–

Évek óta foglalkoztam már a női egyenjogúság témakörével, amikor szokatlan megbízást kaptam: egy szakszervezeti szövetség sajtósaként nőjogi konferenciát kellett levezényelnem. Mindent nagyon körültekintően megszerveztünk, külön figyelemmel arra, hogy a szakszervezeti tagok is résztvevőként jelenjenek meg az eseményen, ne csupán unalmas fejtágítás legyen az esemény, ahol előadásokat kell meghallgatniuk, de ők maguk nem szólhatnak.

Beiktattunk hát egy panelbeszélgetést, ahol magyarországi gyárak szakszervezeti tagjaival beszélgettem. Még jóformán bele sem melegedtünk a társalgásba, amikor elhangzott egy mondat, ami azóta is a fejemben visszhangzik, valahányszor azzal vádolnak, hogy a feminizmus az unatkozó városi nők sportja, akik jó dolgukban nem tudják, mit kezdjenek magukkal.

Az egyik beszélgetőpartnerem ugyanis mintegy mellékesen megjegyezte: az ő gyárukban, az ő részlegükön szinte minden nő vesebeteg, mert a férfiak szabják meg, hogy mikor szabad kimenni vécére.

Nem hittem a fülemnek. Pedig a munkám során mindennapos élményem volt, hogy félbeszakítanak értekezleten, hogy nem tartják fontosnak az ötleteimet (félreértés ne essék: nem rólam van szó, az összes kolléganőm ugyanezekről tud beszámolni), pontosan tudtam, hogy a férfi kollégák tendenciózusan többet keresnek ugyanabban a pozícióban, mint mi, nők.

De még úgy is, hogy mindezeknek tudatában voltam és fel is szólaltam ellenük, valamiért az volt a fejemben, hogy mi azért nem vagyunk annyira rossz helyzetben itt, Magyarországon. Mármint persze, ismertem a statisztikákat a nők végezte láthatatlan munkáról, az üvegplafonról és egy sor társadalmi hátrányról (a bőrömön tapasztalom egy részüket nap mint nap), de ilyen direktben, ennyire nyersen még sosem vágott mellbe a valóság. 

Egészen addig, amíg nem került a kezembe ez a kötet.

A láthatatlan légió

Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyve tömény és felkavaró olvasmány. Tömény, mert telis-tele gondosan meghivatkozott kutatási eredményekkel, statisztikákkal és konkrét példákkal. És felkavaró – nos, pontosan ugyanezért.

Mert itt van a képünkben végre, feketén-fehéren, hogy az, amiről oly sokszor suttogunk a munkahelyi ebédlőben, amit kínosnak érzünk a megbeszéléseken, ami nyomaszt otthon vagy a városban közlekedve, az nem hiszti, hanem a valóság maga. A mi valóságunk.

A szerző újságíró, és szerencsére nagyon pontosan érezte, hogyan kell ezeket a lesújtó adatokat és az elemzésüket tálalni, hogy ne üres panaszkodásnak vagy vagdalkozásnak tűnjenek. Van itt sok ismert adat a házimunka megosztásáról, a fizetésbeli különbségekről, arról, mennyi szabadidejük van a férfiaknak és a nőknek – és mennyire önállóan rendelkeznek azzal.

A legérdekesebb részek nem ezek, hanem az olyan – marginálisnak tűnő – elemzések, amelyek valójában alapjaiban határozzák meg az életünket. Például: mennyire optimalizálják a nőkre a városi közlekedést? Érdekli-e a gyárakat, hogy a női dolgozóknak milyen speciális igényeik lennének? Miért olcsó az olcsó női munkaerő?

Miért tömegközlekednek többet és másképpen a nők, és milyen hátrányok érik őket az adórendszerben? Működik-e a VR-szemüvegünk, ha sminket viselünk, vagy senki sem gondolt arra a tervezéskor, hogy a szempillaspirál befolyásolja-e a funkciót?

Ülj a seggeden, ne glettelgessél!

Ha valaki szerint szőrszálhasogatásnak tűnne ez az egész, akkor különösen létfontosságú, hogy végre tudatosítsuk benne, hány fronton szenvednek hátrányt a nők az információalapú világban, mert nem rájuk szabják a tárgyakat, rendszereket – a világot.

Amíg a tervezők kreativitása kimerül abban, hogy a nőknek szánt szerszámkészlet legyen rózsaszín – ahelyett, hogy például ne szakadjon le a csuklóm, amiért túl nagy a glettvas nyele, vagy kézre álljon a csavarhúzó –, addig bőven van mit rendbe tenni a fejekben.

