Fügödöt szántóföldek határolják, így mindennapos, hogy valamilyen munkagéppel találkozunk útközben, és évente többször végignézzük, ahogy az üres föld hatalmas fekete rögökké válik, majd megjelennek az apró zöld hajtások, amelyek nagyra nőnek. Ekkor learatják őket, és az egész kezdődik elölről. Október végén kukoricát arattak a kombájnok, és Fügöd úttestjét ellepték a gyerekek, akik fazekakba gyűjtötték a gépekről lehullott kukoricát.

A vidéki ismerőseim azt mesélték, hogy régen bevett szokás volt a leeső termény összegyűjtése a falvakban, neve is van: mezgerelés. Engem mindenesetre szomorúság töltött el a látványtól.

A rá következő napokban minden gyerek kukoricát morzsolt a telepen, köztük Livi is, az a kislány, akiről már írtam a naplóban. Ő az, aki az ölemben ült augusztusban, amikor a gyógypedagógusok vizsgálták, és nem ismerte meg az állatokat. Az állatokat még mindig nem tudja megkülönböztetni, de a színeket már megtanulta. Nehezen bír ki egyben 80 percet nálunk, de jön, és amikor elfárad, vagy elsírja magát, vagy csak szól, hogy vigyük haza. Imádnivaló kislány, aki október végén körülbelül húsz méterre az úttól, ahol mentem, ült a testvéreivel egy fazék mellett, és kukoricát morzsolva odakiabált teli vigyorral az arcán: Szia, Fruzsi! Szeretlek! 

Az idő múlása.. A két kép között 6 év telt el

Éppen az aktuális foglalkozáshoz gyűjtöttem össze a gyerekeket. Ilyenkor csak négy gyereket viszünk egyszerre, hogy egyéni foglalkozáson vehessenek részt. Általában az utca tele van olyan gyerekekkel, akik már az InDaHouse-ba járhatnak, és tudják, hogy pontosan mikor megyünk értük, ezért nem kérdezősködnek, de sokan vannak azok is, akik újra és újra megkérdezik, hogy mikor jöhetnek ők is végre. Most azonban üresek voltak az utcák, mert szemerkélt az eső, így a párás ablakokon kukucskált ki egy-egy gyerekfej. Az egyikük szívecskét rajzolt a párába. 

Viszonozhatjuk-e ezt a szeretet? Visszakiabálhatom-e Livinek, hogy én is szeretem? Formázhatok-e én is szívecskét a kezemből a párába rajzolt szívre válaszul?

Ha az egyetemi tanáraimat kérdezzük, akkor nem, mert szociális munkásként nem vonódhatok be érzelmileg. Én mégis visszakiabáltam Livinek, hogy „Én is szeretlek”, és viszonoztam a párába rajzolt szívecskét is. Miért? 

Mert ezek a gyerekek a sebezhető kis lelküket tárják ki ilyenkor, és erre nem reagálhatok úgy, mint egy jégkirálynő. Ha tisztelem őket, akkor én is meg kell, hogy nyissam a lelkem feléjük. Ugyanakkor annak a tudatában teszem ezt, hogy holnap, holnapután, és még azután is itt leszek, nem tűnök el. „Egy életre felelős vagy azért, amit megszelídítettél.” Természetesen a gyerekek, akik pár hónapja ismernek és azt mondják, szeretnek, vagy megölelnek, csak a csíráját érzik mindannak, amit felnőtt fejjel szeretetnek hívunk. Ráadásul a terapeutám azt szokta modani: a gyerekektől nem szabad elvárni, hogy szeressenek, mert annak, amit éreznek, evolúciós okai vannak: ki vannak szolgáltatva nekünk, felnőtteknek, az életük múlik rajtunk. Ezt a függést hívják ők szeretetnek. De azt, hogy mit éreznek valójában, majd felnőtt korukban fogják tudni megmondani. 

Talán rosszul hangzik, de a szeretet a módszertanunk része. Az önkénteseink, a munkatársaim, és én is szeretjük a gyerekeket. Amikor „hegyi beszédet” tartok, akkor is mindig belefűzöm a mondandómba: attól, hogy éppen haragszom, vagy muszáj szigorúnak lennem, szeretem az adott gyereket.

Szerintem fontos biztosítani őket arról, hogy ha éppen sokat hiányoznak vagy bántottak valakit, sem a szerethetőségük, sem az én érzéseim irántuk nem változtak meg.

Nekem mint a program vezetőjének ráadásul figyelnem kell, hogy minden gyereknek jusson belőlem egy kicsi, mert pusztán a pozíciómból adódóan ki vannak hegyezve arra, hogy én hogyan viszonyulok hozzájuk. Fügödön ritkán tartok gyerekfoglalkozásokat, de sok gyerek mégis azt kiabálja, amikor megáll a kisbuszunk a házuk előtt: itt vannak Fruzsiék. Valamiféle kollektív figurává váltam, ami hatalmas felelősség. Nem szabad visszaélnem vele, és tudnom kell, hogy hol vannak a határai. 

