: Tizenhét éves voltam, amikor a NANE segítője lettem. Nagyon rossz gyerekkorom volt, így tudat alatt valószínűleg magamat is akartam gyógyítani. Otthonról menekülő, bántalmazott tizenöt éves voltam, és volt egy felnőtt férfi, az apám egy barátja, akiben megbíztam. Szerelmet vallott nekem, amit én kamaszként elhittem. Másfél éven keresztül élt vissza a testemmel, amit nem akartam, de ő nagyon ügyesen manipulált. Ehhez hozzáadódott egy vastag réteg bűntudat is. A férfinak ugyanis családja volt, és mindenki rám haragudott, amiért elcsábítottam ezt a harminchat éves férfit.

F. B./WMN: Tizenöt évesen…

B. F.: Igen. Ennek most volt húsz éve, de még mindig poszttraumásstressz-szindrómában szenvedek. És egy csomó lánnyal ez történik. Menekülnek otthonról, majd könnyű prédái lesznek azoknak a férfiaknak, akik úgy gondolják, nekik ez jár. A szexuális traumában végtelen nagy igazságtalanság, hogy az egész életedre kihat. Durva bevillanásaid vannak, amiknek az előidézője maga a szex. És ez nemcsak számodra hatalmas szívás, hanem a párodnak is. Miközben az, aki okozta, vígan éli az életét.

F. B./WMN: Hogy tudtál ebből kilépni?

B. F.: Tizenhét éves voltam, amikor bekerültem a NANE-ba. Akkoriban jött ki a Miért marad? kiadvány. Emlékszem, álltam a Gutenberg téren, besütött a nap, aranyban úszott minden. Kinyitottam a füzetet, és ott volt leírva feketén-fehéren, hogy mi történt velem. Az, amire nekem egészen addig nem voltak szavaim. Végül szakítani tudtam vele. Egy ideig még zaklatott.

Én a saját gyógyulásomon keresztül tapasztaltam meg, milyen fontos, hogy legyen melletted egy felnőtt. Hogy mit jelent, ha nem hisznek benned, mit tud okozni egy-egy káros, lekicsinylő mondat.

Sok bántalmazott gyerek besöpri a traumáit a szőnyeg alá. De ahogy a terapeutám is fogalmazott, „bezárod egy dobozba a gyerekkorodat, jó mélyre eltemeted, eldobod a kulcsot, és azt hiszed, meg van oldva”. Ám valójában ott élsz, abban a dobozban. Én az iskolát használtam arra, hogy túléljek, ott kaptam meg azt az elismerést, szeretetet, amire szükségem volt.

F. B./WMN: Hogy lett belőled az Indahouse vezetője? Miért döntöttél úgy, hogy borsodi cigány gyerekeknek akarsz segíteni a tanulásban?

B. F.: A NANE után egy ifjúsági irodában cigány kamaszokkal dolgoztam, magával a problémával ott találkoztam először. Aztán az angliai Asha Centre-ben tett látogatásom lett sorsfordítóan inspiráló. A közösség egy csodálatos völgyben található, ahol minden hónapban tartanak nemzetközi képzéseket, van biokertészet, pékség, amelyben fogyatékkal élők dolgoztak, színházterem, tényleg egy csoda. Ott megmutatták nekem azt a nőt, aki az egészet alapította. Akkor gondoltam rá először, hogy ha ilyesmit létre lehet hozni, akkor csináljuk meg mi is. Pár évre rá, 2013-ban találkoztam két olyan emberrel, akiknek a segítségével már bele mertem vágni.

Borsodra azért esett a választásom, mert olyan helyre akartam menni, ahol tényleg nagy a baj, de ahová már nem megy senki. Persze, itt is történnek dolgok, hiszen elköltenek milliárdokat, az egész hely ki van tapétázva EU-s plakátokkal. Olyanok pályáznak, akiknek ez a munkájuk, szociális szakember viszont kevés van. Emberileg valóban nehéz lehet azoknak, akik túl közel vannak a bajhoz. A mi 130 önkéntesünkből is csak öt miskolci, helyben nem igazán találunk segítőt.

Ha egy ilyen pályázatot olyan ember valósít meg, aki tele van előítéletekkel a cigányok iránt, illetve följebb valónak érzi magát, akkor nem tud segíteni.

A másik probléma, hogy ezek pár éves pályázatok csupán. Nincs folytatás, így jelentős változás nem jöhet létre.

Mi azért dolgozunk, hogy a gyerekek életén látható legyen hosszú távon is, hogy ott voltunk. Alapvetően nem házi feladatot tanulunk velük, hanem készségeket fejlesztünk, mert nagyon sokan nem tartanak ott, hogy egyáltalán megértsék az iskolai tananyagot. Ezért is fontos, hogy már egészen kicsi korban elkezdjük a fejlesztést. Persze vannak olyanok, akiknek a lemaradását már nem csökkenthetjük, nem vehetjük fel a versenyt a hátrányaival. De sokuknál igen. És akkor úgy kerülhetnek be az iskolába, hogy ismerik a színeket, el tudnak számolni tízig.

Az iskolában viszont már nagyon rossz nekik. A tanárok nehéz körülmények között élnek, kiégtek. Bekerül oda a csillogó szemű, kíváncsi hatéves, aki egy év múlva már meg van róla győződve, hogy az iskola nagyon rossz. Ezzel nehéz felvenni a versenyt. Mi egyénre szabott feladatlapokkal dolgozunk, ami a gyerekek érdeklődési körének felel meg. Az önkénteseinkből hatvanan kizárólag feladatlapot gyártanak hétről hétre.

