„Anyáink is így csinálták!”

Ha van mondat, amivel ki lehet engem kergetni a világból, akkor az ez.

És nem azért, mert azt gondolom, hogy félre kellene söpörni a régi korok praktikáit. Természetesen erről szó sincs, kezdő anyaként például szuper, ha áll az ember mellett egy idősebb nőrokon, mondjuk, és megmutat pár fogást, vagy tanácsot ad nehéz helyzetekben. De miért is kellene gondolkodás nélkül elfogadni eleink állításait? Nem tiszteletlenség a vita, hanem a fejlődés egyik útja.

Sok mindent tanulhat az ember például a saját anyjától, nagyanyjától a gyereknevelésben, de feles tejet mégsem ad a kisbabájának, akkor sem, ha ő maga is „felnőtt rajta”, és zsírt sem ken az égésre, mint a dédanyja tette volna.

Egyszerűen azért, mert tudjuk, hogy vannak módszerek, amelyeket évszázadokig alkalmaztak, de attól még nem jók, sőt ártunk-ártanánk velünk, ma már nyilvánvaló – épp a továbbgondolás, a kritika révén derülhetett ki az igazság.    

Az élet mindenféle területén fel-felbukkannak mérgező közhelyek és agymosó üzenetek, nem csupán a gyereknevelésben, de én most konkrétan a gyerekek között lévő erőszakra szeretnék fókuszálni, és még inkább arra, ahogyan ezt mi, felnőttek (le)kezeljük.

Anyaságom 11 éve alatt rendre megkaptam, hogy szelídségre nevelni valakit egyenlő azzal, hogy „életképtelen” felnőttet kreálunk.

„Mert ez egy kemény világ, harcosokra van szükség, nem galamblelkekre”

Hallgatom a szülőtársakat.

Már a játszótéren edzik a kölyköket: a „ne hagyd” és az „üsd vissza” az egyik leggyakoribb szlogen. Mintha a szülők – sokszor ez az érzésem – személyes kudarcnak élnék meg, ha a gyerekük „nem tudja megvédeni magát”, ha leblokkol a váratlan támadástól, azaz nem csap vissza, ha valaki fellöki, meglegyinti vagy kitépi a kezéből a homokozóvödröt.

Majd ha megteszi mégis, ha „sikeres” volt a coaching, és üt, rúg vagy harap, akár a másik, akkor elfojtva egy elégedett kis mosolyt, jöhet a következő ukáz: „béküljetek ki!”

Mintha ez olyan egyszerű, magától értendő, őszinte aktus lehetne.

Az iskolában is hányszor hallani: „gyerünk, fogjatok kezet, kérjetek bocsánatot egymástól, aztán helló…”

Nem fér a fejembe, miért nem hagyjuk a gyerekeket dühösnek lenni egymásra

Miért nem engedjük, hogy akkor nyújtsanak kezet, amikor már tényleg nem haragszanak. Miért nem hagyunk időt a megbocsátásnak?

Életszerű lenne azt várni két felnőttől a munkahelyen, hogy miután hajba kaptak valamin, azon nyomban boruljanak egymás nyakába a teakonyhában?

Rendben lévő ezt várni a gyerekektől?

Azon túl, hogy nekünk, felnőtteknek egyszerűbb így, mert végre csend lesz és látszólagos béke. A következő drámáig. Mert elfojtott, rosszul kezelt konfliktusok, valódi következmények (valódi következményen nem felnőttek megtorló fizikai vagy verbális brutalitását értem!) nélküli bántás nyomán természetesen újabb csaták borítékolhatók.  

Azt sem értem, hogy egyrészt szeretjük hangsúlyozni, hogy a gyerekek vitáiból maradjon ki a felnőtt, „rendezzék egymás közt” a dolgokat, másrészt viszont rendszeresen narráljuk a konfliktusaikat, azaz megmagyarázzuk nekik, mi miért történik, és ezzel sokszor – akár akaratlanul is – pont, hogy legitimáljuk az erőszakot.

