„Köszönöm. Hogy vigyázott rám. Hogy hitt bennem. Hogy ott volt” – Levél a „világ legjobb magyartanárának”

–

Mindig az volt a szerencsém, hogy amióta az eszemet tudom, fantasztikus tanáraim voltak. Nem mondom, hogy nekem egyszer sem gyűlt meg a bajom a szoknyám hosszát szabályozó vagy az önbizalmamat letörő napközidiktátorokkal, de soha nem tudták elnyomni bennem azt a sok jót, amit az igazi tanáraimtól kaptam. Már a kiskori emlékeimet is ellepi a rólunk gondoskodó, minket szeretetre és elfogadásra tanító óvónők képe, ahogy gyengéden terelgetik a rosszalkodó gyerekkupacokat egymás után.

Megmaradtak az iskolaudvaron üvöltve szurkoló, velünk a sárban focizó tanárnők és osztályfőnökök, a farsangi jelmezben táncoló tanársegédek és igazgatók.

Emlékszem az engem akár felnőttektől is megvédő, rettenthetetlen angoltanáromra, és arra, hogy mennyit szenvedett velem, hogy a kettesemből egy év alatt ötöst faraghassak. Az évfolyamom összes tanárára, akik végignézték a gyászomat és a mélyrepülésemet, és közben szüntelenül azon voltak, hogy kihúzzanak belőle. Szeretettel gondolok vissza az iskolai könyvtárosokra, akik mindent, amit valaha csináltam, úgy promóztak, mintha fizettem volna nekik érte, és a matektanárokra, akik büszkén álltak mellettem a könyvbemutatómon, holott csapnivalóan rossz voltam a tárgyukból.

Annyi mindenkinek és annyi mindenért tartozom hálával, hogy nem lenne rá elég több százezer szó sem, és sajnos nekem most csak ezerkétszáz áll rendelkezésemre. Úgyhogy szeretném ezeknek a betűknek mindegyikét annak az embernek ajánlani, aki talán a legtöbbet segített abban, hogy olyan valaki lehessek, akire néha már én is büszke tudok lenni. Elszomorít, hogy elmaradt a ballagásunk, és így nem tudtam szemtől szemben elmondani neki, mekkora hatással volt az életemre. Úgyhogy elmondom itt, kínosan, nyilvánosan, mindenki előtt, mert amúgy is ez passzol a kapcsolatunkhoz.

Köszönettel tartozom a világ legjobb magyartanárának, és azt hiszem, az egyik legjószívűbb emberének is, Juhász Ivánnak. Már csak azért is, mert létezik. 

Amikor először megláttam azt a rajzfilmesen bölcs arcát a felvételin, azonnal tudtam, hogy az osztályában fogom végezni. Azt nem pontosan tudom, hogy miért, de azt hiszem, közrejátszott, hogy egy kicsit hasonlít Dumbledore-ra, és mindig szerettem volna egy mágikus mentort. Mágikusnak nevezem, mert elsős gimisként máshogy nem is tudtam volna elmagyarázni magamnak, hogyan létezhetnek olyan emberek, akik ennyire természetesen mozognak a világban. Szerettem nézni, ahogy tanít, nem is csak azért, mert érdekelt, amiről beszélt, hanem mert lenyűgözött, hogy közben mennyire boldognak látszik, hogy erről beszélhet.

Addig azt képzeltem, hogy a tanároknak teljesen elegük van a saját tantárgyukból, biztosan nem lehet nekik kellemes ugyanazt ismételgetni újra meg újra, de a Tanár úr mindennap úgy mesélt a verslábakról meg a görög mítoszokról, mintha most először tenné. Minden reggel belépett az ajtón, mosollyal az arcán, gitárral a kezében, és addig énekeltette velünk az Akarsz-e játszanit meg a Csigabút, ameddig fejből meg nem tanultuk az egészet. Az, hogy a Tanár úr vidáman és energikusan bepattan a terembe, majdnem olyan biztos volt, mint hogy ma is felkel a nap, sőt egy ponton valószínűleg a Maga jelenléte volt a legbiztosabb dolog mindannyiunk életében. Mondjuk, én alapból nem vagyok túl gyakorlott a stabilitásban. De a lényeg mindig az volt,

akármennyi darabra esett is szét az életem, akárhány darabra szabdaltam szét magam, Maga ott volt, és nem mozdult sosem. 

