„Úristen, te tanár vagy?! Szegénykém...” – Hogyan látjuk a pedagógusokat? És ők hogyan látják magukat?

–

Hallottál a környezetedben ilyen mondatokat mostanában? Pedig ha már az oktatásról beszélünk, valahogy ez lenne a cél, nem? Akár pedagógusnap van, akár nincs.

„Hú, az én gyerekem olyan jó iskolába jár!"

„Annyira szuperek a tanárok! Imádjuk a tananyagot."

„A suli minden szempontból tökéletes."

„Bárcsak még négy évig  járhatnék ebbe a gimibe!"

„XY a világ legjobb tanára."

„Két kézzel kapkodnak utánam a körzeti oviban, csak menjek oda."

„Én is pedagógus akarok lenni!"

„A mostani gyerekek százszor jobbak és szorgalmasabbak, mint mi voltunk annak idején.”

Voltak kiváló tanáraim gyerekkoromban, és irgalmatlanul rosszak is

És a gyerekeim is így jártak: találkozhattak a katedra előtt született pedagógussal éppúgy, mint a pályára-, de még gyerek közelségére is teljesen alkalmatlan felnőttel. Nekem sem azok maradtak meg mára a „jók” között, akik mai szemmel minden tekintetben ideálisak lennének. Volt egy tanárnőnk, akitől szabályosan rettegtünk néha, mert feleltetéskor a lustákat, felkészületleneket szabályosan kivégezte a tábla előtt – tanultunk is az órájára, mint a kisangyal.

De mikor megnyugodott, ugyanő volt az is, aki azt mondta a sápadt felelőnek: „igazad van, én tévedtem, elnézést kérek érte.”

Volt középiskolai történelemtanárom, aki letépte a makogó diák ingéről a kokárdát (aznap ünneplőben kellett menni), mert az egy szót sem tudott kinyögni a kiegyezésről. „Maga ezt nem érdemli meg” – mondta neki, és a kezébe nyomta a trikolórt, biztosítótűstül. De ugyanő volt, aki annyi tudást adott át és annyi humort vitt bele, hogy ki nem hagytunk volna egyetlen töriórát sem.

„Külön állatfaj”

Megkerestem néhány pedagógust, mondják el, hogyan érzik a saját és szakmájuk helyzetét manapság. Van közöttük négy évtizede a katedrán álló „öreg motoros”, van realista-idealista gyakorló általános iskolai tanár, éppen pályamódosító egyetemista és kiégett-befáradt pályaelhagyó is. Meséltek aktív, lelkes fiatalok is, köztük olyan, aki frissen érettségizőként éppen most adta be a jelentkezését az óvodapedagógus szakra. Ahány ember, annyi vélemény, de a sokból egyet leszűrhettem: mindannyian imádták/imádják azt, amit csinálnak. Még akkor is, ha momentán éppen utálják, mert

mikor valakinek megemlítik, mi a foglalkozásuk, az illető olykor felrikolt: „Úúúúúúristen, te tanár vagy? Szegénykém…”

Kozma Katalin negyven éve van a pályán

„Az első – meghatározó – élményem nagyapámtól és anyukától jött, mindketten tanítottak. Nagyapámat nyugdíjas tanítóként ismertem, akihez mindennap jöttek a tanítványok. Iskolaigazgatóként folyton fejlesztett, tanulmányt írt arról, hogyan lehetne falusi kollégiumot üzemeltetni, létre is hoztak egyet, aktív és erős diák-önkormányzattal.

A szüleim között állandó konfliktusforrás volt, hogy a jól kereső, pénzügyi vonalon mozgó apám folyton éreztette anyámmal: »semmi ez a szakma, csak a hideg vízre valót keresheti meg vele.«

A mentalitás aztán öröklődött, nagyvállalkozó unokaöcsém ma is minden találkozásunkkor megkérdezi, hogy »mi kapunk-e egyáltalán fizetést«?”

Katalin négy évtized alatt számos iskolában tanított

Volt köztük lakótelepi mamutintézmény, állami gondozott gyerekeket befogadó „iskolaváros”, magánsuli és nyolcgyerekes falusi osztály egyaránt. Most egy építőipari szakmákat oktató szakmunkásképző könyvtárában dolgozik már nyugdíjasként – de az oktatást sosem adta fel: saját alapítású, saját fenntartású amatőr színjátszó-csoportjukban viszi tovább, amit a szerelemhobbi, a drámapedagógia terén annak idején elsajátított. A csoportban négyen korábbi tanítványai, közülük hárommal együtt másznak, az  egykori tanárnő ugyanis sziklamászó lett időközben. Mindkét lánya pályaközeli, a kisebbik szintén kamaszokkal foglalkozik.

„Egész életemben úgy éreztem magam a gyerekek között, mint egy kincsvadász. Mindig találtam tehetségeket, akiktől egyszerűen leesett az állam.

