Előbb is szólhattak volna, mondjuk, mert ez hajnali kettőkor hangzott el, olyan tájt, amikor épp azon gondolkodtam, hogy az amerikai futball valahol mégiscsak végtelenül toleráns, sőt, befogadó sport. Mert mindenféle testalkatú emberek rohangálnak a pályán, van dráma, van körítés, ráadásul az sem baj, ha nem vagy teljesen képben, mert lehet szépen tanulni a szabályokat, mivel állandóan áll a játék. Közben vadászrepülők húznak el a stadion felett, szól a himnusz, megy a csinnadratta – magánemberi és újságírói minőségemben is állati izgalmas, hogyan lett ez az egyik legnagyobb popkulturális esemény a világon.

Néhány éve elhatároztam, hogy megértem az amerikai futballt. Nem mintha nem szorítana ki a „rendes” foci is néha a saját életemből, de hát én már csak így vagyok ezzel: jártam már női futball Eb-döntőn, szeretnék egyszer eljutni egy NFL-meccsre, meg még vagy húszféle dolgot kipróbálnék az uniós rögbitől a baseballig. Nem töröm össze magam, hogy minél hamarabb kívülről fújjam a szabálykönyvet, de nem kapcsolok el, ha amerikai foci megy a tévében, és évek óta becsületesen tanulom, mi miért történik a pályán.

És akkor azt mondja a magyar stúdióban Kun Zsolt szakértő, hogy „a nőknek ebből az egészből két dolog való: a reklámok meg a félidei show”.

Úgyhogy én tisztelettudóan kimentem a hűtőhöz, hogy még azelőtt behozhassam a sört a férjuramnak, mielőtt Adam Levine rákezd.

Ja, nem!

A férjem már rég aludt, egyedül néztem ezt a – férfiak szerint is – halálosan unalmas első két negyedet. Most akkor mi van? Mégsem vagyok nő? Netán megszegtem valami szabályt?

Az utóbbi években számtalanszor megkaptam, hogy „nem kell fullba' tolni a feminácit, nincs itt semmiféle hímsovinizmus”. Ja. Csak akkor hogyan rakjam össze azt magamban, hogy élőben hallom hajnali kettőkor, amint úgy beszélnek rólam, mint valami gyengeelméjűről?

Nem tudom, hány nő ült az éjjel a tévé előtt, de biztosan elég sokan szerették volna jól érezni magukat a meccs közben. Sokan – talán ez meglepheti a Sport TV szakembereit – pont ugyanúgy értik a játékot, mint a férfiak. Mások – ahogyan én is – egyszerűen csak érdeklődnek, becsülettel rászánják az idejüket arra, hogy megtanulják a szabályokat, ismerik a legfontosabb játékosok neveit, és szívesen veszik, ha a társaság szakavatott tagjai mélységében is elmagyarázzák, mi történik a pályán.

Ehelyett most az a néhány százezer magyar ember, aki a Super Bowl-t nézte, azt hallotta a tévében, hogy teljesen rendjén való leszólni a nőket, akiket egyszerűen csak érdekelt, mi ez az egész.

Sokan nyilván össze is röhögtek, „nahát, milyen vicces srác ez a Kun Zsolt, höhö, igaza is van, Anitám, hozzál egy sört, ha már fennmaradtál, ne aggódjál, arra a vinnyogós csávóra úgyis visszaérsz, csak ne takard már ki a tévét, na”.

A Super Bowl (meg úgy egyáltalán: az NFL) egyik fő vonzereje, hogy az ember azt érzi: részese valaminek. Hogy alacsony a belépési szint, nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy élvezni tudja, amit lát-hall. Épp ez az, amit agyonvág egy ilyen hímsoviniszta megjegyzés: hirtelen körön kívülre kerülünk, azt éreztetik velünk, hogy nem látnak szívesen bennünket (már persze, ha nem szexi cheerleadernek öltöztünk). Bepofátlankodtunk valaki más felségterületére, és ott sosem lehetünk egyenrangúak, hiszen hiába maradunk fenn hajnali ötig egy „hótunalmas” meccs miatt, minket valójában csakis a reklám meg Adam Levine érdekel.

Sosem értettem, miért aszerint veszünk valakit emberszámba meccsnézés közben, hogy mennyit tud az adott csapatokról vagy sportágról, miért nem az számít inkább, amit az adott pillanatban érez.

A lelkesedés, mondjuk. Az öröm, hogy látott egy gyönyörű gólt. A rácsodálkozás, hogy milyen szép tud lenni az adott játék.

Kun Zsolt mondhatta volna azt is: az, akit nem foglalkoztat mélységében a foci, az most nyilván halálra unja magát (igazából ők is, de hát épp elég olasz válogatott meccset néztem a kilencvenes–kétezres években, úgyhogy tudom: az ember ilyenkor megmagyarázza, hogy a védekezés gyönyörű).

De nem, a szakértő szerint az, aki nő, eredendően, genetikailag nem nőhet fel a férfiakhoz, akik, ugye, hasonló okokból azonnal értik a játékot, ahogy leülnek a képernyő elé.

És nem volt a stúdióban senki, de senki, aki azt mondta volna: „figyelj már, hát tök sok nő szereti az amerikai focit, ne legyünk már ilyen kirekesztőek”.

Apróságnak tűnik, tudom. De közben azt érzem: ha már ilyen kicsiben sem megy, akkor tulajdonképpen hogyan is mehetne nagyban?

 Csepelyi Adrienn

 Ha szeretnél még olvasni sportban megesett szexizmusokról, kattints IDE vagy IDE!