– 

Életem legrégebb óta tartó barátságát is egy postáskisasszonynak köszönhetem: a barátnőm édesanyja „boronált össze” bennünket, akit minden áldott nap azzal nyaggattam a nyári szünetben, nem hozott-e nekem levelet. Viola néni megunta a nyesztetést, és megkérte a lányát a túlsó faluvégen, hogy írjon nekem. Az egyszeri esetből levelezés, aztán közös meccsnézés, végül pedig máig tartó barátság lett. Hát ennyit arról, mennyire fontos a posta kötelékében dolgozó nők empátiája. Ha belegondolunk, ők aztán tényleg mindennek a tudói voltak (és azok ma is): dísz- és gyásztáviratok, utalványok, felszólítások, nyugdíj és nyeremény mind-mind az ő kezükben futott össze.

A Magyar Postán jelenleg is kiemelkedően magas a női munkavállalók aránya, a vezető pozíciókban pedig nagyságrendekkel több a nő, mint a legtöbb területen idehaza, már a múlt századfordulón belátta: hatalmas szükség van a női tudásra és energiára. 

nők egyenjogúság kiállítás posta Postamúzeum
Fotó: Elekes Attila André

Új korszak

1870-ben lépett életbe a törvény, amely már nemcsak a postamesterek özvegyei, hanem minden 18. életévét betöltött nő számára lehetővé tette, hogy a kiadói vizsga letétele után úgy a kincstári, mint a nem kincstári hivataloknál alkalmazást vállaljon. Az I. világháború idején hatványozódott a női postai munkavállalók száma: mintegy 3600-ra emelkedett.

 Hogy mindez miért volt fontos társadalmi szempontból?

  • az addigi gyakorlati tanulás után megnyílt a nők előtt a profi képzések lehetősége
  • a stabil munkahely társadalmi rangot adott: a postai dolgozók tisztviselőkké váltak, több szociális támogatást kaptak (családi pótlékot, lakáspénzt)
  • a hajadonok nem kényszerültek „férjvadászatra”, az özvegyek újraházasodásra

A posta igen korán fölismerte, hogy bizonyos készségekben a nők jobb teljesítményt nyújtottak, mint a férfiak.

A távbeszélőnél dolgozók esetében elengedhetetlen volt például, hogy kiváló memória és precizitás mellett többfelé tudjanak figyelni. (Halkan tegyük hozzá: mindezek mellett a női munkavégzés már akkor is olcsóbbnak számított…)

A távírdászok 

A Magyar Posta 1872-től kifejezetten nők számára indított távírda tanfolyamot. A vállalatnál hamar felismerték, hogy ebben a munkakörben a türelem és kézügyesség kulcsfontosságú – és e tekintetben bátran hagyatkozhatnak a nőkre.

nők egyenjogúság kiállítás posta Postamúzeum
Fotó: Elekes Attila André

Nem minden volt fenékig tejfel: bár ettől kezdve már nemcsak a mellékállomásokon, de a jelentéktelenebb tiszti állomásokon is alkalmazhattak távírdásznőket, akiknek a fizetése is azonos volt a férfiakéval, az ő állásuk 1886-ig nem számított „rendszeres” állásnak, s így nyugdíjat sem kaptak utána. 

Telefonos-kisasszonyok, akik kihúzták a gyufát

Ha valaki belép a Postamúzeumba,

első pillantásra talán nem is olyan egyértelmű a számára, mi a furcsa az első magyar telefonkönyvben. Segítek: nincsenek benne számok. Ugyanis az első telefonos-kisasszonyoknak név, cím és foglalkozás alapján kellett beazonosítaniuk az előfizetőket. Igen: mindhárom adatot fejből tudniuk kellett.

El tudjátok ezt képzelni ma? Amikor csak a saját telefonunkban több száz (vagy ezer!) név sorakozik?! 

nők egyenjogúság kiállítás posta Postamúzeum
Fotó: Hajdú József

A Magyar Királyság területén 1881. május 1-jén vezették be a telefonközpontokat. A távbeszélőszolgálatnál az első pillanattól már a kezdetek kezdetén kifejezetten nők látták el a kapcsolási feladatokat, mert a vezetőség (egyébként okkal) úgy vélte, hogy a kezelés nehéz és bonyolult feladatában a nők egyszerűen jobban teljesítenek. Egyszerre kellett legalább három dolgot csinálniuk: beszélni a hívóval a mellkasukon rögzített beszélőn, gondolkodni a hívott fél adatain, hogy jó helyre kapcsoljanak – és mindeközben kezelni a rendkívül bonyolult gépet, amely önmagában is lehetetlen küldetésnek tetszik a mai automatizált világban. De tessék megnézni nyugodtan: ott áll egy ilyen gépezet is a múzeumban.

