Aki kapott már bármilyen szakmai elismerést életében, tudja, hogy ezek mennyire fontos pillanatok: egyrészt, mert ezekből merítünk erőt a nehezebb időszakokban, másrészt példát mutatunk azoknak, akik a nyomdokainkba szeretnénk lépni. Ada Hegerberg is ezeket a kislányokat bátorította beszédében. Majd ezt csapta agyon Solveig tufa megjegyzése.

Az ilyen esetek egyik tipikus utórezgése, hogy a bunkó módon viselkedő fél másnap ország-világ előtt szétkürtöli: amúgy az áldozat négyszemközt bevallotta, hogy tulajdonképpen nem is esett neki rosszul, amit ő mondott. Így tett Solveig is. Ez több szempontból is nagyon-nagyon káros:

egyrészt bagatellizálja a történteket, másrészt meghazudtolja az eset elszenvedőjét, azt a látszatot keltve, hogy a nyilvánosság felé mást kommunikál, mint a színfalak mögött, és nincs is „ügy”, csak feminista hőzöngés az egész.

Na, de vissza Hegerberghez: különösen fontos, hogy mostantól nők is kapnak Aranylabdát. Nem azért, mert erre most érett meg a teljesítményük, hanem mert végre a döntéshozóknak is sikerült belátniuk, hogy egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a mind népszerűbb női labdarúgást.

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) eddig is díjazta az év legjobb női játékosait, de a sokkal régebb óta létező Aranylabda a neves francia futball-szaklap, a France Football díja, és a korábbi közösködés után immár független a FIFA-tól. Ezért is lényeges, hogy immár női kategória is van: kevés hímsovinisztább közeg létezik ugyanis a sportújságírásnál. (Az elektronikus zenei szcéna, mondjuk, pont súlyosan hímsoviniszta: a női DJ ismerőseim napokig tudnak sztorizgatni arról, milyen, amikor kollégáik inkompetensnek nézik őket – vagy beugró gyanánt megkérdezik, „fognak-e vetkőzni”.)

Sokan hangoztatják, hogy a női foci teljesen elmaradott, lassú, borzasztó bénázások mennek a pályán. Ez egyrészt ostoba általánosítás, másrészt az, aki ezzel érvel, vajon mit lát, amikor NB I-es férfimeccset néz?

Azok, akik a női futball mellett kampányolnak, nem azt szeretnék, hogy úgy csináljunk, mintha nem volnának fizikai különbségek férfiak és nők között. Mindössze annyit: ha valaki nőként a fociban tehetséges, és az az álma, hogy karriert építsen, akkor ez ugyanolyan reális alternatíva legyen számára, mint a férfiaknak. (Továbbá az se árt, ha az amatőr játékosok öltözőjében van meleg víz. Vagy egyáltalán: van öltözőjük.)

Igen, a női foci más. Lassabb. Nem mindig annyira technikás. Másfajta gólok születnek (a kapu ugyanakkora, mint a férfiaknál, a kapusok nem). De falra tudok mászni, amikor férfiak nagy garral hangoztatják, mennyire le vannak maradva a nők.

Tényleg? Te hány stadionkört bírsz futni a munkahelyed, a háztartás és a gyereknevelés mellett?

Az, amit a pályán látunk, a társadalmi beidegződések következménye.

Mert a lányok többnyire nem keresnek pénzt a focival. A továbbtanulásnál többségüknek nincs esélye folytatni a focit, hiszen a legtöbb helyen még mindig csak vágyálom, hogy elérhető közelségben rendszeresen edzhessenek.

Amikor pedig dönteniük kell a futballkarrier és az egyetem között, tulajdonképpen nem kell dönteni. Nincs döntési helyzet. Amikor meg mindezek ellenére végre elérnek valamit, és még el is ismerik a teljesítményüket, akkor tutira jön egy barom, aki belerondít a pillanatba. Hogy, mondjuk, „tud-e twerkelni”.

Az vajon miért nem fontos infó, hogy Ronaldo tud-e nokedlit szaggatni, és lehajtja-e maga után a vécéülőkét?

A nőket az első pillanattól ugyanúgy vonzotta ez a csodálatos játék, mint a férfiakat. Csak egy kicsit nehezebb volt nekik.

Összeszedtem öt olyan mozzanatot a sporttörténetből, ami jól jelzi: a hátrányos megkülönböztetés nem valami elméleti feminista marhaság, hanem hosszú távú és komoly gyakorlati következménye van az emberek életére – és egy-egy sportág jövőjére is:

1.

Az angol szövetség kitiltja pályáiról a nőket

Az első világháború alatt a hadra fogható férfiak a fronton harcoltak, a stadionok üresen kongtak Angliában.

Azok a férfiak, akik addig futballmeccsek szervezéséből éltek, elestek a bevételüktől,

kitalálták hát, hogy női meccseket rendeznek, afféle cirkuszi látványosságként: hadd röhögjenek a szurkolók a hölgyek szerencsétlenkedésén.

