Kislányom, te szép legyél, ne mérnök! – Falak, amelyek gátolják a nőket az előrejutásban a természettudományos és műszaki pályákon

–

Hüpatia ókori filozófus és matematikus volt, az asztrolábium (csillagóra, amely különféle csillagászati számításokat tesz lehetővé – a szerk.) feltalálója. Alexandria városában élt körülbelül 370-től 415-ig – a híres könyvtár igazgatója volt Theón, Hüpatia apja, aki nem csupán bátorította lányát a természettudományok megismerésére, de együtt tanult vele. Hüpatia volt az első, aki a Nap-központú világképpel foglalkozott, sok kutató szerint ő találta fel a hidrométert, messze földről zarándokoltak hozzá a tanítványok.

Hüpatiát 415-ben mégis boszorkánynak kiáltották ki, és kivégezték, leveleit, műveit megsemmisítették, így hatását tanítványai írásaiból ismerhetjük. Nőként olyan területekre „tévedt”, amelyekre nem lett volna szabad.

Ugorjunk úgy 1500 évet: 1915-ben Pécsi Eszter sikeres érettségije után szeretne a Műegyetemre felvételizni, oda azonban nők nem nyerhetnek bebocsátást. Így aztán a lány, akinek eltökélt szándéka, hogy mérnök lesz, Berlinben kezdi meg tanulmányait, s csak az őszirózsás forradalom után jöhet haza, hogy az immár nőket is fogadó egyetemen befejezze tanulmányait. Nem sokáig tart az öröm: a forradalom bukása után a törvényt, amely a nők felvételét lehetővé tette, megváltoztatják, így újabb nyolc éven át kimaradnak a műszaki felsőoktatásból. Mivel azonban Pécsi Eszter berlini tanulmányait idehaza elfogadják, végül 1920-ban megkapja a diplomáját, s ezzel ő lesz az első magyar mérnöknő.

Pécsi Eszter nem ijedt meg a nagy feladatoktól: részt vett Budapest újjáépítésében a második világháború után, de tervezett gigászi parkolóházat Bécsben, és ő készítette New York első vasbeton felhőkarcolójának, a Hotel Americanának a statikai terveit.

Még 70 évesen is terepen dolgozott: egyszer, amikor a bámészkodók meglátták, hogy „egy idős néni” mászik az egyik építkezés állványzatán, kihívták rá a rendőrséget, mert azt hitték, le akarja vetni magát a mélybe. Ez az apró, vicces epizód remekül mutatja, milyen közhelyesen gondolkodunk még ma is az egyes szakmákról.

Jaj, de cuki kutatólány!

Évek óta foglalkozom fiatal kutatók, tudósok kommunikációs képességeinek javításával, például a NATE workshopjain vagy a SCIndikátor tudománykommunikációs programjában (tehát én nem STEM-et [a STEM azon szakmák összessége, melyekhez tudományos, technológiai, mérnöktudományi vagy matematikai végzettség szükséges – a szerk.] oktatok nekik, nyugi, hanem azt, hogy miként tehetik érthetőbbé, izgalmasabbá a nagyközönség számára a tudományterületüket). Az egyik leggyakrabban nekem szegezett kérdést kizárólag lányoktól és nőktől kapom meg:

„Hogyan érhetem el, hogy komolyan vegyenek?”

Az évek során soha egyetlen férfi sem kérdezett hasonlót, sőt: nem ritka, hogy egy érezhetően kisebb tudású férfi résztvevő lehengerlő magabiztossággal „adja el magát”, míg egy lenyűgöző tudományos munkát végző nő láthatóan szorong. Ez sem mai probléma, Torma Zsófiáról, az első magyar régésznőről például így beszéltek férfi kortársai: „Műkedvelő, dilettáns, bogarászó kisasszony.” A férfi régészek rendszeresen visszaéltek Torma jóindulatával: elkérték a nő leleteit, de sohasem jelölték, hogy tőle van a felfedezés vagy az információ.

Megkérdeztem néhány diákot, akikkel korábban dolgoztam. Kétharmaduk szerencsére nem találkozott közvetlen szexizmussal a munkája során, de mindegyikük hallott már hímsoviniszta eseteket a felsőoktatásból. A lányok egyharmada viszont rendszeresen szembesül az előítéletekkel.

