„A gyerekeknek ugyanúgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban” – 89 éve született Csukás István

–

„Nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!”

„A minta, a kincsesbánya a saját gyerekkorom, ma is visszajárok oda” – mesélte Csukás István egy interjúban, pedig elég sokat nélkülöztek, miután édesapja kovácsműhelye tönkrement, és apja elég kevéssé támogatta már a hegedűtanulmányait is, a költészetet pedig abszolút hiábavalónak tartotta:

„Csak akkor akarózott neki megmondani, másoknak is, mit is csinál a fia, amikor már a Szabad Földben is megjelent a nevem. […] Mindenesetre a hírnév sokat segített abban, hogy aztán apám is igazi pénzkereső férfiembernek tekintsen. De ennek ellenére mindazt, amire gyerekként szükségem volt, megkaptam a szüleimtől” – mondta szintén ebben az interjúban.

Nagyon sokat kapott a Békés-Tarhosi zeneiskolától, ahova egykori kisújszállási tanára, Törzsök Béla küldte el a muzikális fiút, de édesanyja is erősen támogatta ebben. Különösen azért, mert nagyon nehéz volt az életük, miután édesapja kovácsműhelye tönkrement. Az iskolává átalakított egykori kastély jó alapot adott a kamasz Csukásnak, hisz amellett, hogy óriási volt a közösségi élet, a szellemi kihívások is megtalálták. Tehetséges művészpalántának tartották, nyitva állt előtte a Zeneakadémia kapuja is: „A hegedűtanárom Zathureczky Ede volt, aki a Zeneakadémiáról járt le – repülőn! Ahogy a többiek is” – mesélte.

Csukás egész életében hálás volt egykori tanárainak.

Már középiskolás korában díjazták egy versíró versenyen, és attól kezdve napi három-négy verset írt. Az összes pénzét bélyegre költötte, mert különböző pesti folyóiratoknak küldözgette friss műveit.

Közben nyaranta a megélhetés miatt apja mellett dolgozott építkezéseken – ez sem segítette abban, hogy hegedűművésszé váljon, hiszen nagyon megviselte a kezét ez a kemény munka.

„Pestre akartam költözni, akkor is, ha nyomorogni fogok” – emlékezett vissza. És nyomorgott is rendesen.

Három tányér ingyenleves és öt szelet kenyér

Bár hivatalosan nem vették föl a jogi egyetemre, de bejárt az előadásokra, és a Ménesi úti kollégiumban senki nem törődött azzal, hogy egy fiúval több vagy kevesebb van valamelyik szobában.

A másik kiváló és szintén nyomorgó költővel, Orbán Ottóval is itt ismerkedett meg. A Bölcsészkar menzáján – nyitás előtt – fizetés és ebédjegy nélkül is ehettek levest és kenyeret. Három tányér levesen és öt szelet kenyéren élt három évig, amíg a Bölcsészkarra járt, ahova átnyergelt a jogról.

Közben sorra jelentek meg versei különböző folyóiratokban; az irodalmi segédmunkák már megélhetést biztosítottak neki – bár szerényet. Persze küzdelmes volt albérletről-albérletre járni, de bebocsátást kapott az irodalmi élet legbelsőbb köreibe, és végre élhette az álmait, emiatt végül nem fejezte be az egyetemet. 

„Ennél az asztalnál volt az én igazi egyetemem”

18 éves korában az egyik verse a címlapra került a Művelt Nép című képes hetilapban, amiben már megszólaltak az új költészeti hangok is – a szerkesztőség a New York-palotában volt. 