Mondok egy példát.

A kisfiú meghúzza a kislány haját. A kislány sír, a tanító néni vigasztal, mosolyogva mondja: „azért csinálta, mert tetszel neki, ilyenek a fiúk”.

Nem kizárt, hogy a kisfiúnak tetszik a kislány, de a mondat attól még több szempontból gáz

Hogy miért?

Mert az az üzenete mindkét fél felé, hogy az udvarlásnak az erőszak lehetséges, ha nem is „kedves” módja, „így viselkedik egy igazi férfi” (ez nem igaz!), de legalábbis mentség a vonzalom bármire, ami a másiknak kellemetlen.

A kislány tulajdonképpen legyen büszke arra, hogy megrángatták, mert ez azt jelenti, hogy kapós. Anyja-apja sem reklamáljon, örüljenek, hogy szép a kislány. Már most kelendő.

Ugye, milyen messzire visz olykor egy-egy mondat, bár már rutinból, átgondolás nélkül szajkózzuk?

Amúgy meg egyáltalán nem biztos, hogy a fiúk azokat a lányokat bántják, akik tetszenek nekik. Vagy fordítva. Mert kicsit sem vagyok elfogult a lányokkal, akik – tapasztalatom szerint – szintén gyilkolásszák egymást is, a fiúkat is, ej, de még mennyire. Kicsivel sem kevésbé kegyetlen módszerekkel, mint ahogy a srácok „bokszolnak”.

De, ha az áldozat efféle, „tetszelneki” magyarázatot hall rendre a felnőttektől, miközben esetleg tudja, hogy semmi alapja, akkor egyrészt azt tanulja meg, hogy nem fontos az ő sérelme, hisz elvicceskedik a felnőttek, másrészt azt is tapasztalja, hogy efféle helyzetekben nem kap igazi védelmet. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy átlássa az ember, miként nyírja ki az önbecsülést az, ha rendszeresen megéljük: nem segítenek rajtunk azok, akikre rá vagyunk bízva efféle szituációkban, csak kioktatást vagy egy hiúságra gyúró poént vetnek oda.

Azt várjuk a gyerekektől, hogy álljanak ki magukért, de annak nem úgy kellene kezdődnie, hogy mi kiállunk értünk?

Nem, nem úgy, hogy visszaütünk (hajat rángatunk) helyette, megfenyegetjük az erőszakos gyereket vagy az apját, hanem úgy, hogy keresünk valamiféle kreatív módot a békekötésre, ami nem azt jelenti, hogy felszólítjuk a gyerekeket, hogyan béküljenek ki, de azonnal.

Igen, így melósabb.

Egyszer szülők egy csoportjával beszélgettem, voltak köztük gyakorló pedagógusok is. Az volt az téma, hogyan lehetne megfékezni az adott kisiskolás csapaton belül egyre gyakoribbá váló verekedéseket és a szóbeli durvaságot.

Miközben számomra az volt evidens, hogy az erőszak, a zaklatás nem tolerálható a közösségben, és kész, a felnőtteknek le kell állítani a gyerekeket valamiképp, megvédve a szelídebbeket – és a másféle véleményt tiszteletben tartó konfliktuskezelésre tanítva az összest, azt tapasztaltam, hogy a szülők, sőt a pedagógusok egy része is úgy nézett rám, mintha a Marsról jöttem volna.

Először is – velem ellentétben – sokan azt gondolták, természetes dolog, hogy a kiskamaszok verekednek és „csúfolódnak”. Minden közösségben ki kell alakulnia egy hierarchiának, és ennek fontos eleme az erőfitogtatás, nem csak az iskolában – általában így vélekedtek.

Az egyik pedagógus elmesélte, hogy amikor látta az utcáról, hogyan verik a gyerekét az óvodában az udvaron a társai, nem avatkozott közbe, mert „meg kell tanulnia a gyereknek megvédeni magát”.