Az első kezelőnő Matkovics Júlia volt, aki 1881. április 1-jén tett sikeres vizsgát, s aki a telefonkezelés tudományát közvetlenül Puskás Tivadaréktól tanulta meg. A „főnöknő” feladata volt az újonc kezelőnők betanítása és vizsgáztatása. Már a kiválasztás is igen szigorú volt:

telefonkezelőnőnek csak olyan intelligens úrilányok pályázhattak, akiket felvételre legalább két közismert úri család ajánlott – hiszen ez egy bizalmi állásnak számított.

A jó megjelenés mellett rendelkezniük kellett megfelelő intelligenciával, kiváló emlékezőtehetséggel, a tiszta, érthető magyar beszéd mellett még legalább egy idegen nyelven kellett társalogniuk.

A feladat ma már hajmeresztőnek tűnik: az újoncoknak kívülről meg kellett tanulniuk az előfizetők nevét, ehhez párosítani a kapcsolási számot, a lakások címét és a foglalkozásokat is! 

A vizsgára az igazgatói szobában került sor, ahol Matkovics Júlia egyik kezében gyufaskatulyát tartott, a másikban pedig szaloncukrot. Ha a vizsgázó hibázott, „kihúzta a gyufát”, ha valaki jól teljesített, a szaloncukrot megkapta „prezentbe”, azaz ajándékba.

Mivel az előfizetők száma rohamosan nőtt, a vizsgát negyedévente ismételni kellett. Amikor pedig a megtanulandó adatok száma átlépte az emberi teljesítőképesség határát, bevezették a telefonszámokat – ami ellen egyébként számosan önérzetesen tiltakoztak…

De ez már egy másik történet.

nők egyenjogúság kiállítás posta Postamúzeum
Fotó: Hajdú József

Levélhordók, kézbesítők

A táviratkézbesítői és levélhordói munkálatok csak akkor váltak nők számára is elérhetővé, amikor az I. világháború idején a férfiak többsége a fronton volt. Kezdetben, 1917-től a Magyar Posta elsősorban olyan nőket vett alkalmazásba, akiknek hősi halált halt a fronton valamelyik családtagja. A kézbesítők ­– akiknél értelemszerűen elvárás volt, hogy írni-olvasni tudjanak – napi 2 korona 50 fillérért dolgoztak, s amennyiben a vállalat elégedett volt a működésükkel, később egyenruhát is kiutaltak a számukra (ezekről a korábbi, egyenruhákról szóló cikkemben írtam).

Postamesternők, kiadók és kisegítők

A hivatali tisztségviselők között a legrangosabb pozíció egyértelműen a postamesternői volt – igaz, lényeges kérdésnek számított, éppenséggel mely település postahivatalába szól a megbízatás. Fontos szólni emellett a kiadói és kisegítői „beosztásban” dolgozókról: míg előbbiek ugyan állandó állásban dolgoztak, sok esetben a főnök kénye-kedve (vagy éppen: hangulata szerint) bántak velük – utóbbiak pedig tulajdonképpen láthatatlan munkát végeztek, hiszen csak akkor volt rájuk szükség, ha az eredeti munkaerő (gyakran épp az illető nő férje vagy férfi rokona) betegség vagy egyéb ok miatt kiesett a szolgálatból.

nők egyenjogúság kiállítás posta Postamúzeum
Fotó: Elekes Attila André

De hogy kerül egy nő a Postára?

Becz Viktória kurátor az archívumban fellelt önéletrajzok alapján körvonalazta: sokak (különösen a postamesternők) számára hagyomány volt a Postán dolgozni, hiszen édesapjuk vagy bátyjuk dolgozott a hivatalnál, s miután gyakorlatban tanulták meg a feladatokat, le is vizsgáztak, hogy képesítést szerezzenek.

A kiállításmegnyitón beszélgettem olyan, ma is aktív postai alkalmazottal, akinek felmenői mind a vállalatnál dolgoztak, ám neki más pályát szántak volna – ő azonban annyira vágyott a postamesterségre, hogy utánajárt, hány tantárgyból kell megbuknia a szülei által erőltetett iskolában, hogy ne is mehessen pótvizsgára, hanem felvételizhessen a Postaforgalmiba…

Mint kiderült, háromból kellett buknia, amit ő lelkiismeretesen meg is tett, így aztán a szülei meghajoltak akarata előtt.