Afféle szakmai szeretetnek mondanám azt, amit az önkénteseink, a munkatársaim és én érzünk a gyerekek iránt. Valóban fontosak a számunkra, elolvadunk a cukiságuktól, elkeserít, ha nem együttműködőek, és elszomorít, ha kiesnek a programból. Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy hatással legyünk az életükre. Annyi minden van, ami ezeket a gyerekeket megtépázza, mire felnőnek. Annyi minden van, ami az ellenkező irányba sodorja őket. Társadalmilag, szociálisan, és akkor a kamaszkorról még nem is beszéltünk, ami őket is éppen ugyanolyan erővel taszítja az irracionális önsorsrontás felé, mint bármelyik másik tinédzsert. Ilyenkor semmi más nem segít, csak a szeretet. Az a kapocs, ami kialakult köztünk kicsi koruk óta.

A szeretetem ad súlyt annak, amit mondok, amiatt hallgatnak rám, még akkor is, ha éppen leszidom őket, az ad nekik lendületet, hitet önmagukban, amiatt lehet pozitív hatásom az életükre. 

A gyerekek társadalmi befogadása a célunk. Ez sem megy szeretet, együttérzés és szolidaritás nélkül. Az egész társadalomra nincs hatásunk, de az önkénteseinken keresztül el tudjuk kezdeni. Egy InDaHouse-os gyerek több száz olyan felnőttel találkozik, mire felnő, akik hisznek benne, akik biztatják, akik szeretik. A tudás, a képességek is nagyon fontosak, de ez a legfontosabb. Ezért vagyunk önkéntes program, és nem néhány fizetett szakember által megvalósított tanoda. 

Természetesen a szakmai szeretetnek megvannak a határai. Igaza volt az egyetemi tanáraimnak a szociális munka-tanszéken. Valóban nem szabad érzelmileg bevonódni. Nem költöztethetem be őket hozzánk, ha szenvednek otthon. Nem tehetek semmit, ha nem együttműködő a gyerek vagy a szülei. El kell engednem a kedvenc gyerekemet is, ha ő vagy a szülei úgy döntenek, kiiratkoznak tőlünk. Nem írathatom be abba az iskolába, ahol szerintem a legjobb lenne neki, ha a család másképp dönt. Segítséget kell kérnem a munkánkat kísérő terapeutától, ha nem tudok kiverni egy gyereket a fejemből. Ez a szakmai szeretet. Mindent megadunk nekik, amit lehet. Nullától 18 éves korukig többszáz órányi szeretetet, személyes figyelmet, törődést, aggódást, felkészülést, önkéntesként, a saját szabadidőnkben, miközben a csillagokat is „lefundraise”-eljük az égről, hogy működhessen ez az egész. Hálát nem várunk. Szeretetet nem várunk.

Engem gyerekként a tanáraim iránt érzett szeretetem mentett meg az otthoni bántalmazások lelki gyötrelmeitől. Ők ezt nem tudták. De hittek bennem, biztattak, jó gyereknek tartottak, és mint tanárok, szerettek. Szakmai szeretettel. Ez mentett meg.

Szakemberként már ismerem ennek a tudományos hátterét, és erre építettem fel az InDaHouse-t. Ennek része, hogy én nem munkahelyként tekintek rá, hanem az életem részeként. Sokszor kérik rajtam számon, hogy gondoskodnom kell a pótolhatóságomról. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, hogy operatívan ez meg van oldva. Fantasztikus kollégáim és önkénteseim vannak, akik nélkül az InDaHouse kártyavárként omlana össze, és akik továbbvinnék a munkát, ha engem holnap elütne a villamos. A szervezet túlélné. A gyerekek is. De tény, hogy amíg nem üt el a villamos, és amíg komolyan gondolom azt, hogy egy életre köteleződtem el a gyerekek mellett, addig tudom használni a szeretetemet, amikor egy gyereket támogatni kell abban, hogy még egy házit megcsináljon, még egy foglalkozásra jöjjön el, még egy évet fejezzen be a középiskolában.

Mint a jó bor, úgy nemesedik az én szeretetem is egy-egy gyerek, a családja és közössége számára.

Fügödön most kaptam az első öleléseket. Ezek az első szikrái annak a szeretetnek, ami miatt öt-tíz év múlva érni fog valamit a szavam akkor, amikor a mai ötévesek elbizonytalanodnak, és kezdik elveszíteni az álmaikat. 

Benkő Fruzsi

A képek a szerző tulajdonában vannak