–

Tartósan széllel szemben menni lehet ugyan, de nem éri meg – még szerencse, hogy vannak, akik a jó ügyért ezt is vállalják, megteszik azokat a dolgokat, amiket más nem tenne meg. A két beszélgetőpartnerem épp ilyen ember: elhivatottan küzdenek azért, hogy az LMBTQ-közösség megítélése és elfogadása változzon itthon, és egyre több ember tekintsen rájuk úgy, ahogyan azt megérdemelnék – a társadalom teljes értékű tagjaiként. Szerencsére van remény.

Filákovity Radojka/WMN: Maga a tény, hogy tíz év kihagyás után tavaly rendeztek újra Mr. Gay Hungary versenyt hazánkban, majd az, hogy Olivér múlt hétvégi sikere az afrikai világdöntőn bejárta az országos médiát, arra enged következtetni, hogy elfogadóbbak, nyitottabbak lettünk az elmúlt évekhez képest?

Pusztai Olivér: Az elmúlt tíz évben nagyon sokat változott ugyan a magyar társadalom az elfogadás terén, de még mindig bőven van hová fejlődnünk. Ezen segíthet, ha a média azon szereplői – celebek, influencerek – kezdenek el egyre többet beszélni a melegek elfogadásáról, akik meg tudják szólítani a heterókat is.

Fontos, hogy minél erősebb láthatósága legyen az LMBTQ-közösségnek. Szerencsére egyre több ember vállalja fel önmagát – ez nem azt jelenti, hogy több meleg él itthon, mint korábban, hanem azt, hogy egyre többen mernek coming outolni.

Erdei Zsolt: Annak örülnék a legjobban, ha minél több, sokak által kedvelt ismert ember bújna elő, ezzel pedig azt üzennék, hogy ez természetes dolog. A többségi társadalom jó része ugyanis még mindig azt hiszi, az LMBTQ-emberek teljesen mások hozzájuk képest. Itt nem csupán az elfogadásról van szó, falakat kell ledönteni. Ehhez pedig, ahogy Olivér is mondta, láthatóságra van szükség. Akár az is segíthet, ha minél több meleg pár kezdené el nyíltan kifejezni összetartozását azzal az apró gesztussal, hogy megfogják egymás kezét az utcán – persze ehhez jócskán ki kell lépniük a komfortzónájukból. Magam is tapasztaltam, hogy ez az LMBTQ-emberek számára mennyire nehéz feladat: amikor a párom először fogta meg a kezemet az utcán, iszonyatosan féltem a reakcióktól. De tudjátok, mi történt? Az égvilágon semmi. És minél több ilyet látnak az emberek, annál természetesebbé fog válni számukra, és megértik, hogy ez nem provokáció.

F. R./WMN: A melegség társadalmi megítélését, a sztereotípiák lerombolását mennyire segíti, hogy a médiában a melegek egyféle típusa van reprezentálva?

P. O.: Azért is örültem annak idején, hogy megnyertem a Mr. Gay Hungaryt, mert ezzel egy kicsit megmutathattam a közösségünk sokszínűségét. Azokhoz a celebekhez képest ugyanis, akik nyíltan vállalják az orientációjukat, egy konzervatívabb, férfiasabb vonalat képviselek. Ne érts félre, nem ellenük beszélek, fontos, hogy őket is lássák az emberek, ahogy az is, hogy tudatosítsuk bennük, mennyire sokszínű ez a közösség, milyen sokféle karakter tartozik bele.

E. Zs.: Azt szoktam mondani, hogy senki sem más, hanem mindenki különböző.

Úgy, ahogy nincs két egyforma ember, nincs két egyforma meleg és leszbikus sem. Van egy elterjedt sztereotípia a melegekről és a leszbikusokról: a melegek feminin, vékony férfiak, a leszbikusok pedig kemény, férfias nők, miközben a valóság teljesen más. Nem lenne szabad általánosítani. Épp ezért, ha visszatérünk a közszereplők és az influencerek kérdésére, fontos, hogy mindenféle típus képviselje magát a nyilvánosság előtt.

F. R./WMN: És az mennyire hátráltatja az ügyet, ha a médiában jelenlévő, vállaltan meleg celebek időről időre nyíltan konfrontálódnak? Ez a fajta széthúzás általában is jellemző az LMBTQ-közösségre?