Mások a férjük oldalán dolgoztak kiadóként vagy kisegítőként, megint másokat pedig a szükség (özvegység, szerény családi körülmények) vitt rá arra, hogy munkát vállaljanak. A vállalat bizonyos pozíciók mellé lakhatást is biztosított, kis kertes házat, amelyben a nők aztán megtermelhették az élelmiszert is, amire szükségük volt. Ez a fajta önállóság felbecsülhetetlen volt akkor – és ne legyünk naivak: ma is az.

Talán meglepő egyébként, hogy az özvegyek mellett igen magas volt az elvált nők száma is. Becz Viktória kurátor Mesterházy Ilona történetét említi, aki szinte gyereklányként ment férjhez, ám rossz házassága miatt „meggyűlölte az egész férfi nemet”. Úgy döntött, nem akarja így leélni az életét: jelentkezett postamesternőnek, s el is nyerte a kisalmási hivatalt, ahol az egzisztenciális stabilitás mellett szerencsére a férfiakba vetett bizalma is visszatérhetett, és végül boldog házasságot kötött.

nők egyenjogúság kiállítás posta Postamúzeum
Fotó: Hajdú József

És persze rengetegen voltak, akik önszántukból léptek a M.Kir. Posta szolgálatába, hiszen saját életükben önállóságra, a társadalomban pedig egyenjogúságra vágytak! Báthory Emília Seprősön kapott postamesteri állást. Önéletrajzában élete legboldogabb pillanatai közé sorolta kinevezését, így írva róla: 

„Az önálló kenyérkereset valóságos megváltás a nőre, megmenti a férjre való megalázó várakozástól vagy a jellem lealacsonyításával járó férjvadászattól. […]

A mai egoista világban valóban nagy kincs az önálló kenyérkereset.”

Érdekvédelemtől mentális jóllétig

A Posta női állományában már az 1910-es években fölmerült egy önálló egyesület alapításának ötlete. Olyan érdekvédelmi szervezetre vágytak, amely határozottan képviseli a nőtisztviselők jogait.

Az 1911-ben az Országos Postás Kaszinó keretein belül megalakult nőbizottság szervezetté alakulását ugyan meghiúsította a háború, ám 1914 őszén Follért Károly, a M.Kir. Posta vezérigazgatója döntése értelmében a Posta- és Távírdatisztek és -szolgák Országos Egyesülete helyiségeiben (a Bálint utca 13. szám alatt) 60 sebesültre, illetve betegre berendezett, teljesen fölszerelt hadikórházat létesítettek. A főorvos dr. Lumniczer József volt, a kórház főnökasszonya pedig Follért Károlyné Sigmund Emília. Mellette az akkori postás vezetők feleségei, Demény Károlyné és Hennyei Vilmosné is dolgoztak. A betegek testi gyógyulásán túl a lelki egészségükre is igyekeztek figyelni: rendeztek például kerti mulatságot Follérték zugligeti villájában, ahol a hadirokkantak a postai asszonyok készítette uzsonnát kaptak és hangverseny is volt. 

Biskey Karola korábbi postafőellenőr az elsők között állt ki egy női tisztviselői egyesület létrehozásában, amit végül 1920-ban alapítottak meg. Ő maga előbb társelnök, majd 1926-1935 között elnöke volt a szervezetnek, s vezetett többek között ingyenes tánctanfolyamokat, hozott fontos gyermekvédelmi és szegényügyi intézkedéseket.

Az egyesület nagy gondot fordított a különféle programokra, arra, hogy szellemileg is kielégítse a női dolgozók igényeit.

Rendszeresen indítottak francia- és némettanfolyamokat, a művelődési otthonban tartott felolvasóestek és társalgási délutánok során a résztvevők gyakorlatban is számot adhattak a tudásukról. Kosztümkabát és ruhavarrás-tanfolyam Závis Etelnél, kedvezmények Antalné Ziegelhoffer Margit Kozmetikai Intézetében, vagy éppen opera- és színházbérlet-akciók – ezek mind szerepeltek a kínálatban.

A tánctanfolyamok mellett bálokat is szervezett a társaskör a Postás Művelődési Központban, de az 1927-es rendezvényükön a Pesti Vigadóban még Demény Károly államtitkár is megjelent. 