Zsanett élelmiszermérnök: „Én alapvetően egy lányos egyetemen tanultam, tehát ott nem volt furcsa, hogy lány vagyok, ezért igazából hátrányt ebből a szempontból nem éreztem. De azt tudom, hogy voltak más szakok, ahol a lányok kifejezetten hátrányból indultak az ő elmondásaik alapján. Én igazából inkább a mindennapi életben tapasztalom ezeket a nehézségeket, sokszor buta kislánynak néznek.”

Szilvia genetikai kutatásokat végez, sokat dolgozik terepen, s szerencsére a közege támogató. „A kutatásom egy úgynevezett férfias szakmához, a halászathoz kötődik, de azt gondolom, ezen a tudományos pályán mozogva az esetlegesen nemiségből adódó különbségeket is tudja ellensúlyozni a szakmai eredmény. Az én területemen egy nagy tudományos konferencián inkább a korom, mint a nemem miatt vehetnek kevésbé komolyan. A többkilós, hallal teli szákot nem én fogom tudni elsősorban emelgetni, de ezt soha egyik helyen sem várták el tőlem hála az égnek, és ez a munkámnak csak nagyon kicsi szelete.”

Eszter (nevét kérésére megváltoztattam) mezőgazdasági mérnök, és neki bizony rossz tapasztalatai is akadnak. „Velem az egyetemen többször is másképp bántak, akárcsak a társnőimmel, csak azért, mert mi lányok vagyunk.

Van olyan tanár, aki minden félévben elmondja, hogy látszik, hogy romlik az egyetem színvonala, mert egyre több a lány.

Van olyan tanár, aki nem fog ötöst adni neked, akármennyire jól tudod az anyagot, mert te lány vagy.

(Persze olyan is akad, aki meg már csak azért is ötöst ad, ha kicsit mélyebb a dekoltázsod…) Szerintem ez elég szomorú.”

Eszter a startup világban tapasztalt már olyat, hogy fontos megbeszélésen a másik félnek problémát jelentett a helyzet: „Például nem akart kezet fogni velem vagy nem tudta, hogy akkor most mi a teendő.

De kaptam olyan megjegyzést, miután kifejtettem, mivel is foglalkozunk, hogy ó, most már látja, hogy én nem csak dísznek jöttem és csapat esztétikai értékét javítani.”

Mitől fiús? Mitől lányos?

A Popfilter második évadának első epizódjában Győrfi Pál elmesélte: Három évvel ezelőttig egy jogszabály miatt nőket nem vettek fel mentősnek, csak mentésirányítóként, illetve mentőorvosként dolgozhattak – mert nekik nem kell hordágyat cipelniük. Győrfi egyébként azt vallja (és szerencsére azóta a jogszabály is változott már): nem az tesz valakit alkalmassá vagy alkalmatlanná erre a szakmára, hogy férfinak vagy nőnek született.

Ester Boserup dán közgazdász dolgozta ki az úgynevezett eke-elméletet, amely nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy azokban a társadalmakban, amelyekben ekével művelték a földeket, és nem valamilyen könnyebb kéziszerszámmal, sokkal kevésbé hozzáférhető a mezőgazdaság a nők számára. A dolog nyitja a biológia: a férfiak felsőtestének tömege átlagosan mintegy 75 százalékkal nagyobb, mint a nőké, ez azt jelenti, hogy felsőtesti erejük is 40-60 százalékkal nagyobb. Emellett a női kéz szorítása átlagosan 41 százalékkal gyengébb, mint a férfikézé. Az szintén egyértelmű, hogy méretbeli különbségek is adódnak a kezek esetében, az átlagmagasságról nem is beszélve.

Abba viszont csak nagyon ritkán gondolunk bele, hogy vajon a kifejezetten férfiak számára, a férfitest paramétereire tervezett gépeket, eszközöket milyen érzés nőként kezelni.

Vajon tényleg a nők „ügyetlenebbek” bizonyos dolgokban – vagy egyszerűen arról van szó, hogy mivel a tervezők (hagyományosan többségében férfiak) mindig is „maguknak” terveztek, nem szembesültek azzal, mit okoz a nőknek a férfiakra szabott ergonómia?

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezetének becslése szerint, ha a nők ugyanúgy hozzáférnének a termeléshez használt eszközökhöz, mint a férfiak (ebben benne van nagyon sok minden a hitelfelvételi nehézségektől a láthatatlan munka miatt kieső időn át az üvegplafon miatti szerényebb anyagi helyzetig és az eszközök könnyű használhatóságáig), a gazdaságokban mintegy 30 százalékkal (!) több terményt takaríthatnánk be.