P. O.: Nagyon. Szerintem Magyarországon az LMBTQ-közösség egy megkeseredett, meggyötört és félénk csoport. Pokoli érzés volt, amikor a világdöntőn a kilenc ítész előtt prezentáltam a közösségimédia-kampányomat, ami épp a gyűlölet-bűncselekményekről és a cyberbullyingról (az online térben előforduló zaklatásokról – a szerk.) szólt, és közben a saját social media felületeimen ugyanezt kaptam vissza a közösségemtől. Egy szekeret tolunk, könyörgök! Azzal, hogy kiállok, értük is harcolok. Az elfogadást addig nem tudjuk elősegíteni, a jogainkért addig nem tudunk hatékonyan harcolni, amíg belülről nem alkotunk erős egységet.

E. Zs.: Egy kicsit messzebbről kezdeném: a magyar társadalom nagy része alapból széthúzó, kritikus, mindenben a rosszat látja. Nézd csak meg a különböző hírportálok cikkei alatt a kommentelőket: csupa negatívan megnyilatkozó, gyalázkodó ember. Semmi sem jó nekik, mindenben és mindenkiben megtalálják azt, amit kritizálni lehet.

P. O.: Alapvetően az emberek mentális egészségével van probléma. És addig, amíg egy társadalom mentálisan nem egészséges, és nem tud a saját életén, illetve a válogatott szorongásain változtatni, addig elfogadó és nyitott sem lesz.

Az ideális az lenne, ha nem a saját nyomorunkat vetítenénk a másikra, hanem magunkat próbálnánk meg építeni. De sajnos mindig egyszerűbb lesz gyűlölni, mint időt és energiát fektetni abba, hogy az ember valamit megértsen, megismerjen, elfogadjon.

Fontos lenne a szemléletváltás, épp ezért kellene a lehető legnagyobb figyelmet fordítanunk az utánunk következő nemzedékre, a Z generációra.

F. R./WMN: Egy beszélgetés során valaki korábban azt mondta nekem, hogy a közösségen belüli feszültség abból is fakad, hogy túlságosan is megszaporodtak a betűk az LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transz, queer) mozaikszóban.

E. Zs.: Minél több a betű, annál változatosabb a közösség, ami sok esetben járhat azzal, hogy érdekellentétek lépnek fel. Ha szervezeti oldalról nézzük: vannak leszbikus-, meleg- és transzszervezetek, valaki szerint túl sok is, szerintem viszont minden megközelítés kérdése. Úgy tapasztalom, hogy ezekben a szervezetekben mindenki annak megfelelően teszi a dolgát, hogy kit képvisel a mozaikszóból, de mindezt leginkább szabadidejében, kevés támogatással teszi. Természetesen van egy ernyőszervezet, ami összefogja őket, de mindenki forráshiánnyal küszködik, így pedig nehéz eredményeket elérni. Nagyon örülnék, ha lenne például egy közösségi tér, ahol nemcsak a szervezetek tudnának összpontosulni, hanem az emberek is egy helyen találkozhatnának velük.

A másik, hogy mindenki csak beszél a jogok érvényesítéséről, holott most már cselekedni kellene. Nem a mostani vagy az előző kormányokat kell szidni, hogy nem csináltak semmit – persze hogy nem, hiszen nem volt senki, aki rákényszerítette volna őket.

Ne az épp aktuális rendszertől várjuk a megoldást, nekünk magunknak kell tennünk azért, hogy elfogadjanak. Sok dolog van az életben, amiben nem kapunk segítséget, helyette magunknak kell megoldásokat találnunk. És mindent könnyebb együtt, mint külön-külön.

P. O.: Teljes mértékben egyetértek Zsolttal. Több mint két hónapot szántam arra, hogy személyesen megismerjem az összes szervezet munkáját, és azt vettem észre, hogy nagyon sokan egoharcot csinálnak az ügyből. Mindenki kakaskodik a saját szemétdombján, és elfelejtik a legfontosabb dolgot: itt van egy társadalmi közösség, amelyért cselekedni kellene. Van az a pont, amikor az egót félre kellene tenni az ügy érdekében.

F. R./WMN: Ha már szóba került a politika, mit gondoltok, mennyire nehéz ma melegügyben a politika hozzáállásán változtatni? Ebben segít bármennyit is, ha egy ismert politikus coming outol?