Amit ma utálok hallani a kollégáktól: »a mostani gyerekek sokkal rosszabbak«. Micsoda? Mi ugyanúgy megcsináltuk a magunk stiklijeit, sőt! Nagyon kényelmes hozzáállás, ha rámondom a gyerekre, hogy rossz. Igen, nekem is volt olyan diákom, akivel semmiféle kapcsolatot nem tudtam teremteni, akire nem tudtam hatni – de azt én nem oldottam meg, az én hibám volt. Nem véletlenül mondják a tanárokra, hogy egy »külön állatfaj«…

Sokan nem képesek beismerni, hogy hibáztak. És elutasítják a változást, félnek tőle, ez sem jó. Én ma is minden oktatással kapcsolatos cikket elolvasok, figyelem, mi van, és hogy mi lehetne.

De abban nem változott a véleményem, hogy ezt a pályát csak égve és csak pörögve lehet csinálni.”

Az alábbiakat egy szintén évtizedek óta tanító, általános iskolában dolgozó pedagógus küldte nekem:

„Morfondírozok a tanári hitvallásomon. És egyre inkább rájövök, hogy nem feladatom a gyereket megjavítani. Nem feladatom a gyerek helyett akarni.

Számonkéréssel akarjuk őket munkára, tanulásra késztetni (valójában nem biztos, hogy mi, hanem a poroszos állami előírások), miközben a számonkérések csak megbetegítő stresszforrások.

Olyan a helyzet, mintha tanár és diák ellenség lenne, és a számonkéréssel (már a szó hangulata is milyen negatív) büntetést rónánk ki rájuk.

Az ellenőrzésnek nem lehet a tanulásra való sarkallás a célja. A tanári munka segítő tevékenység. Felkínálom neki a tananyagot és az általam eredményesnek gondolt tanulási módszert, és hogy ő ezzel él-e, az a saját (meg legfeljebb a szülők) dolga. Elvégre az ő jövőjéről van szó. Az intelligens és tudatos gyerekek többsége él vele, olyankor sikeresek leszünk, és ez nekünk is nyújt valami örömet.”

„Az ember nem a politikáért tanít”

Fülöp Flóra tíz éve angoltanár, nem állami keretek között tanít. Tíz éve jött haza az USA-ból, de a saját módszereivel nem boldogult itthon, ezért elkezdett olyanokat fejleszteni, amelyek megfeleltek az egyénnek. A sok gyakorlat a mesterfokozat megszerzésénél is hatásosnak bizonyult. Flóra az a típus, aki bármikor kész szót emelni, ha valami nem tetszik neki, tüntetni megy, de azt is vallja, hogy először maguknak kell rendbe tenniük a dolgokat – belül.

„Sokan »nyöszörögnek, hogy ez a pálya társadalmilag nem elfogadott«. Ezzel nem értek egyet. Nyilván tudható, hogy ebből nem leszel milliomos soha, de aki ebbe a pénzért megy bele, nem tudja, mit csinál.

És tökmindegy, hogyan ítéli meg a politika, mert az ember nem a politikáért tanít. Lehet, hogy anyagilag nem ismeri el senki a tanárságot, nem kapunk érte kitüntetéseket mindennap, de a tanári pályában nem ez a kitüntetés.

Ha végre megkérdeznék, mit szeretnénk, én azt mondanám: kicsit több lehetőséget a kötetlen tanításra. Ma minden centralizált, de így nem lehet a gyerekre, az egyénre szabni a dolgokat. Nem igaz, hogy csak versenyistállókra van szükségünk.”

Máté néhány éve a város legagilisebb gimnazistája volt, pinceklubot hozott létre, programokat szervezett, vitte a diák-önkormányzatot. Annyira szót értett a kortársaival – ráadásul jó tanuló volt és okos – hogy látszott: az ég is pedagógusnak teremtette. Fel is vették, kétszakosnak. A hatéves képzést már két éve ott hagyta.

„Azt láttam, hogy a képzés nem átgondolt, kevés a tényleg tanítás- és tanulásspecifikus rész. Csupa tudományoskodó elméleti órát kapunk. Sokunknak az az érzése, hogy csak a megfelelő szak BA- és MA képzését vonták össze, némi szakfüggetlen, általános pedagógiai-pszichológiai szerencsétlenkedéssel. Nekem nagyon nagy csalódás, hogy az ország „number one” egyetemén ennyi évet elvesztegettem. A volt csoporttársaimban hasonlóan lelkes és motivált tanárjelölteket ismertem meg.

Jelenleg szinte mindenki alternatív megoldásokban gondolkozik, és nem szeretne tanítani. Én két és fél év után váltottam germanisztika BA-ra, hogy legalább valami papírom legyen.

Még mindig gyűröm, el sem hiszem, hogy egyszer ennek vége lesz. De még mindig reménykedem, hogy egyszer végre tényleg diplomás tanár leszek.”