Hát, ez nem jött be: a közönség imádta a női focit, egy-egy rangadóra több tízezer ember látogatott ki. A frontról hazatérő férfiak komoly riválist kaptak.

Mit tett a szövetség?

1921-ben kitiltotta a nőket az összes pályájáról. A tiltás 1970-ig (!) érvényben volt. Ehhez képest az angol férfiválogatott az 1966-os siker óta nem nyert semmit – a szigetország legjobb eredményét, egy vb-bronzot a női válogatott szállította 2015-ben.

2.

A német szövetség betiltja a női focit

Az angol eset nem egyedi. A német szövetség 1955-ben e szavakkal tiltotta be a női focit a saját pályáin:

„A hölgyek vonzó külseje, teste és lelke javíthatatlan károsodást szenved, idomaik nyilvános mutogatása pedig a morál és a tisztesség elleni vétek.”

A német nőkkel, mondjuk, kár packázni. Néhány hónap múlva elindították az első női bajnokságot.

3.

Brandi Chastain háborút robbant ki egy sportmelltartóval

A női futball – és úgy általában a labdarúgás – mérföldköve volt az 1999-es amerikai világbajnokság.

A szurkolók özönlöttek a női meccsekre, kislányok milliói kezdtek a tévéközvetítések hatására focizni. A vb-döntőt az USA csapata játszotta Kínával, 0–0-s döntetlen után hosszabbítás következett, majd párbaj. A kaliforniai Rose Bowl stadionban 90 ezren (!) figyelték lélegzetvisszafojtva, amint az amerikai csapat Brandi Chastain büntetőjével világbajnok lesz.

Az eksztázisban tomboló Chastain a gól után levette mezét, és térden csúszott a pályán – pont, ahogy a férfiak. (Ma már nekik sem szabad, de ennek az az oka, hogy sokan reklámcélokra és kétes üzengetésre használták a „felületet”.)

Chastain fekete Nike sportmelltartót viselt, ami jóval többet takar, mint egy átlagos bikini – mégis óriási botrány lett a gólöröméből.

A Newsweek magazin címlapon hozta, bigott vallásos szülők petíciót indítottak ellene, gyakorlatilag meghurcolták. Pont ez az, amivel egy vb-címet ünnepelni akarsz, nem?

Chastain azt nyilatkozta, büszke a testére, hisz megdolgozott érte. A Nike pedig melléállt, az ominózus fekete melltartót Chastain-modellként forgalmazta.

A Sports Illustrated meztelen fotósorozatot készített a játékosról, amely azonban nem tárgyiasítja a női testet, hanem annak erejét és teljesítményét hirdeti.

4.

Neymar miatt nincs női csapat

A brazil Neymar napjaink egyik legismertebb és legjobb játékosa.

A brazil tehetségeket többnyire gyorsan elszipkázzák az európai topbajnokságok, a helyi klubok folyamatosan harcolnak a saját nevelésű tehetségek megtartásáért. Nem mindegy azonban, milyen áron.

Amikor a Barcelona bejelentkezett Neymarért, brazil klubja, a Santos mindent megtett, hogy még egy évig, 2013-ig náluk maradjon, ez azonban állati sok pénzbe került. A klubvezetés ezért megszüntette a Santos női szakosztályát.

5.

Sepp Blatter szexi futballt akar

A FIFA korábbi elnöke (korrupciós ügyeibe most ne menjünk bele) nagyon szerette volna megreformálni a női labdarúgást.

Jó érzéke volt a pénzhez, nyilván ő is átlátta, hogy a női futball teljesen új piac, mérhetetlen mennyiségű sportszert meg minden egyebet lehet eladni ennek a célközönségnek.

Blatter úr tehát előállt egy fajsúlyos szakmai tervezettel:

indítványozta, hogy a nők játsszanak testhez simuló felsőben és forrónadrágban.

Amikor legközelebb a női fociból űzöl gúnyt férfiként, kérlek, állj meg egy pillanatra, és gondolkodj el.

Hogy mennyivel technikásabbak lennének ezek a lányok a pályán, ha nem tiltod ki őket onnan.

Ha nem a te edényeidet mosogatják és a közös gyerekeiteket nevelik edzés helyett. (Lehet, hogy te sosem tiltottad meg nekik, hogy edzeni járjanak, csak épp erejük nem maradt már hozzá.)

Vajon ugyanilyen lenne a játékuk, ha ők is könnyített tantervvel tanulhattak volna a délutáni edzések miatt középsuliban, mert focisták akartak lenni? Mert sokan azok akartak – és sokuknak a tehetsége is megvolt hozzá…

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Martin Solveig és Ada Hegerberg december harmadikán a díjátadón.

Képek: Getty Images