„Ezeknek a gyerekeknek a nálunk töltött másfél óra a hétvégéjük csúcspontja” – Fügödi naplók

–

A nyár utolsó napjait a fügödi házunkban töltöttem az „Elsős leszek” táborban

Szuper fárasztó időszakra voltam felkészülve, ugyanis a tavalyi tábor során ugyanezekkel a gyerekekkel töltött napok végén mindig hullafáradtan estem össze. Annyi önkéntesre volt szükség, ahány gyerek jelen volt, mert annyira izgágák voltak, hogy előre meg kellett beszélni, ki melyik gyerekre figyel, ki szalad ki után, ha a gyerek egyszer csak elfárad, és kiszáll a közös foglalkozásból. Ehhez képest meghatódva vettem tudomásul, hogy mindez a múlté. A kis iskola-előkészítős gyerekeink, akik tavaly kerültek be a programba, és heroikusan végigcsinálták az előző – Coviddal és online foglalkozásokkal – terhelt évet, rengeteget fejlődtek. Csoportban dolgoznak, figyelnek, szót fogadnak. Csodálatos napokat töltöttünk együtt, amelyek nemcsak feltöltöttek, hanem védettséget is adtak a bekövetkező nehézségekkel szemben. 

A meghatódottságomat csak tovább mélyítette…

… (Konkrétan elsírtam magam), amikor az iskola-előkészítő programunk tavalyi koordinátora elmesélte, hogy az egy évvel ezelőtti felméréskor azt gondolta, legalább ötven százalékuk enyhe értelmi fogyatékos a gyerekeknek. Gondolkodásban, problémamegoldásban jelentősen elmaradtak az ép értelmű gyerekektől. Februárban új felmérést készített, ekkor már „csak” a gyerekek húsz százalékát ítélte elmaradottnak. Azt mondta, hogy bár ő húsz éve gyógypedagógus, és rengeteg gyerekkel találkozik, ekkora fejlesztőhatásra nem számított. A gyerekek harminc százalékának már most másik pályára tereltük az életét, hiszen történjen velük bármi, ők már az ép értelmű gyerekek széles sávjába tartoznak, gondolkodásuk, logikai készségük alapján. Mindez egybecseng azzal, amit a másik gyógypedagógus kollégánk szokott emlegetni:

míg a fogyatékosságok súlyosabb alakjai nem függnek a társadalmi osztálytól, tehát ugyanannyi eséllyel lesz egy középosztálybeli és egy szegénységbe születő gyerek középsúlyos értelmi fogyatékos, addig az enyhe értelmi fogyatékosság felülreprezentált a hátrányos helyzetű gyerekek között.

Olyan gyerekek is azzá válnak a körülményeik miatt, akik egy inspiráló fejlesztőközegben nem lennének azok.

Aztán megérkeztek a mostani ötévesek, és visszarepültünk az időben egy évet

Ugyanaz a figyelemzavar, ugyanaz az izgágaság. Láttam egy gyereket, aki szinte kirepült volna a csoportos foglalkozásból, ha két önkéntes nem teszi ki a karját, és kapja el, mint egy hinta. Megnyugtató volt a tudat, hogy mindez csak átmeneti, és jövőre ők is kisangyalok lesznek. Addig természetesen nagyon sok munka vár ránk és a gyerekekre egyaránt. Újra szembesültünk azzal, hogy

a halmozottan hátrányos helyzet ma az esetek többségében azt jelenti, hogy egy kisgyerek nem tudja a színeket, nincs számfogalma, tehát ötig sem tud elszámolni, a mozgása egy két-három évesnek felel meg, nem tud embert rajzolni, nem ismeri a testrészeket, nem tud figyelni tizenöt percnél tovább, és a személyes figyelemtől, amiben azelőtt szinte soha nem volt része, teljesen felpörög.

Szerencsére csillog a szemük, és hétről hétre visszajönnek, hogy velünk tanuljanak, játsszanak, fejlődjenek. Van olyan kisfiú, aki szombat délután van benne az órarendben, de a nagymamája már másfél órával hamarabb elhozta, mert a kisfiú egész nap azért sírt, hogy ő mikor jöhet végre. Egy másik testvérpár minden alkalommal megpróbált beszállni a kisbuszunkba, ha az ő utcájukba mentünk valakiért, és amikor ők következtek, szintén délután, mennyei örömmel az arcukon kiáltották: „végre!”.

Persze egyrészt ilyenkor örülök én is, de ugyanabban a pillanatban nagy szomorúságot is érzek, hiszen ez azt jelenti, hogy ezeknek a gyerekeknek a nálunk töltött másfél óra a hétvégéjük csúcspontja, azt várják egész végig, egyébként unatkoznak, és nincs mivel lefoglalniuk magukat. Az utcán csatangolnak, esetleg fociznak, ha pedig jön a rossz idő, beszorulnak abba a szobába, ahol laknak a családjukkal, és ahol a tévé az egyetlen szórakozási eszköz. 

Az egyik sofőrünk, aki eddig a fügödi gyerekeket szállította hévégén, megkért minket, hogy hadd ne kelljen odamennie

Azt mondta, nem tud mit kezdeni azokkal a gyerekekkel, akik állandóan be akarnak szállni a kisbuszba, aztán meg nem hajlandóak kiszállni. Nem akarnak rosszat, csak unatkoznak, és jönni akarnak hozzánk, ő viszont nem akar konfliktust a helyiekkel. Ez is olyasmi, aminek, ha értjük a hátterét, akkor rögtön nem a „rossz” gyereket látjuk, hanem a szeretetre és figyelemre éhes, unatkozó gyereket.

„Annyira hálásak minden apróságért.”

Ezt már az új kolléganőm szokta mondogatni, aki budapesti munkahelyeit hagyta ott azért augusztusban, hogy nálunk dolgozzon, és havonta két héten keresztül járja a fügödi házakat, ahol az egész kicsik laknak hároméves korig bezárólag. Játékokat visz, mondókázik, énekel velük azért, hogy amikor ők jönnek majd iskola-előkészítőbe, őket már ne fenyegesse a többéves lemaradás veszélye, természetes legyen számukra a személyes figyelem. Közel negyven kisgyerekkel foglalkozik, köztük egy oxigénhiányos állapotban született és egy Down-szindrómás kislánnyal. A szülők kedvesek vele, várták, kíváncsiak voltak rá, részt vettek a foglalkozásokon, és az eszükbe vésték a következő időpontot is.  

 

Az elmúlt hónap tehát a meghatódottságról, a mély együttérzésről szólt, miközben életünk legsikertelenebb adománygyűjtő kampányát is magunk mögött tudhatjuk, és két olyan kamaszunk is kiszállt a programból, akik hosszú évekig vettek részt az összes táborunkban, az összes fejlesztő foglalkozáson. Ez sajnos időnként előfordul, de ez a két távozás különösen fájdalmas volt a csapatunk számára. Ezeket a csalódásokat kompenzálja az, ahogy a fügödi gyerekek megtöltik élettel és értelemmel az InDaHouse-t, ahogy az önkénteseink helyt állnak a hétvégéken.

Benkő Fruzsi

A képek a szerző tulajdonában vannak