Amikor tizenhárom évesen az egész világom összeomlott, Maga olyan gondosan őrizte a darabokat, hogy néha még én sem fértem hozzájuk. Pedig én aztán minden erőmmel harcoltam a segítsége ellen, és bár hatalmas szükségem volt rá, sosem éreztem úgy, hogy kiérdemeltem. Egy időre még az írást is abbahagytam, ami a legnagyobb összekötő kapocs volt kettőnk között, az egyetlen híd, amin át beengedtem Magát a világomba. Nyitott, magabiztos gyerekből egyik napról a másikra bizonytalan, önmagának is hazudó, de nem kevésbé hangos provokátor lettem, és készen álltam bármin és bármikor összeveszni a tanáraimmal. Addig is állandóan vitatkoztam mindenkivel, de akkor az egész univerzumot az ellenségemnek tartottam.

A legtöbben pár hét után feladták, hogy szót értsenek velem, megadták nekem a teret, amit hibásan megköveteltem magamnak – de a Tanár úr nem. Vitába szállt velem, elmondta nekem, hogy hülyeségeket beszélek, és kitartóan emlékeztetett rá, hogy nem én vagyok a világ közepe, bármennyire azt érzem is, hogy körbe kell zárnom magamat. Hiába játszottam az agyam, hiába mozogtam olyan emberek között, akikben leginkább a céltalanságuk vonzott, Maga egy percig sem hitte el, hogy oda tartozom. Sőt, a Tanár úr szerint senki sem tartozott oda.

Van az a csodálatos tulajdonsága, hogy mélyebben lát bele másokba, mint szabad lenne.

Én is azon vagyok, hogy mindenkiben meglássam a jót, a belső gyereket meg az összes ilyen elvontnak hangzó marhaságot, de Maga… Maga tényleg látja ezt, és nem csak úgy mondja. Ha elpanaszoltam, hogy valaki rosszul bánt velem, ahelyett hogy velem utálta volna a világot, mint a barátaim, inkább segített megértenem, hogy mások is ugyanolyan elveszettek és kétségbeesettek, mint én. 

Sosem hallottam Magától egy rossz szót senkiről, és sokszor el sem hitte, ha valamelyikünk akarva vagy akaratlanul ártott a másiknak, mert mindenkit a saját jóságos fényében látott. Eleinte sokszor megszóltam a kedvességét, mert túl jóhiszeműnek találtam, de azóta megtanultam értékelni ezt a tulajdonságot másokban. Rájöttem, mennyire ritkák az ilyen emberek, és ami még szomorúbb, hogy mennyire kevés ennyire tiszta ember választja a tanári pályát. Szerencsére ebben az iskolában sok van belőlük, itt gyűlnek össze a falai között, mint a veszélyeztetett állatok a világ legizgalmasabb állatkertjében, és megfigyelhetjük őket természetes környezetükben, ahogy diákról diákra építik a jövőt.

Olyasmikre motiváltak engem, amire a saját családom sem tudott, és biztos vagyok benne, hogy az iskolám támogatása nélkül nem foglalkozhatnék ilyen fiatalon azzal, ami ennyire boldoggá tesz.

Amióta meghoztam azt a döntést, hogy magántanuló leszek, hogy a tanulmányaimat kicsit a háttérbe helyezve ennek a szerelmemnek élek, számítottam rá, hogy a tanáraimtól is eltávolodom, de a védőháló, amire támaszkodhattam, csak még erősebb lett. Sokszor próbára tettem a türelmüket, de a szeretetüket és az odafigyelésüket soha nem tudtam. Ha pár hetente egyszer beevett a fene az iskolába, a Tanár úr minden szünetben leült velem, és figyelmesen végighallgatta, ahogy magamból kikelve magyarázom, hogy a Cipruslombok Etelke sírjáról alul van értékelve, és az egész érettségi hülyeség, és jóindulatúan meghagyott engem aktuális lázadásomban. Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis rájövök, hogy igaza volt.

Hagyott engem magamtól fejlődni, de sosem engedte, hogy a válaszkeresésem szakadékba lökjön, csak óvatosan terelgetett a szélén.

Azt hiszem, ez a legnagyobb lecke, amit kaptam Magától, hogy nem tudjuk irányítani se a sorsot, se másokat, de ha eléggé tudjuk őket szeretni, felfoghatjuk az ütéseket, amiket az élet mér ránk.

Szóval köszönöm. Hogy vigyázott rám. Hogy hitt bennem. Hogy ott volt. Amikor két kiló sminkben és rosszul tartott cigivel a számban próbáltam valaki más lenni, Maga akkor is látott engem a maszk mögött. Amikor abba akartam hagyni az írást, mert féltem, hogy nincs kinek, Maga versenyekre küldött, és esszéfeladatokat adott nekem. Amikor féltem, hogy túl nagy teret foglalok, túl hangos vagyok vagy túl magabiztos, emlékeztetett rá, hogy jogom van kiszakítani a saját szeletemet ebből a világból.

Csak remélni tudom, hogy minden zsigerből lázadó, pofátlan kislány kap egy olyan őrangyalt, mint a Tanár úr! Mert hatalmas szükségünk van rá. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images