P. O.: Szerintem nem segít. Én máshonnan közelíteném meg az egészet: a politika mindig puhapöcs lesz felkarolni a melegügyet, mert szavazókat veszítene vele. A társadalom oldaláról kell kezdeményezni változásokat. Ha a politika belátja, hogy a társadalom elfogadó a melegkérdésben, sokkal könnyebben fog beleállni olyan döntésekbe, amik fontosak nekünk. De amíg a többség ellenáll, hiába érkezne felülről bármilyen intézkedés, mindig visszapattanna a labda. Először tehát a társadalomban kell megágyazni annak az üzenetnek, amivel később politikai változásokat indítanánk el. Fontos, hogy az emberek megértsék, mik azok a jogok, amiket szeretnénk kivívni magunknak, miért akarjuk őket, mit jelentenek számunkra.

E. Zs.: A statisztikák szerint a lakosság öt százalékát teszik ki az LMBTQ-emberek – lehetne rá legyinteni, mondván, hogy kevés, de mégiscsak félmillió magyar emberről beszélünk, akiknek együtt igenis van erejük. Ennek ellenére azt látom, hogy a politikának sem érdeke foglalkozni velünk, valószínűleg ők az öt százalékban egy számot látnak csupán, nem az embereket. De ha ez a tömeg is kivívná magának, hogy szava legyen, hogy hasson az emberekre, akkor más lenne a helyzet. Nem kellene a politikusokra várni. Amellett viszont, hogy nyitunk a heterótársadalom irányába, és változásokat generálunk, azt sem lenne szabad elfelejtenünk, hogy hálásak legyünk azokért a jogokért, amiket az elődeink már kivívtak nekünk évtizedekkel ezelőtt.

F. R./WMN: Külföldhöz képest hol tartunk a melegség, illetve az LMBTQ-közösség elfogadásában?

E. Zs.: Egy saját példával tudok válaszolni: tavaly Barcelonában – ami, ugye, Berlin mellett Európa egyik melegfővárosa – sétáltam a párommal kézen fogva, és életem első beszólását akkor kaptam: ott buziztak le először (nevet). Annak ellenére, hogy Spanyolországot tartják az egyik legelfogadóbb országnak, vidéken ugyanúgy jelen van a homofóbia, mint itthon. Sőt, a homofóbia a világon mindenhol jelen van és még sokáig jelen is lesz valamilyen formában. Budapestnek viszont nagyon jót tesz a turizmus: egyrészt az, hogy sok LMBTQ-turista érkezik a városba, másrészt, hogy itthonról is egyre többet utaznak az emberek, így egyre több esélyük van találkozni a sokszínűséggel. Épp ezért tartom fontosnak a Pink Budapest projektünket, amelynek során Budapestet mint desztinációt népszerűsítjük az LMBTQ-külföldiek körében. Néhány napja pedig megjelentettük Közép-Európa első LMBTQ turisztikai magazinját is, a Humen Travelt.

P. O.: A Mr. Gay World alatt volt időm szélesebb betekintést nyerni abba, hogy a világ számos táján hogyan viszonyulnak a melegekhez: a namíbiai szobatársamnak és a családjának el kellett menekülnie az otthonukból egy másik városba, mert az anyukáját többször megverték az ő melegsége miatt. Vagy ott volt a thaiföldi srác, akinek az anyukája a lakhelyükön az első olyan heteroszexuális nő volt, aki felvállalta, hogy a fia meleg. Hozzájuk képest nagyon elöl járunk elfogadásban, de Spanyolországhoz, Finnországhoz vagy Svédországhoz képest van hová fejlődni. Ennek ellenére jó irányba haladunk, én speciel nagyon örülök, hogy itthon már nem dobálnak téglával a melegfelvonuláson, mint tíz évvel ezelőtt. Az, hogy egyre több heterócsalád jön el a gyerekeivel a felvonulásra, az, hogy a hetvennyolc éves nagyi melegzászlót lenget az Andrássyn, remek dolog.

Nyilván olyan bigott hobbihomofóbok mindig is lesznek, akik képesek azért kivenni egy szabadnapot, hogy a melegfelvonuláson őrjöngjenek. De igyekszem mindig arra koncentrálni, hogy a heterótársadalom egyre nagyobb része áll ki a melegek mellett.

F. R./WMN: Sok külföldi országban a többségi társadalom közös ünnepnek tekinti a melegfelvonulásokat, ezzel szemben itthon a Pride kordonok között és rendőri felügyelet, illetve ellentüntetések mellett zajlik. Miért kelt ellenszenvet annyi emberben itthon? Mi a baj a Pride-dal?