Egy közel tíz éve gyógypedagógusként dolgozó tanárnő

„Nagyon szeretek gyerekek között lenni. Bármit megértenek, ha alátámasztod érvekkel, ellentétben a felnőttekkel. Nagyon jó befektetés minden, amit mutatsz nekik. És igenis, van véleményük a világunkról, elég jól látják. A szívükkel látnak.

Őszinték. Belátóak. Érdemes mindent megmutatni nekik, és biztos, hogy semmi nem múlik el nyomtalanul. Ez szerelem. A kiégésig pedig nem szabad eljutni.”

Apadó tűz, csökkenő motiváció

Az építészmérnök Ákos jelenleg az építőiparban dolgozik, de felmutathat egy 17 éves tanári gyakorlatot is.

„Ez a világ egyik legszebb hivatása, imádtam, de manapság már nehezebb a szakma, sok a felesleges adminisztráció. Az egyetem tele volt szív-lélek zseniális tanárokkal, de már akkoriban is egyre többen panaszkodtak közülük, hogy nincs minden rendben, egyre kevésbé bírják, csökken a tűz és a motiváció bennük. Na, ez az igazán sajnálatos. Mert a pénz inkább másodlagos: sokan annyira szeretik csinálni, hogy inkább másodállást vállalnak, csak ne kelljen abbahagyni.

A volt egyetemi tanáromnak máshol ötszörös fizetést ajánlottak, ennek ellenére nem hagyta ott a sulit.”

Egy ma már nyugdíjas óvónő

„Nem könnyű, elnyűttnek érzed magad a nap végére. Főleg a rengeteg, felesleges adminisztrációra sajnálja az ember az időt – semmi értelmét nem tapasztalod, látod. A munkaidő sokkal több, mint ahogy gondolja egy szakmában járatlan. Nem kérdés a túlóra, hiszen az a kötelességed, a gyerekek érdeke. (A te családod gyakran kárát látja.) Jó pedagógus vagy, tehát nem latolgatsz, elvégzed a feladatot, a köszönömért, a csemetékért. Örülsz neki, ha pozitív élményt adsz és kapsz. Nem is jut eszedbe a pénz, csak amikor nyugdíjba mégy. Akkor is csak azért, mert a barátaid, persze a nem pedagógusok, szép összeget kapnak – hiszen »ők megdolgoztak érte«.

Aggódom a pályakezdőkért, akik egyre inkább fogyóban vannak. De ha újból kezdhetném, akkor is óvónő lennék.” 

Pedagógusnap manapság

Iskolás koromban június első péntekén mindig egy szál gerberával mentünk suliba. De mi a helyzet a tanári zsebkönyvekben régen piros betűs ünnepként szereplő pedagógusnappal?

„Pedagógusnap? – kérdezett vissza egy érintett. – Van ilyen is? Én nem érzem. Sem szülőnek, sem gyereknek, sem fenntartónak nem jut ez már eszébe. Nem, egy szál virágot sem kapunk. Szakgimnáziumban/szakközépiskolában tanítok hét éve, de még nem láttam, hogy akár egy kézfogást is kapott volna bármelyik kollégám…

Maximum magunkat ünnepeljük.”

Az új generáció?

Végül kerestem volna valakit, aki éppen most készül a tanári pályára. Nem volt könnyű. Valaki tréfálkozva annyit kérdezett vissza: „Magyarországon?” Kiterjedt ismerősi körömből senki sem jött szóba. Aztán nehezen, de találtam valakit: Vellai Csinszka most érettségizett egy dunántúli városban, óvodapedagógusnak készül.

„Hogy miért mennék erre a pályára? Először is, mert nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, azt mondják, van is érzékem hozzá. Úgy tervezem, hogy óvó néniként segítek majd nekik abban, hogy a mai világban ne csak a rosszat tanulják meg, hanem például könyvek mellett nőjenek fel. Egyre nagyobb hiány van pedagógusokból, szerintem nagyon nagy szükség volna rájuk, főleg a jókra.

Én úgy képzelem el magam a pályán, hogy a szívemből cselekszem és a szeretet útját járom.”

A felvételi adatok

Minisztériumi felvételi adatok szerint 2015 és 2018 között nőtt az óvodapedagógusnak, gyógypedagógusnak, tanítónak, valamint csecsemő- és kisgyermek-nevelőnek jelentkezők száma. Emellett szép lassan növekszik az osztatlan tanárképzésre felvételizőké is. A legnépszerűbb osztatlan tanárszakok az angol, a történelem, a testnevelő, a magyar, a matematika. A 2018-ban leginkább preferált tanulmányokról szóló hivatalos tájékoztatón a minisztérium szakértője megjegyezte:

a szakok népszerűsége lefedi a felsőoktatási stratégia által preferált területeket,

vagyis úgy néz ki, a fiatalok és a családok megértették, mely szakmákra van szükség a munkaerőpiacon…

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Mlenny