És persze lehet azzal érvelni, hogy ugyan, ki az a marha, aki nőként glettelni óhajt (vagyunk azért), de a kérdés maga az elv: miért vesszük alapbeállításnak azt, hogy a világ a férfiakra van optimalizálva? Hogyan várhatunk azonos teljesítményt a nőktől egy férfiakra szabott világban?

Íme, az ember

Nyilván eszemben sincs a teljesség igényével idézgetni a könyvből, de ahhoz, hogy kicsit érthetőbb legyen a lényeg, talán nem árt kiragadnom néhány hajmeresztő (ámde nagyon is hétköznapi) adatot.

  • A University of Michigan kutatása megállapította, hogy a férjek hetente átlagosan hét óra pluszmunkát termelnek a feleségüknek.
  • Az Egyesült Királyságban a demens személyek ápolói 70 százalékban nők.
  • A Women’S Engineering Society felmérése szerint a védőfelszerelések 74 százalékát kifejezetten férfiakra tervezték – egy 2017-es TUC-jelentés szerint a sürgősségi segélyszolgálatoknál dolgozó nőknek csupán öt százalékát (!) nem akadályozta még soha a nem megfelelő szabású, kialakítású védőfelszerelés a munkában.
  • 1997-ben egy brit rendőrnőt azért tudtak halálra szúrni bevetés közben, mert a faltörő kost csak akkor tudta használni, ha előtte levette a védőmellényét. Más rendőrnők mellkisebbítő műtéten estek át, hogy illeszkedjen rájuk a védőfelszerelés – és hiába panaszkodott több száz rendőrnő, a védőmellények kialakítása alig változott.
  • Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezetének számításai szerint, ha a nők ugyanúgy hozzáférnének a termeléshez szükséges erőforrásokhoz, mint a férfiak, a gazdaságaikban betakarított termények mennyisége 30 százalékkal emelkedhetne. Csakhogy például amíg a férfi mérnökök igen nagy energiákat fordítanak a férfiak által végzett munkafolyamatok megkönnyítésére, a nők végezte feladatok (gazolás, átültetés, betakarítás, feldolgozás) ellátására sokkal kevesebb technológiai újítással állnak elő. (Arról nem is beszélve, hogy a gépesítés a „nők úgysem értenek a technológiához” sztereotípia miatt még inkább eltávolítja őket a termeléstől.)
  • A paracetamolt 40 százalékkal gyorsabban bontja le a férfiak szervezete, mint a nőké. És ez csak egyetlen példácska.Egy 2015-ös holland kutatás szerint rengeteg gyógyszer van a piacon, amelynek nőkre gyakorolt hatásáról gyakorlatilag fogalmunk sincs, pedig a nők anyagcseréje, gyógyszerekre adott reakciója eltér a férfiakétól.

 Felfogni és változtatni

Caroline Criado Perez könyve nem csupán hosszan elnyúló segélykiáltás, mert sok-sok pozitív intézkedést és változást is felsorol. Olyanokat is, amikről első blikkre nem is gondolnánk, hogy köze lehet a nők életminőségének javításához – például az átszállójegyek bevezetése a tömegközlekedésben, vagy a speciális közlekedési csomópontok létrehozása.

Persze ez is a 22-es csapdájának tipikus esete: épp azoknak kellene elolvasniuk elsősorban, akiket a legkevésbé sem érdekel, akiknek a világ jó így, és punktum. Csakhogy épp ezért fontos elolvasnia azoknak, akik tisztában vannak az igazságtalanságokkal és egyenlőtlenségekkel.

Mert néhány kiemelt statisztikai adat vagy konkrét példa néha átfordíthat egy-egy beszélgetést, elgondolkodtathat olyasvalakit, aki egyébként nem hímsoviniszta, csak épp készen kapta ezt a világot, és eszébe sem jutott eddig megkérdőjelezni azt.

És persze fontos azért is, hogy mi, magunk a lehető leghatékonyabban tudjuk a problémáinkat megfogalmazni, alátámasztani és megoldani. Vagy segítséget kérni a megoldáshoz. Mert a könyv szerencsére nem sugallja azt, hogy mindez egy csúnya, gonosz összeesküvés eredménye, amelyet a férfiak a nők leigázásáért hoztak létre – ám mégiscsak jó volna egyszer és mindenkorra belátni, hogy az emberiség felét egyszerűen nem szabad ignorálni.

 Csepelyi Adrienn