Aki tehát „férjet akart fogni”, annak lehetőséget biztosítottak erre – aki viszont egyedülálló nőként akart élni, az is megtehette. 

nők egyenjogúság kiállítás posta Postamúzeum
Fotó: Hajdú József

Balaton, Riviéra

A két világháború között három üdülőtelep állt a postás dolgozók rendelkezésére. Balatonalmádiban családok nyaralhattak kis lakásokban (fokozathoz mért díjazás ellenében), Keszthelyhévízen kedvezményes gyógyfürdőkúrát kaphattak a munkatársak orvosi igazolás fejében, de nyaraltattak gyerekeket is – sőt:

léteztek olyan üdültetések is, amelyeknek célja volt, hogy a rosszul táplált, alulfejlett, gyenge postásgyerekeket megerősítsék.

Különösen izgalmas a szentendrei szigeten lévő postás üdülőtelep, mert ez kimondottan a nőtisztviselőket várta, ahol egyszerre öten nyaralhattak, kéthetes turnusokban, teljes ellátással! A Jóléti Alap javaslata szerint ide „kiküldetésüket csak olyanok kérjék, akik igazán üdülni és pihenni vágynak, akik a természetet és a magányt kedvelik.” Hiszen a „kiküldendő nőtisztviselők társaságra nem számíthatnak s kizárólag ott levő kartársnőik társaságára lesznek utalva. […] Nem tudjuk elégszer ajánlani kartásnőinknek ezt a Dunapartján fekvő bájos és kedves helyet, ahol családias melegséget, jó kosztot, üde »tengeri« levegőt, vizet, napot, csendet, nyugalmat kaphatnak.” 

A nő kétszer (vagy háromszor?)

Aztán beköszöntött az ötvenes évek időszaka, ahol a dolgozó nő ideáljához hozzátartozott, hogy a gyereknevelésben és a háztartási munkában is eminensnek kell lenni, s emellett a nők a megjelenésükre is sokat kellett, hogy adjanak. Mindezt, természetesen, mosolyogva…

Sokatmondó emlék 1958-ból a Képes Postás szakszervezeti lap postásnők számára meghirdetett versenye, amelynek nyertesei értékes tárgyi nyereményekben részesültek: mindegyik háztartási eszköz vagy gép volt… Pályázni háztartási tippekkel, szabásmintákkal és egyéb hasznos dolgokkal lehetett. 

A kecskeméti postaerősítő állomáson dolgozó Salgó Györgyné a divatrajzok beküldésével nyert, és lett egy gáztűzhely boldog tulajdonosa. 

A női foglalkoztatottság emelkedésével kiemelten fontos kérdéssé vált a háztartási és gyereknevelési munkák támogatása: 1953-ban született minisztertanácsi határozat az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről döntött.  

A Posta 1958-ban 7 bölcsődét és 9 óvodát tartott fent, ahol 800 gyerek szakszerű ellátásáról gondoskodtak.

Ivanics Józsefné kézbesítő így emlékszik vissza a változásokra (amiből persze érdemes „levonni” a propagandisztikus felhangot): „A ’30-as években a Hazai Fésűsfonóban dolgoztam. Terhes anya voltam s nem kaptam szoptatási időt. Nem volt kímélet, nem volt emberség, de bőven részesültem a 12 órai munkából. Amikor szökve hazafutottam a kisgyermekemet megszoptatni, a művezető észrevette és azonnal elbocsájtottak. Mennyivel jobb ma már?! A férfiakkal egyenjogúak vagyunk. Egyenlő munkáért egyenlő bért fizetnek, kapunk szülési szabadságot, jár szoptatási és gyermekápolási idő, van bölcsőde, van óvoda és napközi otthon, ahol a munkaidő alatt gyermekeinket gondozzák.” 

Postáskisasszonyok egykor és ma – A nők foglalkoztatásának története a Magyar Postán című kiállítás egyszerre szórakoztató és rendkívül informatív. Végig az volt az érzésem, ahogy bejártam, hogy egyszerre utazom a múltba és bizonyos szempontból a jövőbe is – az az erős érdekvédelem ugyanis, amit a posta női dolgozói kialakítottak, s az, ahogyan a vállalat ebben segítette őket, még manapság is futurisztikusnak számít bizonyos szegmensekben.

Kiemelt képünket készítette: Hajdú József 

Csepelyi Adrienn