„Boldogan rohantam vissza ahhoz a kopasz úrhoz, akinél pár hete otthagytam a kéziratot. Kellér Bandi bácsi volt, fölállt az íróasztaltól és körbecipelt a szerkesztőségben. Akkor nyílt meg az irodalmi kávéház, lehívott, hogy menjek le vele ebédelni, bemutat pár embernek. Életemben nem voltam kávéházban. Egy hosszú asztalnál ott ült mindenki, aki az akkori irodalmat jelentette, aki nem lett szocialista költő, hanem szerkesztésből, ebből-abból élt. Ennél az asztalnál volt az én igazi egyetemem. Sokat ültem ott, mert azt érezhettem, hogy talán az élő magyar irodalom folytatása lehetek” – mondta a már idézett interjúban.

Déry Tibor mindig azt mondta neki, hogy „ha velem kezet fogsz, még három kézfogás, és ott van Jókai”.

Ez óriási önérzetet adott neki, amire szüksége is volt. A versírás nagyon sérülékeny, védtelen állapot, hiszen egy üres papír előtt a semmiből kell létrehozni valamit.

„Nincs is ilyen foglalkozás, hogy költő, ezen mindenki röhög” –

mondta sokszor magáról, nem kevés öniróniával.

Kormos Istvánnak köszönheti a gyerekirodalmi pályafutását, aki akkor az Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott. Csukás nem akart rossz szocialista mozgalmi verseket fordítani, ami a megélhetést jelenthette volna, hisz a cenzúra miatt saját verseket nem jelentethetett volna meg. Így az 56-után elhallgattatott írókkal (Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Mándy) együtt, ő is a meseírás terepére menekült, ami megmentette az éhezéstől.

Aktív életet élt Csukás, többek között a Fiatal Művészek Klubjának vezetője volt, később pedig a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban és a Néphadsereg című lapnál is dolgozott.

1968–1971-ig a Magyar Televízió munkatársa, 1978–1985-ig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője, 1989–1991-ig pedig szerkesztőbizottsági tag volt az Új Idő című lapnál.

Gyermeklapok szerkesztésében is részt vett, Kormos Istvánnal együtt alapították a Kincskeresőt, ami tényleg mentőövet jelentett sok neves írónak, aki nem publikálhatott máshol. Paradox módon ezzel a magyar gyerekirodalom világszínvonalúvá vált, a felnőtt irodalmárok többségénél viszont még máig is az irodalom perifériáján szerepel ez a műfaj.

„Egy szürke kiscsacsi”

Ez volt Csukás első mesekönyve, amiben már A Kóbor Macskák Világszervezetébe kerülő Oriza Triznyák és Mirr-Murr is szerepelt. 

Ezzel pedig elkezdődött egy páratlan meseírói pálya, amelynek megszámlálhatatlanul sok figurája ma is itt él velünk a hétköznapjainkban.

Pom Pomot például Sajdik Ferencnek köszönheti. A Ludas Matyiban A jövő század álla­tai címmel volt egy rajzsorozata, ezt látva hívta fel a Corvina Kiadótól Silyó Mari szerkesztő, és javasolta, hogy valahogyan csináljanak mesét belőle. Mindketten rögtön Csukás Istvánra gondoltak, aki nagy kedvvel megalkotta Sajdik rajzai alapján a Pom Pom meséit, ami ma is elvarázsolja a gyerekeket. Az a bizonyos valami, ami Picur fején van, szintén ebben a sorozatban jelent meg. Ő lett Pom Pom. Ilyen az, amikor egy kivételes rajzoló és egy csodás meseíró jó pillanatban talákozik: együtt építettek fel egy világot, aminek vajmi kevés köze van a valósághoz, mégis érvényes.

Még felsorolni is lehetetlen meséinek kultikus szereplőit, hogy csak a klasszikusokat említsem: a Keménykalap és Krumpliorr Bagamérije biztos mindenkinek ismerős, az én gyerekeim is imádták, ahogy én is rajongtam érte gyerekként. 1975-ben ez a film a X. hollywoodi televíziós fesztiválon megkapta a fesztivál nagydíját és az év legjobb gyermekfilmje címet, de a rangos müncheni Prix Jeunesse Nemzetközi Fesztiválon is díjat kapott.

