December közepén a nyirkos, szürke, hideg utcákat jártuk, és karácsonyi ajándékokat vittünk azoknak az ötéves gyerekeknek, akik szeptember óta hétről-hétre jöttek hozzánk iskolaelőkészítő foglalkozásokra. Az InDaHouse-ban minden gyerek, aki tagja a programnak, november végén lerajzolhatja, hogy mit szeretne a Jézuskától, mi pedig ezeket a rajzokat feltöltjük egy zárt Facebook-csoportba, ahol a nagylelkű magánadományozóink egy-egy kommentben jelzik, hogy melyik gyerek kívánságát szeretnék teljesíteni. Az adományozók megveszik az ajándékot, becsomagolják, eljuttatják hozzánk, mi pedig átadjuk a gyerekeknek. Ezt a módszert öt éve találtuk ki a programunkban részt vevő első szülőkkel, az ő kérésükre, és azóta is minden évben megismétlődik, komolyabb gondok nélkül.

Igen ám, de Fügödön nagyon sok gyerek van, akik azért nem lehetnek tagjai a programnak, mert ők túl sokan vannak, mi pedig túl kevesen. Minden alkalommal körbeállnak, ha ott járok, és azt kérdezgetik, ők mikor jöhetnek már. 

Annak a feszültsége, hogy nem segíthetünk mindenkinek, aki szeretné és akinek szeretnénk, az első pillanattól kezdve kíséri az ottani munkánkat. Amikor júliusban, a negyven fokban keresztül-kasul bejártuk a telepet, mindenkinek bemutatkoztunk, és elmondtuk, hogy gyerekprogramot szeretnénk indítani, rengeteg gyerek gyűlt körénk, akik kérdésekkel halmoztak el minket, de leginkább arra voltak kíváncsiak, velük mikor tudunk foglalkozni. Erre akkor és azóta is csak azt tudjuk felelni: nem tudjuk, talán egyszer, talán hamarosan, dolgozunk rajta, mi is nagyon szeretnénk. 

Így aztán, amikor az egyik kolléganőm azzal az ötlettel állt elő augusztusban, hogy az ötéveseknek tartott táborunk alatt, esténként szervezzünk társasjáték-klubot az iskolás gyerekeknek, természetesen mindannyian azt mondtuk, hogy jó. Persze! Foglalkozzunk velük is, ismerjük meg őket, adjunk nekik két-két szép délutánt, ha többet nem adhatunk. Ugyanígy igent mondtunk, amikor ennek a kolléganőmnek az volt az ötlete, hogy tartsunk tanulástámogató tábort az őszi szünetben. Megint ugyanezek voltak az érveink: ha mást nem, legalább ennyit adjunk. Örültünk, hogy így kiderül, hányan vannak, akik szeretnének velünk tanulni. Kiderült. Negyvennégyen. Ez a harmada a mostani InDaHouse-nak. 

A tábor végén még megoldási stratégiánk is lett arra, hogyan tudnánk az iskolás gyerekeket minimális önkéntes létszámmal bevonni a programba. Igen ám, de nemcsak ez a negyvennégy gyerek él ott. Évente huszonöt–harminc ötéves fog bekerülni az iskolaelőkészítő-programunkba, akiknek a támogatását aztán felmenő rendszerben elvállaljuk minimum tíz, de inkább tizenkét éven át, amíg el nem végzik a középiskolát, és akkor az öt éven aluliakról még nem beszéltem, akik jelenleg nyolcvanan vannak, és tudjuk, hogy

velük lenne a legfontosabb elkezdeni foglalkozni, mert minél hamarabb indul egy ilyen hátrányokat csökkentő program, annál hatékonyabb változást képes okozni az érintettek életében.

