„Harvey Weinstein egy szenvedélyes moziimádó, igazi patrónus, aki a tehetségért kockázatot is hajlandó vállalni, szerető apa... és egy szörnyeteg. Hosszú éveken át az én szörnyetegem volt.”  Így kezdődik Salma Hayek szerdai vezércikke a New York Times-ban.

Egy történet, amelynek elmesélésére hónapok óta nemcsak riporterek kapacitálják a mexikói színésznőt, hanem olyan szakmabeli barátai is, mint Ashley Judd, aki októberben, a botrány kirobbanásának kezdetén mondta el az amerikai napilapnak, hogyan zaklatta őt is az Oscar-díjas producer. Judd volt az első A-listás színésznő, aki nyíltan beleállt a történetbe – nem véletlenül szerepel ő is a Times magazin múlt heti „Év embere” címlapján a #metoo kampány fontos szereplői között.

Salma azonban mostanáig hallgatott. Hogy miért? Erről így ír:

„Saját magamon hajtottam végre agymosást. Meggyőztem magamat, hogy vége van, hogy túléltem, elbújtam a kiállás felelőssége elől azzal, hogy már így is annyian megtették, annyian leleplezték az én szörnyetegemet. Nem hittem, hogy az én szavam fontos lenne, hogy számítana ebben a történetben. A valóságban viszont megpróbáltam megúszni a kihívást, hogy magyarázkodnom kelljen a szeretteim előtt.”

Salma mostanáig csak annyit közölt a családjával és barátaival, hogy – mint annyian – ő is tapasztalta Weinstein elnyomó természetét. Azt gondolta, megbocsátott neki, és lezárta magában a történteket. De aztán – a beszámolók sorát olvasva és hallgatva – végül rájött, hogy valójában azért nem beszélt, mert mélységesen szégyelli magát.

A többi áldozat kiállása azonban neki is erőt adott.

„Végre tudatára ébredtünk a bűnnek, amely fölött olyan sokáig szemet hunytunk. A bűnnek, amely lányok millióit alázta meg, mint amilyen én is voltam. Inspirálnak azok, akiknek volt bátorságuk nyíltan beszélni róla, különösen egy olyan társadalomban, amely elnökévé választott valakit, akit több mint egy tucat nő vádol szexuális zaklatással és bántalmazással. És akit mindannyian hallottunk arról beszélni, hogy egy hatalommal bíró férfi bármit megtehet a nőkkel. Nos, többé már nem.” 

Weinstein kívülről nem látszott ördögnek.

Salma Hayek leírásából sokkal inkább egy éles eszű, jó szemű, bátor producer volt, aki nagyon sok fiatal és „szabálytalan” tehetséget felkarolt, és rengeteg művész munkáját segített megismertetni a szélesebb közönséggel. Mindeközben Hayek majd’ másfél évtizeden át küzdött azért, hogy ambiciózus mexikói szappanopera-sztárból valódi, elismert hollywoodi filmszínésznő legyen. Noha a spanyol nyelvű tévésorozatokból sikerült kitörnie, és lehetőséget kapott olyan viszonylag sikeres amerikai filmekben, mint a Desperado vagy a Bolond szél fúj című romkom, a valódi áttörés még váratott magára. „Egy mexikói színésznőnek a lehetetlennel volt egyenlő, hogy helyet követeljen magának Hollywoodban” – írja Salma. „És noha nekem sikerült, még mindig »egy senki« voltam.”

Salma és Frida

Ezekben az években Hayeknek Frida Kahlo története adott erőt. A XX. század első felének mexikói festőművész ikonja, akit pályája elején mindenki lenézett, és aki bátorságával, erejével és különlegességével végül meghazudtolta a környezetét. Nem véletlen, hogy Salma Hayeknek missziójává vált Frida Kahlo életének megfilmesítése. „El akartam mondani ennek a különleges művésznek a történetét, és közben megmutatni Mexikót úgy, ahogy azelőtt a sztereotípiák sosem.”

A színésznő – immár a készülő Frida-film producereként – éveken át küzdött azért, hogy megteremtse a lehetőséget és a pénzt a filmre. E munka közepén jutott el a Miramaxhoz, Harvey Weinstein akkori filmprodukciós vállalatához.

„Mindössze annyit tudtam akkoriban Harvey-ről, hogy egy kiemelkedően intelligens, lojális barát és családapa” – írja a színésznő a New York Times-ban. „Most, hogy már tudok mást is, azon gondolkodom, vajon nem épp a közös barátaink – Quentin Tarantino, George Clooney – mentettek-e meg attól, hogy megerőszakoljon.”

Kemény szavak? Azok. De nem alaptalanok.