Nekem ettől a sztoritól égnek állt a hajam, de sok szülő helyeselte ezt a gondolkodást.

Ebből azért már leszűrtem, hogy nem lesz egyszerű bármilyen, számomra örvendetes változás felé terelni a közösséget.

Megfigyeltem, hogy sokszor, amikor a felnőttek társaságában szóba kerül egy-egy gyerekek között lévő csetepaté, a szülők nagyon kulturáltan elbeszélgetnek arról, hogy „igen, helytelen, ami történt, és nem maradhat következmények nélkül", de voltaképpen az a következmény, hogy az erőszakos gyerek szülei viszik el a balhét.

Mondanak egy-két diplomatikus mondatot, lábjegyzetelik a gyerekük tettét, de odahaza már egészen más az intonáció. A gyerek, ne adj' isten még azt is leszűrheti, hogy ha ez így direktben nincs is kimondva, csak az „ejnye-bejnye”, de a levegőben azért érezhető, hogy voltaképp büszkék rá a szülei, mert ő üt, és nem őt ütik, mert „menő” az osztályban, mert ő a falkavezér, az erősfiú, a hangos kutya. Akit meg bántott, na, az a gyerek a szülei szerint is egy lúzer, anyámasszony katonája, még focizni sem tud, és a család is milyen már

A társak terrorizálása pedig – mert esetleg idáig is eljuthat a gondolat – oké, csak ügyesen kell kommunikálni utóbb

Úgyis erről szól ma a világ, nem? A felnőttek viszonylataiban talán nem ez a sablon?

Láttátok Az öldöklés istene című filmet vagy színdarabot?

Mindenkinek ajánlom, nem csak annak, aki gyereket nevel. Tökéletesen ábrázolja, miként „rendezzük” vitáinkat mi, felnőttek, akik olyan okosnak és civilizáltnak képzeljük magunkat, ellentétben a kölykökkel, akik összeverekednek.

És mi van azzal, akit ütnek?

Megfigyeltem azt is a különféle gyerekközösségekben, ahol megfordultam, hogy az (olykor/rendszeresen) áldozattá váló gyerekek szülei rendre milyen stratégiákat követnek. Ha mindennemű tárgyalás haszontalan, általában kimenekítik a gyereket a közösségből. A gyakorlatias makacsok pedig sokszor valamilyen küzdősportot keresnek a gyengének címkézett szelíd gyereknek. (Pedig mennyi erő kell ahhoz, hogy valaki szelíd legyen, uramatyám…)

Különben az erőszakos gyerekek közül is sokan járnak efféle edzésre, ők meg szüleik szándéka szerint „fegyelmet tanulnak” többek közt.

Ha jól értem a logikát mögötte – mert nem vagyok szakértője a témának, csak szemlélője –, tanítsuk meg a kölyköket fegyelmezetten csatározni, ez a cél.

Hogy kompatibilisek-e a keleti harcművészetek karakteres szabályai, filozófiái a nyugati társadalmak mindennapos ketrecharcaival, azt nem tudom, kérdés ez számomra, mondjuk, akkor is, amikor jógával próbálom kezelni 2019 Budapestjének stresszét, meg a napi 12 óra gépnél ülést, no, de némiképp elkalandoztam vagy mégsem?

Hogy miként szálljunk szembe az erőszakkal, szemet kérjünk szemért cserébe, vagy kenyeret dobjuk vissza a kővetőre – örök kérdése ez az emberiségnek, és egységes, egyértelmű válasza nincs sem a tudománynak, sem az etikának, sem az osztályteremnek. De ettől még szükséges beszélni a témáról újra és újra, én hiszek benne, nem tudom, ti hogy vagytok vele.

Egy dolgot viszont nem szeretnék soha többé hallani senkitől: azt, hogy azért bántja egyik gyerek a másikat, mert tetszik neki.

 Kurucz Adrienn