De a Süsü, a Sebaj Tóbiás, A nagy Ho-ho-ho-horgász, vagy a sokat játszott Ágacska című színdaraja is generációk óta sikeres mind a felnőttek, mind pedig a gyerekek körében.

Szerelmes versek

Csukás István fiatalként állandóan szerelmes volt, háromszor is nősült, de csak harmadszorra találta meg azt a társat, akit neki rendelt az ég. Porga Máriával 1975-ben kötöttek házasságot, és 42 évet töltöttek együtt, ami felesége halálával ért véget.

Gyerekük sajnos nem született, pedig Csukás nagyon szeretett volna apává válni. Ettől függetlenül állandóan ott voltak körülötte a gyerekek, akikből saját gyermekisége is táplálkozott. Nemcsak az olvasóközönség soraiban élvezte a gyerekekkel való beszélgetést, hanem keresztgyerekeivel is nagyon sok időt töltött, de a szomszédok gyerekei is állandóan náluk lebzseltek, mert nyitottan és kedvesen fogadta őket a gyermektelen házaspár.

Csukás István: Szerelmes vers

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett és

hol van már az a felelet –

leolvasztotta a nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.

Sajdik Ferenc mondta az InfoRádiónak Csukás halála után: „Kicsit mindig gyerek maradt, egy gyerekgondolkodású felnőtt, mint Lázár Ervin, ezért értett jól a nyelvükön. Mindig csodálkoztam, hogy mennyire érti a gyerekeket, és közben neki nem volt gyereke. De ahányszor mentem hozzájuk, a házban vagy egy gyerek volt, vagy kettő. Nem volt az utóbbi időben sem elhagyatva, mert nagyon jó szomszédai voltak.”

Ő maga volt Sün Balázs

Ugye, emlékeztek erre a sokat idézett versére, amiből csak egy részletet mutatok most meg? 

Csukás István: Sün Balázs

Erdőszélen, erdőszéli

tölgy tövében volt egy ház.

Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,

Sün Piroska,

Sün Adorján,

Sün Dorottya,

Sün Demeter,

Sün Tihamér

s a legkisebb:

Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak

Szűk lett nékik az a ház,

S előfordult ilyenkor,

Hogy kívül rekedt Sün Balázs.

Furakodott, nyomakodott

Morgott, perelt dühöngve

Semmit se ért, mit tehetett,

Lefeküdt a küszöbre

Telt az idő, múlt az idő

Éjre éj és napra nap

Egyre többször fordult elő,

hogy a házból a legkisebb kimaradt.

„Ebből elég! Torkig vagyok!”

kiáltott fel Sün Balázs

„Sokan vagyunk,

s kicsi nékünk ez a ház”.

„Éppen ezért én elmegyek

Szerbusz néktek hat testvér

Sün Aladár,

Sün Piroska,

Sün Adorján,

Sün Dorottya,

Demeter és Tihamér!”

Bizony, elege volt a szülői házból, mert apja nehezen fogadta el, hogy a vas helyett inkább verseket kalapált a fia, így hát elindult világot látni, és megtalálta azt a mesevilágot, amelyben – mi, az olvasói – azóta is oly boldogan bolyongunk.

Ezzel a gyönyörű tavaszi versével emlékezzünk rá, és örüljünk annak, hogy köztünk lehetett:

Csukás István: Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona,

az ablaküvegen át rám nevet,

amit nem tudok megunni soha,

a kék szemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,

örökzöld időmből kipislogok,

a létezés halhatatlan ívén

a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,

s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,

ledobjuk, unt kabátot, a telet,

s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel

így fordulok én is a fény felé,

s tudom, hogy majd a többi szelíddel

lelkem földi jutalmát meglelé!

Emlékére és tiszteletére szól ma egész nap a Csukás Meserádió – Rádió egyfejűeknek. Hallgassátok az értékes műsorokat a gyerekeitekkel együtt!

Both Gabi