Salma és Harvey

Salma Hayek és Harvey Weinstein hamarosan elkezdtek együtt dolgozni a Frida-sztori megfilmesítésén. Hayek minimális pénzt kapott a címszerepért, a produceri munkáért pedig egy bizonytalan tituluson kívül semmit. Ami – mint írja – teljesen megszokott eljárás volt a női producerekkel a '90-es évek Hollywoodjában. De nem érdekelte a pénz, annyira örült annak, hogy végre valóra válik az álma. Úgy érezte, hogy ez az elismert szakember, egy igazi filmes mogul végre hitelesíti majd azt a rengeteg munkát, amit Salma a Frida-projektbe- és egyáltalán, a színészi karrierjébe odáig beletett. „Adott nekem, »a senkinek« egy esélyt. Igent mondott.”

Naivitás.

A valóság ezzel szemben az volt, hogy Hayeknek kellett nemet mondania. Sokszor.

„Nemet arra, hogy bármikor, amikor kénye-kedve szerint hívatlanul megjelent a szállodai szobám ajtajában éjjel, kinyissam neki. És ezt akkor is megtette néha, ha épp egy olyan filmen dolgoztam, amihez neki semmi köze nem volt.

Nemet arra, hogy együtt zuhanyozzak vele.

Nemet arra, hogy nézzen, ahogy én zuhanyozom.

Nemet arra, hogy egy meztelen barátja megmasszírozzon.

Nemet arra, hogy kinyaljon.

Nemet arra, hogy levetkőzzek előtte egy másik nővel.

Nemet, nemet, nemet, nemet, nemet…”

Ami ezután következett, az a színésznőt örökre megsebezte. Mert Harvey Weinstein semmit sem gyűlölt jobban annál, mint amikor „nem”-et mondtak neki.

A bosszú

A nagy producer elkezdte szisztematikusan, válogatott eszközökkel, minden befolyását latba vetve ellehetetleníteni közös filmjüket. Hayek álmát. Volt, hogy éktelen haragjában azt kiabálta neki: „megöllek, ne hidd, hogy nem teszem meg!” Amikor pedig rájött, hogy semmi sem használ, Hayek nem fog úgy „megdolgozni” a filmért, ahogy ő szeretné, akkor jött a kegyelemdöfés: azt mondta, odaadta a szerepet és a forgatókönyvet – amelyen Hayek hosszú éveket dolgozott – egy másik színésznőnek.

Weinstein, Francois Pinault (Salma Hayek férje) és Hayek 2013-ban (via newyorkdailynews.com)

Ez volt az a pont, amikor Salma Hayek ügyvédet fogadott. De nem szexuális zaklatásért perelte be Harvey Weinsteint, hanem a film jogait akarta visszaszerezni tőle és a Miramaxtól. Weinstein azzal érvelt, hogy a mexikói Hayek inkompetens a producerséghez, és nem képes arra, hogy eljátssza Frida Kahlót, nem elég nagy név a szakmában. Majd végül azért cserébe, hogy mégis megtarthassa a főszerepet, Hayeknek néhány teljesíthetetlennek tűnő, extra rövid határidős feltételt szabott. Például teljesen ingyen kellett átdolgoztatnia a forgatókönyvet (megoldotta: Edward Norton elvállalta a feladatot), elő kellett teremtenie tízmillió dollárt a filmre (megoldotta: Margaret Perechino segítségével), és A-listás sztárokat kellett szereznie a mellékszerepekre (ezt is megoldotta: Edward Norton színészként is beleállt a projektbe, és jött Ashley Judd, Antonio Banderas, valamint a nagyszerű Geoffrey Rush is).

A filmforgatás elkezdődött, Harvey Weinstein haragja pedig még nagyobb fokozatba kapcsolt. Hiszen nemcsak visszautasították, hanem szakmailag is vesztésre állt. Mindezt egy nővel szemben. Egy mexikói nővel szemben. 

Lelki terror

Kőkemény pszichológiai hadviselés kezdődött. Folyamatosan egzecíroztatta a rendezőt és a színésznőket, élükön természetesen Hayekkel. Belekötött például a szerep szerint viselt összenőtt szemöldökbe – vagyis a valódi Frida Kahlo egyik legjellegzetesebb arcvonásába. Kritizálta a címszereplőt, amiért sántikálva megy a filmben – mindegy, hogy a festőnő kis híján végzetes buszbalesete után a valóságban is csak így tudott közlekedni. És általában: azért piszkálta, mert szerinte nem volt elég vonzó nő a szerepben.

Frida (Miramax Films, 2002)

„Harvey szerint nekem semmi másom nincs, mint a szexepilem. Ebben a filmben viszont nem voltam szexi. Azzal fenyegetőzött, hogy leállítja a forgatást, mert értem így senki sem fog bejönni a moziba. Lélekölő volt, mert, bevallom, addigra már kialakult bennem egyfajta Stockholm-szindróma, azt akartam, hogy elismerjen, mint egy művészt, aki képes különleges, eredeti és megindító módon elmesélni egy történetet. Reméltem, hogy elismer, mint producert, aki nemcsak teljesítette minden feltételét, gondozta a forgatókönyvet, de még a Kahlo-festmények jogait is megszerezte. Tárgyaltam a mexikói kormánnyal, és meggyőztem őket, hogy adjanak oda a forgatásra olyan eredeti helyszíneket is, amiket azelőtt soha; például Frida Kahlo házát, vagy férje, Diego Rivera freskóit. De ez mind nem számított. Csak az számított, hogy nem voltam elég szexi a filmben.”

