Kell egy nap, amikor visszanézhetsz, hogy tényleg megérte-e a befektetett időt és energiát – Gondolatok diplomaosztás után

–

Kiváltságosnak érzem magam, amiért egy ilyen vészterhes időszak után (közben?) elmondhatom: volt diplomaosztóm

Februárban talán senki sem hitte, hogy megtörténhet velünk, amiről már négy éve álmodunk. Akkor még a vírushelyzet miatt egyáltalán nem lehettünk optimisták, és ami engem illet, enyhén szólva sem álltam jól a tanulmányaim lezárását jelentő szakdolgozattal. Csodák csodájára a nyár megérkeztével a szakdogám végére is kikerült az utolsó pont, és mindannyian újra örülhettünk a maszkmentes szabadságnak. Érthető lett volna, ha egy ilyen sok embert megmozgató rendezvényt nem mer bevállalni az egyetem, de megtette, méltó lezárást adva így több száz egyetemi polgárnak – és ezért nem tudunk elég hálásak lenni.

Az egész egy kicsit groteszk volt, bár még sosem jártam korábban diplomaosztón, szóval lehet, hogy normál esetben is ilyen egy ceremónia.

Annyi baj legyen, legalább volt… fogadalomtétellel, kalapdobással együtt. Talárt, mondjuk, nem kaptunk, de az úgyis arra szolgált még a kezdetek kezdetén, hogy a nagy hidegben melegen tartsa a leendő gondolkodókat. A hozzátartozóink (személyenként maximum két fő) egy másik előadó kivetítőjén követhették figyelemmel a történteket, az otthonmaradók pedig egy linken keresztül kapcsolódhattak be. Az én drága nagymamám teljesen egyedül töltötte le programot, hogy még véletlenül se maradjon le unokája nagy pillanatáról.

Arról a harminc másodpercről, ahogy esetlenül kitipeg a rektor úrhoz, aki kezet fog vele, majd közgazdásszá avatja. Mire az unoka annyira koncentrál a sapkabojt egyik oldalról másikra történő átvetésére, hogy teljesen elfelejti, hogyan kell protokoll szerint tisztelettel fogadni ezt a nemes gesztust. Ezért csak egy újabb „köszönömfélét” rebeg immár diplomával a kezében. Aztán kézfogás a szakfelelőssel, nagy mosoly, fotó, következő delikvens. Ennyi az egész. Ha valaki pislantott hármat a képernyő előtt, lemaradt mindenről.

Mégis tudod, érzed, hogy kell ez az őrület. Szükséges valamiféle lezárás ennek a négy küzdelmes évnek a végén.

Kell egy nap, ami összefoglalja mindazt, ami az egyetemmel járt

Az álmatlan vagy épp átmulatott éjszakákat, a másnapokat és az uv-re készülést, a nagy nevetéseket vagy egymás vállán sírásokat, a menzateával induló péntek reggel nyolcas szemináriumokat, a Neptun-rendszerrel való kínlódást, az első tequilázást, az előadások előtt unaloműző gyanánt az ajtón belépők stírölését („hivatalos nevén”: a szexi-vagy-nemet), a gólyatáboros sztorikat, a hírhedt csoportmunkákat, a közös vizsgafelkészüléseket, a vizsgák előtti hasmenést, majd a vizsga közbeni titkos összedolgozást, a diákszervezeti nyüzsgést és táborokat, a jó fej tanárokat, a felújított mosdóban való szelfizést, a szakdolgozatírás mozzanatait, a kollégiumi „fönt-lenteket”. Kell egy nap, amikor visszanézhetsz, hogy tényleg megérte a befektetett időt és energiát, vagy rájöhetsz arra, hogy teljesen hiábavaló volt, de kívánom neked, hogy inkább az első érzés kerítsen hatalmába.

Egy nap, ami rólad szól, amikor magadat és a csoporttársakkal kötött barátságokat ünnepled

Mert nélkülük biztosan nem lett volna ilyen jó ez az időszak. Kevés annál felemelőbb érzés van, mint amikor együtt dobjátok fel a magasba a négyszögletű kalapot, jelezve – a XIV. századi tengerészek után szabadon –: révbe értetek. Nyugi, ez a kalap egy kicsit mindenkin viccesen áll.

Érzések széles-színes palettája kavarog az oklevelet szerző hallgatókban, de ez tök normális, hiszen elég sok minden történik egyszerre.