Szóval talán akad még szempont, amelyet érdemes megfontolnunk, mielőtt egy-egy munkára rámondjuk, hogy fiús vagy lányos. Pedig óriási szükség volna arra, hogy például informatika és a robotika területén minél több nő helyezkedjék el:

egyre több kutatás mutat rá ugyanis, hogy például a férfiak által létrehozott algoritmusok nagyon erősen torzítanak – hiszen a férfiak szókészlete, nyelvhasználata eltér a nőkétől.

(Orvosi téren ez még súlyosabb: egyes gyógyszerek a női testben egészen másképp fejtik ki hatásukat, mint férfiakéban, de például a mesterséges intelligencia „férfiközpontúsága” egyenesen rontja a nők diagnosztizálásának hatásfokát.)

Nem csak biodíszlet!

Veres Pálné Beniczky Hermin (1815–1895) mondta: „Nem a nők hibája, hogy kevesebbet tudnak, mint a férfiak, hanem a rendszeré, mely neveltetésüket elhanyagolja!” – Noha ma már berzenkedünk a paternizáló „neveltetés” szótól vagy épp attól a kérdéstől, hogy kevesebbet tudnak-e a nők, az tény, hogy a rendszer ma sincs még egyensúlyban, miközben már régen kiderült, hogy a női munkaerővel sokkal hatékonyabbá válik például a cégek működése.

Így aztán sok multicég belátta már, hogy érdemes kampányolnia azért, hogy mind több nő forduljon a természettudományos oktatás felé, sőt sok helyütt akár pénzt is áldoznak erre, és valóban törekednek a munkahelyi nemi arányok kiegyenlítésére.

Épp Veres Pálné halálának évében, 1895-ben született az a miniszteri rendelet, amely lehetővé tette, hogy immár nők is beiratkozhassanak a magyarországi egyetemekre. Az első magyar egyetemista Glücklich Vilma volt, aki fizikát és matematikát tanult. Ehhez képest a STEM-képzést még ma is inkább férfiasnak tartják, hiszen a felsőoktatásban is jóval több a férfi, a kapcsolódó munkahelyekről nem is beszélve.

De miért van ez így? A Megtervezem: Okosjövő lányoknak programot 2015 és 2017 között a Lányok Napját minden évben megrendező Nők a Tudományban Egyesület szervezte az amerikai AAUW és az Alcoa Alapítvány támogatásával Székesfehérváron. A cél az volt, hogy minél több lány orientálódjon a város körül igen fontos szerepet játszó STEM-szakmák felé.

A természettudományok iránt érdeklődő 12–17 éves lányok számára kidolgozott programot megelőzte az a környezettanulmány, amit Réti Mónika oktatáskutató, a program szakmai vezetője készített. Íme, egy részlet a tanulmányból:

„Egy EU-projektben (a természettudomány tanulásában megjelenő sokféleséget vizsgáló TRACES-ben) úgy találták, hogy a legtöbb tanár szerint ebben a tekintetben »nincsenek különbségek« a nemek között. Ez a vélekedés abból származott, hogy az osztályban szerettek volna minden tanulóra egyforma figyelmet fordítani (Balzano és mtsai, 2010a). Ezek a különbségek azonban igenis léteznek, és eredményes pedagógiai módszerek vannak arra, hogy kezeljék őket. Ugyanebben a projektben néhány tanár a lányokra fordított különleges figyelmet »pozitív diszkriminációként« értékelte. (Galili és mtsai, 2010).

Sok tanár nehezen látja be azt, hogy a minden tanulót egyformán kezelő formai egyenlőség nem vezet egységes eredményekre.

Noha elvben a differenciálás módszertana jól ismert, a gyakorlati jelentőségét a tanárok nem eléggé értékelik. Ahogyan a TRACES projektben megállapítják: »Várakozásainknak megfelelően, az általános eredmény az, hogy a megkérdezett tanárok többsége alulbecsüli a téma jelentőségét.« (Balzano és mtsai, 2010b) Magyarországon 14 tanárból 8 hasonlóan vélekedett az interjúk során.”