A mélypont akkor jött el, amikor Weinstein megfenyegette Hayeket: csak akkor folytathatja a forgatást, ha a filmbe beépítenek egy szexjelenetet két nő között.

Már öt hete folytak a filmes munkák. A folyamatos harcoktól addigra rendkívül fásult és megtört színésznő beleegyezett. A kollégák semmit sem tudtak arról, hogy mi megy a kulisszák mögött Hayek és Weinstein között. A színésznő a jelenet forgatására úgy emlékszik, mint élete legnehezebb munkájára. Idegösszeroppanást kapott.

„Az agyam megértette, hogy meg kell csinálnom, de a testem felmondta a szolgálatot. Kontrollálhatatlan sírás vett erőt rajtam, émelyegtem. Egy ponton elkezdtem hányni, amíg a stáb lefagyva nézte, mi történik velem. Nyugtatót vettem be, amitől a sírás abbamaradt, de a hányás felerősödött. Gondolhatják, hogy mennyire nem volt szexi, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy fel tudjuk venni a jelenetet. Mire végeztünk, annyira kimerültem, hogy az utómunka-stúdióba sem tudtam elkísérni a filmet.”

A Frida-film és Salma megpróbáltatásai ezzel azonban nem értek véget. Weinstein ugyanis – a végeredményt látva – úgy ítélte meg, hogy a film nem üti meg a mozis vetítés mércéjét, és csak videón hozza ki. A rendező, Julie Taymor könyörögte ki a producernél, hogy hadd mutassák meg egy tesztközönségnek, és ha előttük jól szerepel, akkor egyetlenegy New York-i moziban vetítsék. A Frida kiemelkedően szerepelt a tesztközönség előtt. Weinstein pedig az eredményeket látva, őrjöngve üvöltözött a rendezőnővel, és hozzávágta az értékelő kartonokat. Miután lenyugodott, Salma Hayek összeszedte a maradék erejét, felhívta a férfit és meggyőzte, hogy egy Los Angeles-i mozinak is adja oda a Fridát.

Frida (Miramax Films, 2002)

Hónapokkal később a film kasszasiker lett, és hat Oscar-jelölést hozott a Miramaxnak, köztük a legjobb színésznőért járót – Salma Hayeknek. Az álom valóra vált. De Hayek addigra már cseppet sem volt képes élvezni.

„Weinstein soha többé nem ajánlott nekem főszerepet” – írja szinte klinikai tényszerűséggel a színésznő cikkében.

A végére már csak két kérdése maradt. Két fontos kérdése

„Vajon miért van az, hogy sok női művésznek valóságos háborút kell vívnia azért, hogy elmondhassa a történetét – pedig annyi mondanivalónk van? És miért van szükség arra, hogy foggal-körömmel küzdjünk a büszkeségünkért?

Azt hiszem, azért, mert művészileg csökkent értékűnek látnak minket, egyfajta devalvált, illetlen lénynek, aminek köszönhetően a filmipar már meg sem próbálja megtudni, hogy a női közönség valójában mit szeretne látni, és mi, nők, milyen történeteket szeretnénk elmesélni.

Egy friss felmérés szerint 2007 és 2016 között a filmrendezők négy százaléka volt nő, és az ő 80 százalékuk csak egyetlen film elkészítésére kapott esélyt. Egy másik, 2016-os kutatásból kiderült, hogy a filmekben elhangzó szavak mindössze 27 százalékát mondják nők. És akkor az emberek még csodálkoznak, hogy miért nem hallattuk a szavunkat hamarabb… Szerintem ezek a számok magukért beszélnek; a mi szavunkat nem hallják szívesen.

Addig, ameddig nincs valódi egyenjogúság az iparágunkban, amíg férfiak és nők nem érnek ugyanannyit minden szempontból, a közösségünk melegágya lesz a ragadozóknak.

Hálás vagyok mindenkinek, aki meghallgatja az élményeinket. Remélem, az, hogy én is hozzáadtam a saját hangomat a kórushoz, a végre hangosan beszélők kórusához, segít megérteni, hogy miért ennyire nehéz, hogy miért vártunk ilyen sokáig. A férfiak egy része azért követ el szexuális zaklatást, mert megteheti. A nők ma azért beszélnek, mert ebben az új korszakban végre megtehetik. Megtehetjük.”

D. Tóth Kriszta

Salma Hayek cikkének eredetijét ITT találod. 

Kiemelt kép: Frida (Miramax Films, 2002)