-

A címben szereplő mondatot szoktam válaszolni arra a kérdésre, hogy nem érzem-e elvesztegetett időnek, amit 30 éves koromig éltem. Amíg nem vállaltam önmagam.

Van egy dolog, amit nem vehetsz meg pénzért, ez pedig az idő. Egyetlen percedet sem tekintheted elvesztegetettnek.

Az nem érdekes, hogy én vajon még időben jöttem-e rá, és vallottam be, hogy meleg vagyok vagy későn... inkább, hogy azok miként élték meg, akiknek az idejével mindez össze volt kapcsolva.

A volt nejem erre így válaszol: „nem lennék ez az ember, aki most vagyok nélküled, és az együtt töltött évek nélkül, most így vagyok önmagam, és ez így jó.” Hihetetlenül erős nő, és nekem megadatott az a kivételes szerencse, hogy lassan négy évvel a szakításunk és két évvel a válásunk után is ott van mellettem, mint az egyik legjobb barát.

Olaszországba tartottunk, közös nyaralás volt ez az öcsémmel és a barátnőjével, négyesben. 20 órát zötyögtünk a busszal, amit nagyrészt üléssel töltöttünk. Korábban sosem volt problémám ebből, most viszont elkezdett dagadni a bokám és a lábfejem. Mindenki azt gondolta, hogy a hosszú út az oka, csak én tudtam: ez nem így van. Ez az egyik kellemetlen mellékhatása egy bizonyos gyógyszernek. Pár nappal korábban kaptam meg a szükséges antibiotikum injekciót – az irodalomórákról jól ismert betegség – a szifilisz ellen.

Baj, hogy a legtöbb ember csak irodalomórán hall erről a betegségről; egy kivételes tehetségű magyar költő (Ady Endre – a szerk.) a múlt század elején belehalt egy akkor még gyógyíthatatlan fertőzésbe, amit akkor (nem kevés áthallással) vérbajnak hívtak.

Mára tudjuk a másik nevét is, de mivel a betegség gyógyíthatóvá vált, nincs szem előtt, nem beszélünk róla, ezért hajlamosak azt hinni az emberek, hogy már nem is létezik.

Mindezzel én is így voltam, egészen addig a telefonhívásig, amíg nem közölte velem az akkori egyetlen férfi szexuális partnerem, hogy a védekezés ellenére „sok szeretettel” várnak a bőr- és nemibeteg gondozó intézetben, mert szükségesnek látják némi penicillin-injekció bejuttatását a szervezetembe. Életem egyik legbájosabb főorvosnőjével találkoztam akkor, és egyben a legkínosabb szituációt éltem meg... azt éreztem, hogy újabb forduló zárult, a meccs eredménye: 1:1.

A buszon ülve tudtam, hogy két nap, és a dagadás elmúlik, tudtam, hogy a penicillin-injekció tulajdonképpen már hatott, hisz valamennyi egyéb tünetem megszűnt. A nejem egészségéért nem aggódtam, mivel a betegség „beszerzése” és az utazásunk napja között nem voltunk „együtt”, pont ez volt az a két hét, amikor munkáink miatt nem találkoztunk emberi időben. Ennek ellenére neki is meg kellett kapnia a kezelést a „feleség jogcímén”, és nyilván én sem kockáztattam, hogy diagnózis nélkül maradjon. Ugyanakkor – és pont ezért – nem akartam beárnyékolni a nyaralásunkat, ezért úgy döntöttem, hogy csak a hazaérkezésünk után mondom el neki, mi történt, és mit kell tennie. Mint utólag kiderült, kár volt ettől az „árnytól” védenem a pihenésünket, és nemcsak azért, mert az egy hét alatt végig szikrázó napsütés volt a tengerparton.

Mindig is tudtam, hogy a magyar orvosok többsége hivatásként tekint a munkájára, viszont azt nem gondoltam, hogy ennyire gyorsak is. Has-süttetésünk harmadik napján telefont kaptunk a szülőktől: a nejem nevére levél érkezett a Városi Rendelőintézettől (még szerencse, hogy egy megyeszékhelyen is csupán ez kerül fel a feladó helyére), mivel természetesen nem bontották ki a levelet, nem is derült ki számukra, hogy pontosan honnan jött. Azt csak néhány évvel később értettem meg, immár londoni lakosként, szüleink miért is gondolták úgy, mintegy 1600 kilométerre Magyarországtól (azon kívül, hogy megkezdjük az aggódást), mihez is kezdhetünk ezzel az információval, és miért nem várhatott annak közlése még néhány napot.

Gondoltam, akkor ideje a szikrázó napsütésbe némi zivatarfelhőnek érkeznie, így elárultam a levél tartalmát, annak okát, és bár tudott a pesti srácról, mégsem erre a reakcióra számítottam.

Nem jöttek a zivatarfelhők, még csak egy késő nyári zápor sem. „Értem, akkor csak ennyi?!” A „csak” nem a helyzet kezelése volt, hanem annak a megkönnyebbülésnek a jele, hogy nem valamilyen korábbi, komoly vizsgálat sikertelensége miatt hívták vissza.

Életünk egyik legszebb hetét töltöttük el, és a mai napig is vágyunk vissza a késői olasz nyár varázslatába. Hazaérve a feleségem megkapta a szükséges kezelést, annak ellenére, hogy nem adtam át neki a betegséget.

Számomra ez a történet egyszerre szól őszinteségről, hazugságról és arról a bizonyos sánta kutyáról. Számomra mégis mást jelent, így évekkel később:

ha valakit tiszta szívedből szeretsz, akkor őt óvod és véded mindentől, még saját magadtól is, inkább csalsz, hazudsz, hogy ne érje sem testi, sem lelki sérülés, persze csak utólag ismered be azt, hogy ez a legrosszabb dolog, amit tehettél.

Semmit nem bántam meg, de ezer dolgot másképp csinálnék…

Zoli

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/GUNDAM_Ai