Réti Mónika kutatása során mérnöknőkkel is beszélgetett. Ez a részlet az egyikük interjújából megmutatja, mennyi energia szükséges ahhoz, hogy valaki nőként alkalmazkodjon egy férfias közeghez:

„A legnehezebb az volt, amikor a férfi kollégáim férfiként kezeltek, miközben más (kevésbé racionális) nőkkel kedvesek és figyelmesek voltak a munkahelyen. Meg kellett tanulnom a tudásomat és a logikai készségeimet hangsúlyozni, és a férfi kollégák figyelmét úgy a véleményemre irányítani, hogy közben a női entitásom se vesszen el. Meg kellett tanulnom, hogy lehetnek intuícióim (anélkül, hogy racionalizálnám, burkolnám vagy elrejteném azokat) és az érzékenységemmel együtt élni (úgy, hogy beszélni is tudjak erről).

Nagyon tudatosan meg kellett tanulnom a két nem közötti kommunikációs különbségeket […]”

A környezettanulmány eredménye alapján az rajzolódik ki, hogy a lányok STEM-pálya felé fordulását több dolog is segíthetné. Például

• szülői támogatás – ehhez a szülőknek tudniuk kell, milyen lehetőségeket tartogat a gyermekük számára egy ilyen karrier;
• tanári bátorítás – a tanárokat sokkal több konkrétummal kellene segíteni a pályaorientációs munkában (mely munkakörökhöz, tudományterületekhez milyen tudás és készség szükséges, mely cégnél helyezkedhet el a diák stb.), hogy ők jól tudják motiválni, segíteni az általános és középiskolás diákokat;
• az egyetemi sztereotípiák („romlik a színvonal, mert sok a lány”) kigyomlálása;
• a diákok tájékoztatása arról, pontosan mit is csinál egy mérnök, kutató stb., hogyan néz ki egy napja, milyen karrier állhat előtte;
• sokszoros visszajelzés: szülői, tanári, munkáltatói szinten is kiemelten fontos a gyakori és bátorító visszacsatolás, a megfelelő elismerés;
• a tankönyvek újragondolása aszerint, hogy a lányok számára is izgalmasan magyarázzák-e a tananyagot, illetve hány női példaképpel találkoznak a lányok tanulmányaik során;
• a versenyekkel járó stressz a lányokra rosszabb hatással van, mint a fiúkra, ezért célszerű volna olyan tanulási és elismerési módokat kialakítani, amelyek a lányok kreatív munkáját segítik, nem a versenyszellemet növelik.

Hogy ez utóbbi egyáltalán nem elhanyagolandó, arra jó példa a Réti tanulmányában megszólaló pedagógus:

„Kezdő férfi fizikatanárként kerültem egy szinte csak lányokból álló iskolába […] Meglepett, hogy a lányok mennyire nem feltétlenül akarnak győzni a természettudományos versenyeken – azután elgondolkodtam: egyáltalán, muszáj-e, hogy nyerjenek? Ha nem nyernek, az önbizalmuk összetörik, és ez kihat más területekre is. Egyszer volt egy tanítványom, aki csodálatosan okos, nagyon tehetséges és szorgalmas volt.

Kiváló eredményei voltak, mind a négy évben országos döntős volt. Aztán, negyedikben egy buta megjegyzés a szóbeli döntőn megingatta abban, hogy képes lehet-e fizikusként lediplomázni. Hamar férjhez ment, nem lett végül fizikus. Akkor feltettem a kérdést, érdemes volt-e őt a versenyen indítanom…”

Falak és mászók

Nemrég Emily Harrington lett az első nő, aki a Golden Gate útvonalon 24 órán belül 21 óra és 13 perc) megmászta a Yosemite Nemzeti Park híres, 914 méter magas gránitfalát, az El Capitaint. A szabadmászás során a sziklamászó a kötelet csak biztosításra használja, tehát kézzel és lábbal kapaszkodik. Harrington a siker után úgy nyilatkozott:

„Sok-sok éven át éreztem úgy, hogy nem tartozom ide, mintha nem érdemeltem volna ki a helyemet a Yosemite-mászók között. De ez az élmény segített abban, hogy megtanuljam: nincs olyan, hogy tartozni vagy nem tartozni valahová. Az eredménynek nincs szabálya. Kreatív voltam, kísérleteztem és megtaláltam a saját utam.”

Falak tehát vannak – a kérdés csak az, megtorpanunk-e előttük vagy ha ledönteni egyelőre nem tudjuk is őket, nekivágunk-e. És ha nem mi magunk mászunk, akkor mindent megteszünk-e azért, hogy az, aki épp felfelé halad, könnyebben tudja megtenni a távot, másoknak is erőt adva ezzel.

Csepelyi Adrienn

Források: Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők, Fodor Marcsi- Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő