Fügödi naplók: Ne veszítsék el az álmaikat ezek a gyerekek! (Új sorozat!)

–

„Pontosan mi fog történni?”

– kérdezte a kolléganőm, Réka, tollat tartva a kezében, láthatóan jegyzetelésre felkészülve. „Szeretném tudni, hogy mit fogunk mondani. Ha odamegyünk, mind körénk fognak gyűlni.”

Hétfő éjjel volt, ültünk az InDaHouse-központban, Hernádszentandráson. Próbáltam Rékát megnyugtatni, miközben én is nagyon izgultam, és igazából nem tudtam pontosan megválaszolni a kérdéseit. Sokkal inkább az intuícióimra bíztam magunkat a másnapi feladattal kapcsolatban, amikor először megyünk Fügödre, Encs elhíresült cigánytelepére, hogy felvegyük a kapcsolatot az ott élőkkel. A szegényes, kopár utcákon valóban nagyon hamar az ember köré gyűlnek az ott lakók, ha szóba szeretne elegyedni velük. Soha senki nem megy oda, akit nem ismernek, így természetes, hogy kíváncsiak és akár húszan is odagyűlnek.

Hat éve vezetem az InDaHouse Hungaryt azzal a céllal, hogy borsodi aprófalvakban élő gyerekeknek a városi társaikkal egyenlő esélyeket teremtsünk. Önkénteseinkkel száztíz szegénységben élő gyereknek tartunk a tanévben hetente személyre szabott foglalkozásokat, nyáron táborokat. Most egy hatalmas lépésre szántuk el magunkat: a szívünkbe fogadunk kétszáz további gyereket, akik a mai Magyarországon a legszerencsétlenebb helyre születtek: egy borsodi cigánytelepre. 

Mindig harcos típus voltam, aki nem tűri az igazságtalanságot

Éppen húsz éve, kamaszkoromban, a Budapest Pride elődjén, a melegfelvonuláson, békejellel az arcomon nyilatkoztam a Híradónak arról, hogy azért vagyok ott, mert igazságtalan, hogy a melegek nem fogadhatnak örökbe gyereket, és nem házasodhatnak.

Szeptemberben az osztályfőnököm azzal fogadott, hogy reméli, kiéltem az elégedetlenségemet nyáron. Nem, nem éltem ki. Azóta is az hajt, hogy nap mint nap tegyek az igazságtalanság ellen.

Amikor tíz évvel ezelőtt elolvastam egy tanulmányt arról, hogy a cigány gyerekek tizennégy éves korukra elveszítik az álmaikat, rettenetesen dühös lettem, és úgy döntöttem, ezen változtatni fogok, majd pár évvel később megalapítottam az InDaHouse Hungaryt, amivel néhány hete megvettünk egy házat Encs-Fügödön, kétszáz méterre Borsod legrosszabb hírű cigánytelepétől. 

Az újabb kezdet kezdete

Hamarosan önkéntesek és gyerekek feje fog itt összeborulni a feladatlapok és a társasjátékok fölött minden hétvégén. A többségi társadalom által kirekesztett családok legkisebbjeit fogják nagy öleléssel köszönteni az önkénteseink, akik éreztetni szeretnék ezekkel a gyerekekkel, hogy nem mindenki rekeszti ki őket, aki városi, aki fehér, aki nem szegény. Abban hiszünk, hogy csak azzal tudjuk a társadalmi befogadást segíteni, ha kisbaba koruktól ellensúlyozzuk azt a rengeteg negatív hatást, amit a rasszizmus miatt élnek át.

Akkor lesz lehetőségünk a jogainkat és a kötelességeinket illetően egyenlő állampolgárokként élni ebben az országban, ha megismerik az őszinte szeretetet is a másik oldalról. Enélkül ez nem megy.

Amíg nem változtatunk, addig csak a kölcsönös sárdobálás marad, örökkön örökké. És közben gyerekek tízezrei nőnek fel nyomorban, megfosztva a valódi esélyektől, megfosztva attól, hogy kiteljesedjenek tudásban, képességekben, elveszítve az álmaikat.

