„November óta ott motoszkált bennem, hogy a következő szintet nem tudjuk megugrani” – Fügödi naplók

–

2010 környékén szociális munkásként dolgoztam pesterzsébeti, utcán csellengő srácokkal egy ifjúsági klubban

Az ország különböző pontjain akkoriban nyitogatta szárnyait három olyan szervezet is, akik cigánytelepen dolgoztak az ott élő gyerekekkel. A Bagázs, a hétesi program, ma már Van Helyed Stúdió és az Igazgyöngy más volt, mint az összes addigi gyerekprogram, amit ismertem. Nagyon irigykedtem mindenkire, aki ezeken a helyeken önkénteskedett, és a három program alapítója, Both Emőke, Bódis Kriszta és L. Ritók Nóra a mai napig a példaképem. Ahogy egyre többször falakba ütköztem a saját munkám során, úgy erősödött bennem a vágy, hogy én is ott lehessek egy cigánytelepen, és a semmiből felépíthessek egy, az övékhez hasonló programot, ami valóban segít a hiányt szenvedő gyerekeknek. 

Aztán eljött 2013 nyara, és úgy tűnt, elérhető közelségbe kerül a kívánságom

Volt két barátom, akik épp hozzám hasonlóan meg akarták váltani a világot, így kávéházi asztalok mellett elkezdtük megtervezni, miként is valósítjuk meg az álmainkat. Egy évvel később már nélkülük igyekeztem hónapról hónapra megtalálni azt a maroknyi embert, akik eljönnek velem Perére, a 360 fős kis faluba, hogy az ott élő gyerekeknek fejlesztő foglalkozásokat tartsunk. 

Tulajdonképpen véletlenül kerültem Borsod-Abaúj-Zemplén közepére az encsi kistérségbe. Nem voltak itt ismerőseim vagy rokonaim. Szakmai szálak vezettek ide. Olyan helyet kerestem, ahol szükség van rám, az elszántságomra és az energiáimra.

Már akkor kinéztem magamnak Fügödöt, azt a cigánytelepet, amiről 2013 októberében hallottam először. Nagyon hamar kiderült, hogy a környék leginkább stigmatizált telepéről van szó, az ott élőkkel kapcsolatban félelmet és gyűlöletet éreznek az emberek. 

Bár a szívem a telep felé húzott, sajnos akkoriban egyedül voltam. Nem volt se csapatom, se pénzem, még jogosítványom sem, ami pedig nagyon hasznos, ha az ember az otthonától 220 kilométerre kezd el dolgozni. Erőforrások nélkül teljesen esélytelen volt, hogy azonnal Fügödön kezdjem el a gyerekeket segítő munkát, hallgattam az akkori tanácsadóimra, és inkább a közeli falut, Perét választottam. Majd, ha megerősödik a kezdeményezésem, elmehetek Fügödre. Ez volt a tanács, amit követtem.

Fogalmam sincs, hogy mi történt volna, ha azonnal Fügödön indulok el, ha azonnal ott építek csapatot, ott vonjuk be a gyerekeket. Így viszont az történt, hogy a program, amit elindítottunk Perén, organikusan növekedni kezdett, és tavaly ilyenkor már több mint 100 önkéntes munkájának köszönhetően több mint 100 gyerekkel tanultunk hétről hétre, nulla és tizennyolc éves kor között annak érdekében, hogy minél ügyesebbek legyenek az iskolában és aztán felnőve önrendelkező, a sorsukat irányító felnőttekké válhassanak.

Rengeteget tanultam az elmúlt hét évben közösségi konfliktusokról, pletykáról, határfeszegetésről, más emberek vezetéséről, fenntarthatóságról, és arról, hogyan működik egy pár száz fős falu, mi a különbség a falusi és a telepi közösségek, szegény emberek között.

Leginkább azonban arról tanultam, hogy milyen akadályok gördülnek a hátrányból induló cigány gyerekek elé, amelyek közrejátszanak abban, hogy kipörögnek az oktatásból, elveszítik a motivációjukat és örökre távol maradnak a többségi társadalomtól, a periférián élik le az életüket. Ezek ellen az akadályok ellen dolgozom, ezeket akarom legyőzni. 