Egy novemberi estén kiszámoltuk, mindez mit jelent az InDaHouse-ra nézve. Ha minden fügödi gyereknek szeretnénk megadni azt, amit az InDaHouse eddigi gyakorlata alapján kap tőlünk egy gyerek, akkor új házra, kétszáz új önkéntesre, és heti harminc utazó önkéntesre lenne szükségünk néhány éven belül. Döbbenten bámultuk az Excel-táblát. Most úgy gondoljuk, képtelenség harminc embert ideutaztatni minden héten, elszállásolni őket, és ennyi párhuzamos foglalkozásnak helyet biztosítani. Ha állásban lévő szakemberek bevonásával tesszük lehetővé ennyi gyerek fejlesztését, az pedig anyagilag jelent akkora növekedést, amit adományokból működő szervezetként egyáltalán nem biztos, hogy meg tudunk ugrani. Mindeközben itt van a korona is, ami miatt fogalmunk sincs, mikor fogunk visszatérni a rendes kerékvágásba, és hány embert veszítettünk el a régi önkénteseink közül. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Így aztán a gyerekek kérdésére, hogy mikor fogunk velük foglalkozni, nem marad más válasz, mint a ködös „nem tudom”. 

Azzal nyugtathatnánk magunkat, hogy legalább szerveztünk nekik két tábort, amit nagyon élveztek. Ma már azonban az összes kollégámmal egyetértünk abban, hogy teljesen vállalhatatlan, ha az iskolások nem kapnak tőlünk mást, mint négy tábort egy évben. Tudom, hogy nagyon rosszul hangzik, de annál a semmi is jobb, mert nem kecsegtet hamis reményekkel, nem támaszt megoldhatatlan elvárásokat velünk szemben, és nem szül a mindennapok szintjén olyan konfliktusokat, mint ami karácsonykor kialakult. Se az iskolás gyerekek, se a szüleik nem értették, hogy ők miért nem számítanak InDaHouse-osoknak, hiszen voltak a táborokban, és miért nem kapnak ajándékot. Ezért kiabálta nekünk azt egy nő és egy férfi a decemberi, nyirkos, szürke, hideg utcán, hogy „nem vesszük gyerekszámba a gyerekeket”. Ezért dobáltak a gyerekek Jézuskának írt leveleket a postaládánkba, amiket nem teljesíthettünk. Mert az iskolás gyerekek nem kaphattak ajándékot. Ha tudtunk volna adni, akkor se adhattunk volna, mert az a szabály, hogy csak az kap, akivel hetente tanulunk. Az összes többi településen is így van.  

 

Az a faramuci mindebben, hogy a mai tudásunkkal olyan dolgokat nem lett volna szabad megcsinálunk, amire a külvilág azt mondja, hogy szuper. Tábort tartani nyolcvan, aztán negyvennégy hátrányos helyzetű gyereknek elvileg nagyszerű dolog. Karácsonyi ajándékot adni mélyszegénységben élő gyerekeknek nagyszerű dolog. Ezekre nemet mondani segítőként eretnekség. 

Nemsokára stratégia-alkotó hétvégénk lesz két szakemberrel, akik állapotfelmérő interjút végeztek velünk pár napja. Amikor mindezt végighallgatták, feltették a kérdést, hogy ha ennyire nagy falat Fügöd, és a szervezetnek akkorát kell növekednie hozzá, amit egyáltalán nem biztos, hogy meg tud ugrani, akkor miért vágtunk bele. Kellemetlenül éreztem magam, mert erre az a válasz, hogy azért, mert én mint alapító, erre vágyom legalább tíz éve. Egy cigánytelepen szeretném bebizonyítani, hogy lehet a gyerekeknek hatékonyan segíteni, meg lehet változtatni a generációk óta átöröklődő szegénységet, kirekesztettséget, megfosztottságot. Azért ment az InDaHouse Fügödre, és került ezzel nehéz, fenntarthatósági-, szakmai- és emberi krízisbe, mert az alapítója mindenáron meg akarta próbálni.

Milyen érdekes a nyelv. „Mindenáron/Minden áron.”

Természetesen nem minden áron szeretnék a fügödi gyerekeknek segíteni. Nem szeretném bedönteni azt, amit az elmúlt hat évben felépítettünk, aminek keretében ma már százötven gyereket segítünk. Fenntartható, hatékony munkát szeretnék ott is kialakítani. Bízom benne, hogy megtaláljuk ennek a módját, és nem az bizonyosodik be, hogy eleve nem volt lehetséges. 

Benkő Fruzsi

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van