Kedden térképpel és papírokkal felszerelkezve elindultunk a telepre. Öt utca várt ránk, körülbelül háromszáz emberrel. Az volt a cél, hogy mindenkinek elmeséljük, kik vagyunk, mit szeretnénk, összeírjuk a gyerekek számát és életkorát a továbbiak tervezhetősége miatt. Nagyon izgultunk és kicsit tétován szólítottuk meg az első családot. Aztán hetvenszer mondtuk el, hogy mi már hat éve dolgozunk Perén és Hernádszentandráson a gyerekekkel, akiknek fejlesztő foglalkozásokat tartunk azzal a céllal, hogy minél ügyesebbek és okosabbak legyenek, befejezzék az iskolát és érettségit vagy szakmát szerezzenek. Elmondtuk, hogy mivel nagyon sok gyerek él Fügödön, nem tudunk mindenkinek azonnal segíteni, először csak az ötévesekkel dolgoznánk. Tartanánk nekik egy tábort augusztusban, és aztán hetente foglalkoznánk velük szeptembertől. Hamar rájöttünk, hogy melyik szomszédra kell hivatkozni ahhoz, hogy el tudják helyezni a fejükben a házunkat, és mindenkinek elmondtuk, hogy melyik az a három fügödi család, amellyel már évek óta dolgozunk és amelyen keresztül ellenőrizhetnek minket. 

A mindent tudó kalauz: Dzseni

Egészen hamar mellénk szegődött egy kislány, aki az idegenvezetőnk lett. Dzseninek hívják, most megy hatodikba. Nemcsak kalauzolt minket, megmutatva, hogy hol laknak gyerekek, hanem időnként át is vette tőlünk a szót és biztatta az anyukákat, hogy vegyenek részt a programunkban. Rekedtes hangjával, szőkésbarna, apró fürtökben kunkorodó hajával igazi egyéniség. Az anyukája hatéves korában meghalt, idősebb apukája neveli. Mire találkoztunk, kitakarított és lemosta a tűzhelyüket. 

Sokat beszélgettünk vele, egyetlen panaszszó sem hagyta el a száját, miközben egy olyan utcában él, ahol a házakban nincs bent a víz, több helyen áram sincs, nincsenek kerítések, nincs játszótér, a messziről jött ember azt mondaná: itt nincs semmi.

De ő mosolyogva mesélte, hogy mivel tölti a napjait: házimunka, kisebbekre való vigyázás, boltba menés. Mi is elkísértük egyszer, hogy ragtapaszt vegyen. Mindig egy csomag rágót és némi aprópénzt szorongat a kezében. Kopott kis papucsában két napon át kísérgetett minket, sokat segített, hogy mindenkit névről ismer és amikor senki nem volt kint egy ház előtt, ő az ott lakó anya nevét kiabálva oldotta meg a helyzetet. Rengetegszer hallgatta végig a mondandónkat, végtelen türelemmel és jókedvvel. A két nap végére még a lába is megfájdult a sok álldogálástól. Cserébe a segítségéért, harmadnap elvittük az encsi cukrászdába fagyizni. Nagyon csinos volt, csipkés gallérú, virágos ruhát és fehér karika fülbevalót viselt. Kiderült, hogy az outfitjét reggel vette a piacon, az árvaellátásából. A cukrászdában úgy ült le a teraszon, hogy ha ismerős jön, meglássa, és folyton az utcát kémlelte. Nagyon büszkén ült ott velünk, sokszor el is feledkezve a fagyiról a kezében. 

Vigyázz, kész, rajt!

Az Indahouse éppen azért jött létre, hogy az ilyen csillogó tekintetű gyerekek, akik egy messzi-messzi utca kis házában élnek, ne veszítsék el az álmaikat és legyen egy olyan, segítőkből álló szervezet, amely fogja a kezüket és kíséri őket az úton, amíg be nem fejezik a tanulmányaikat. Nagyon hálás vagyok, hogy Dzseni útját is kísérhetjük szeptembertől. Biztos vagyok benne, hogy életem legnagyobb feladata lesz a fügödi gyerekek segítése. Emberpróbáló helyzetek állnak előttünk. Ezekről fogok mesélni a hónapról hónapra megjelenő naplómban. Tartsatok velem!

Benkő Fruzsi

A képek a szerző tulajdonában vannak