Lezárul egy meghatározó korszak, és a legtöbb esetben valami nagyon új veszi kezdetét. Izgatottsággal, várakozással vegyes félelem izzik a szemekben, mert hát most kezdődik igazán „a nagybetűs élet”, vagy jön egy mesterszak, ahol mindent lehet elölről kezdeni. Van egy kicsi izgalom is, hogy le ne ess a lépcsőn, hogy jól mutass a képernyőn. „Boldogszomorú” az ünnep, mert valószínűleg már soha nem leszel azokkal az emberekkel pont így együtt. A magasztos érzések mellett (vagy helyett) a csüggedtség vagy a veszteség érzése is teljesen érthető. No meg a mérhetetlen büszkeség, mert így vagy úgy, de megcsináltad, és egyedül te tudod, mennyi meló van mögötte, mások csak sejthetik. Ez a bársonyos tapintású kiskönyv egy embert próbáló időszak végét jelenti.

Lehet, hogy csak arra lesz jó, hogy majd egy szöget beüss vele a falba, de ott lesz, megszerezted, ezt is, meg a velejáró tudást és tapasztalatokat, amit már senki nem vehet el tőled.

A diplomaosztó tulajdonképpen csak a formalitásról szól és a külsőségeket adja

De feltételezem, legtöbben úgy vagyunk behuzalozva, hogy kell néhány ilyen gigantikus momentum az életünkben. Őszintén sajnálom azokat a bajtársakat, akik télen vagy tavaly nyáron jutottak diplomához, mert ők ebből semmit sem kaphattak. Milyen lezárás az, hogy a (szerencsés, de ritka esetben kedves) „TO-s néni” adja át a diplomát az irodája pislákoló fényében? Nincs emelkedett zene, helyette van lámpazúgás, nincs se kalap, se bojt, se fehér kesztyű, helyette van orrot és szájat eltakaró maszk. Tudom, mert elkísértem a barátnőmet télen.

Pedig ez olyan teljesítmény, ami megkívánja a ceremoniális körítést, az ezzel járó felhajtást minden cicomával együtt. A talárral és akadémiai sapkával közvetített évszázados hagyományokat, a bojt áthajtását, a szimbolikus tetteket.

Mindenki megérdemli a saját pillanatot, a fülig érő mosolyokat meg a büszkeségtől dagadó mellkast és a párás tekinteteket. Hozzátartozik a villanó vaku, a pózolás egyedül, csoporttársakkal, „anyuapuval”, virággal és kesztyűben, aztán nélküle, és muszáj, hogy készüljön fotó a felirat előtt meg az épület plakettje mellett is. Jó, valószínűleg nem vágyik mindenki pont erre, de aki igen, azok közül bárcsak mindenkinek megadatott volna. 

Az érzések megélése természetesen a csillogó tálalás nélkül is lehetséges, ugyanakkor annak segítségével sem magától értetődő.

Nem tudom, hogy van ez kitalálva, de én egyszerre érzek egy kicsit mindent, és közben rettentő ürességet találok magamban.

Talán még nem fogtam fel, hogy ez megtörtént velem?

Pedig olyan őszintén vigyorgok bele a kamerába mind a 237 darab képen, mint aki tényleg elhiszi. Talán annyira régóta vágytam ezt a megkönnyebbülést, hogy a szédült várakozás összes adrenalinja felemésztette magát az utolsó nagy pillanat előtt? Vagy mivel egy hónappal ezelőttig az sem volt biztos, hogy lehet ilyen ünnepélyünk, inkább fel sem készültem rá lélekben? Válaszaim egyelőre nincsenek, szerintem elvitte őket a Covid.

Egyvalamiben azért biztos vagyok: hálás szívvel gondolok erre a négy évre, még ha nem is volt mindig felhőtlen, és sokszor a pokolba kívántam az alma matert. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy kisvárosnyi embert számláló intézmény-komplexumban majd lehet kapcsolódni, de a túlnyomó többségben lévő segítőkész és szimpatikus tanárok erre rácáfoltak.

Féltem attól, hogy elveszek majd a tömegben, de bebizonyosodott, hogy az én hangom is hallható. Szerencse, hogy gólyatábor nélkül is megtaláltam a társaságom, akikkel jó (volt) együtt sírni és nevetni, és az, hogy majdnem hiánytalanul, közösen élhettük át a befejezést, örökre fontos emlék marad.

Deli Csenge

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PeopleImages