P. O.: A Pride-ot mindenki rosszul értelmezi. A melegek azért, mert büszkeségmenetként nevezik, bár szerintem büszkeségmenetről akkor lehet beszélni, ha már elértünk valamit, úgy, mint London, New York vagy Barcelona, ahol már van miért felvonulni. Jelen pillanatban azért vonulunk fel, hogy láthatóvá váljunk, hogy kifejezzük, ugyanolyan jogokat szeretnénk magunknak kivívni a boldog és kiegyensúlyozott élethez, amiket egyébként a társadalom más tagjai megkapnak. Ezt viszont nem a heterókat hergelve kellene tennünk, akiknek amúgy is nagy katyvasz van a fejükben az LMBTQ-közösség tagjairól. Ebben a kérdésben konzervatív vagyok: ha azt látják, hogy egy meleg srác magas sarkúban, neccharisnyában bicskanyitogatóan viselkedik a felvonuláson, tök jogosan nem értik majd, mit is akarunk. Ezzel ugyanazokat az előítéleteket erősítjük, amik a többségben élnek.

E. Zs.: A munkámból kifolyólag nagyon sok Pride-on voltam a világban, tavaly például eljutottam Tajvanra is. Ők remekül elegyítették egy rendezvényen belül a jogokért való kiállást és a szórakozást. Az emberek ott széles körben büszkék voltak arra, hogy Tajvan lett az első ország Ázsiában, ahol legalizálták az azonos neműek házasságát. A Pride alapvetően egy szórakoztató esemény, ami mindenkinek szól – nem csak az LMBTQ-közösségnek –, de közben nem szabad elfelejtenünk, hogy miért rendezik meg évről évre. Szerintem a célok hangsúlyozása mellett a közösségi élményt kellene jobban elősegíteni, méghozzá a többségi társadalommal. Hogy mi számít itthon provokációnak, és egy Pride során erre mennyire kell tekintettel lenni, az nagyon összetett kérdés. Az, amit ilyen téren külföldön látunk, nem biztos, hogy itthon működik. Meg kellene találnunk az arany középutat. Az elmúlt években egyébként már elindult egyfajta változás, csak sokszor nem ez köszön vissza a médiából.

F. R./WMN: Rengeteget tettetek eddig is az elfogadásért és az előítéletek felszámolásáért – sokszor széllel szemben. Hogyan folytatjátok a továbbiakban a munkát?

P. O.: Szeretnék olyan kampányokon dolgozni, amikkel elősegíthetem az LMBTQ-emberek elfogadását. Amióta megnyertem a Mr. Gay Hungaryt, indítottam egy YouTube-csatornát, amin igyekszem olyan tartalmakat megosztani, amik a melegeknek és a heteróknak is érdekesek lehetnek.

Rengeteg levelet kapok heteróktól, amikben megköszönik, hogy egy mélyebb és teljesebb képet kaphatnak a közösségünkről. Másfél hónapja például egy erdélyi szkinhed írt, hogy elnézést kérjen tőlem és az LMBTQ-közösségtől, mert egy meleg iskolatársát hosszú hónapokon keresztül verte.

Vagy ott van a háromgyerekes anyuka, aki a saját előbújásom történetének köszönhetően tudta elfogadni a gyereke melegségét. Ha egyetlen ilyen dolog történik egy nap, már megéri csinálni.

E. Zs.: Idén egy átfogó láthatósági kampányt tervezünk a Humen Mediával: embereket, élethelyzeteket mutatunk be, így hangsúlyozva, hogy az LMBTQ-közösség tagjai sem mások, mint a többi ember. A tervek szerint ez a projekt össze fog érni az idei Humen-fesztivállal – ami egy heterókat is megszólító meleg kulturális összművészeti fesztivál – és egy teljesen új rendezvénnyel, ami idén indul. Emellett szeretnék minél többet tenni a turisztikát illetően is: minél több LMBTQ-turista jön ugyanis Budapestre, annál több esélyük van az embereknek itthon is találkozni a sokszínűséggel. Remélhetőleg így olyan kapukat tudunk majd kinyitni, amikkel nemcsak a város, hanem az ország is elfogadóbbá válik.

P. O.: És ha ezek a kapuk nem nyílnak kulccsal, akkor maximum berúgjuk őket (nevet)!

Filákovity Radojka

Képek: Bielik István