Az is fontos, hogy egy olyan társadalomban, amelyben a cigány gyerekek stigmatizáltak és kirekesztettek, nem cigány önkéntesek foglalkozzanak velük, szeressék őket. Ez óriási gyógyítóerővel bír.

Fotó: Bárdi Bálint

F. B./WMN: Fantasztikus, ahogy magad köré tudsz embereket szervezni vagy ahogy különféle segítséghez juttok. Kívülről olyannak tűnik, mintha csak kimondanád, mire van szükségetek, és azonnal megadatik. Hogy csinálod?

B. F.: Nem vagyok kifejezetten vallásos, de azt gondolom, ez valahol el van rendezve. És hiszek a közösségi adománygyűjtésben. Mi nem indulunk operatív programos, az államon keresztülfolyó, nagy pénzes pályázatokon, ezt már az elején eltökéltem, mert nem akartam vízfejet növeszteni az Indahouse-nak. Az ilyesféle pályázatok pár évig tartanak, abból lesz X millió forintod meg egy stáb, egy működésmód, ami beindul. Amikor viszont vége szakad, krízisbe kerül a program. Én hosszú távon fenntartható megoldást keresek. Önkéntes csapatot felépíteni több év. Ha pályázaton nyersz pénzt, és abból felveszel három szakembert, akik elvégzik az önkéntesek munkáját, akkor azok eltűnnek, hiszen nincs rájuk szükség. Aztán amikor elfogy a pénz, kezdheted elölről az önkéntesbázis kiépítését. Emellett az is nehézség, hogy sokszor útközben változnak meg a pályázatok feltételei. Te megírod nyolcszázezerre, és visszajön, hogy kapsz, de csak négyszázat. Hiába tettél bele temérdek munkaórát, dobhatod a kukába.

Nekünk sajnos nincs ennyi felesleges munkaóránk, én már így is öt ember helyett dolgozom.

A közösségi finanszírozás ezzel szemben nekünk nagyon bevált. Az elején például kiírtuk a Facebookra, hogy kéne olló, papírragasztó, a Szimplában leszünk ekkor és ekkor. És így lett egy zacskónyi irodaszerünk. A Pozsonyi Pikniken a termek kifestésére gyűjtöttünk, arra is adtak az emberek. Az emberek alapvetően szeretnek segíteni. Jelenleg viszont utazó önkéntesek hiányával küszködünk, mert magas a léc, amit meg kell ugrani.

F. B./WMN: Sok nehézség, kihívás, frusztráció van a munkádban. Honnan tudsz ehhez újra és újra erőt meríteni?

B. F.: Az elmúlt öt év nagyon lefárasztott, ebben a szakmában az ember amúgy is hajlamos elfeledkezni a saját igényeiről. Most a sport az, ami segít, elkezdtem pár hónapja megtanulni kézen állni. Szeptember óta fájt a vállam, amire szokták mondani, hogy azért van, mert sok terhet cipelsz. Vicces, hogy ösztönösen épp a kézenállást választottam, ahol meg kell erősíteni a kezeket és a vállakat, azt remélem, ezáltal nagyobb lesz a teherbírásom is. A gyerekek között is mindig vannak olyanok, akik erőt adnak. Amikor épp padlóra kerülök, elfáradok, elegem van, úgy érzem, abbahagynám, akkor mindig az ígéretem az, ami benne tart. Megígértem nekik, hogy ott leszek mellettük, amíg felnőnek. És mindig van pár olyan gyerek, aki nagyon számít ránk.

A nehéz pillanatokban elém villan az ő arcuk, és akkor szépen visszazárom az aranykalitkámat.

Fotó: Bárdi Bálint

F. B./WMN: Szerinted hogyan lehetne a szakadékot csökkenteni cigányok és nem cigányok között az önkéntes munkán felül?

B. F.: Ha alapvetően úgy nőnénk fel, hogy tiszteletben tartjuk az emberek sokszínűségét, az már fontos érték lenne. Nagyon irigylem azokat a társadalmakat, ahol elfogadóan tudnak élni az emberek egymás mellett. De arra szoktam gondolni, ha Amerikának lehetett fekete elnöke, talán nálunk sem lehetetlen ilyesmi. Az elmúlt évek gyűlöletkeltése és agymosása azonban sajnos nem túl jó irányba vitte el a dolgokat… Ám ha lehetett így befolyásolni az embereket, miért ne lehetne pozitívan is „agymosni” a tömegeket?

F. B./WMN: Ha most eléd állna egy jó tündér, és kívánhatnál hármat, mi lenne az?

B. F.: Ami nagyon nyomaszt, az a magánéletem, illetve az egyre aktuálisabbá váló gyerekvállalás kérdése. Legyen, ne legyen? Szüljek, vagy örökbe fogadjak? Mert egy csomó dolog miatt azt is el tudom képzelni, hogy örökbe fogadok. A gyerekhez viszont kellene egy saját lakás. Ám ha az ember az egész életét eljótékonykodja, akkor nem tesz szert saját javakra. Jó lenne, ha a jó tündér megmondaná, mi legyen. Ezen kívül biztonságot kérnék az Indahouse-nak. Nem is feltétlenül anyagiakat, csak biztonságot. Persze, a legjobb az volna, ha nem is lenne szükség az Indahouse-ra. És jó lenne, ha a szexuális abúzusomat ki lehetne radírozni.

 

Fiala Borcsa

Interjú képei: Chripkó Lili