A program, amit alapítottam és amit az önkéntesekkel évről évre tovább fejlesztettünk, elérte azt a szintet, ami még belátható, józan ésszel felfogható, fenntartható. Igen ám, de ott volt Fügöd. Az eredeti álom. A hely, ahol bezárt a gyerekház, ahol nincs segítő civil szervezet, pusztán egy iskola és egy óvoda, ahova csak telepi gyerekek járnak. És 200 gyerek. 

Tavaly vettünk egy nagy levegőt, és átgondolva az első lépéseket, elkezdtük a munkát Fügödön

Emiatt is született ez a naplósorozat, mert azt gondoltam, szeretnék nyomot hagyni ezzel a munkával. Szeretném, ha a világ tudna arról, hogy milyen egy cigánytelepen dolgozni, milyen nehézségekkel és örömökkel jár. Szeretném, ha a többségbe tartozó emberek túllátnának a romos házakon, az utcai kutaknál játszó gyerekeken, a kóbor kutyákon, és meglátnák az emberi sorsokat, a szerethető gyerekeket, akik ugyanolyanok, mint bármelyik másik, bárhol máshol. 

Aztán, az indulással járó nagy feladatok csillapodásával, egy novemberi éjszakán elkezdtünk számolni. Sorokat töltöttünk meg egy Excel-táblában, évről évre haladva. Beleírtuk, hogy az egyes korosztályokban hány gyerek van Fügödön, és hány önkéntesre van szükségünk ahhoz, hogy minden gyerekkel, aki szeretne bekerülni a programba, tanuljon valaki minden hétvégén.

Enyhén szólva bepánikoltunk, amikor kijött az eredmény. Harminc önkéntes hétvégente. Ennyire lenne szükségünk ahhoz, hogy az összes gyerekkel foglalkozni tudjunk.

Ez összesen 240 utazó önkéntest jelentene. Jelenleg az egész programban mindössze 150-en vagyunk.

Az elmúlt hét évben mindig hittem a következő szint megvalósíthatóságában. Amikor a 20 gyerekből 70, aztán 90, majd 110 lett. Még akkor is, amikor a semmiből felépítettünk egy házat, összegyűjtve rá minden fillért, bevonva számtalan önkéntest és vállalatot. Az előző tanévben már 150 gyerekünk volt, akiknek a Covid ellenére igyekeztünk segíteni.  

 

A felszín alatt azonban november óta ott motoszkált bennem, hogy a következő szintet nem tudjuk megugrani. Képtelenség még felmenő rendszerben, minden évben csak egy új korosztályt bevonva is. Képtelenség minden évben 100 új önkéntest bevonni a munkánkba. Márpedig, ha felmenő rendszerben kerülnek be a gyerekek és sikerül őket elkísérni a középiskola végéig, akkor a következő 12 évben folyamatosan erre lenne szükség. Nagyon rosszul éreztem magam, mert a szervezetünkben én vagyok az álmodó, a vezető, akinek az a dolga, hogy lássa és a többiekkel elhitesse, hogy a következő lépés is lehetséges.

Úgy éreztem, hogy kudarcot vallok és a fügödi céljaimmal veszélyeztetem a szerveztünk fenntarthatóságát.

Aztán két hete részt vehettem egy tréningen, ahol a környező államokban működő országos és helyi civil szervezetek vezetőivel tanultunk kreatív tervezést. A kurzus szervezői rengeteg olyan példát hoztak a múltból, amikor az adott kor tudósai azt gondolták valamiről, hogy lehetetlen, majd 100 év múlva kiderült, hogy nagyon is lehetséges. Ahogy ezeket a példákat hallgattam, rádöbbentem, meg kell adnom az esélyt arra, hogy sikerül. Lehetünk mi az ország legnagyobb önkénteseket bevonó szervezete! A kezdetektől mindig olyan fába vágtuk a fejszénket, amiről mindenki más azt gondolta, hogy lehetetlen. Miért jönne bárki is egy messzi borsodi faluba önkénteskedni? Miért adna bárki pénzt arra, hogy szegénységben élő cigány gyerekeket tanítsunk? Miért lennénk képesek összegyűjteni egy kisbusz árát? Mindről bebizonyítottuk, hogy lehet.

Akkor talán azt is be tudjuk bizonyítani, hogy képesek vagyunk egy cigánytelep gyerekei köré is elegendő önkéntest gyűjteni, akik kísérik és segítik őket. De legalábbis mindenképpen megpróbáljuk.

Benkő Fruzsi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Sean Gallup