–

Egy kellemetlen, év vége előtti utolsó mítingen ültem épp, amikor megkaptam az SMS-t, hogy csomagom érkezett egy automatába a város másik végén. Mivel nem rendeltem semmit, az ebédszünetet arra áldoztam, hogy minél hamarabb átvágjak a városon, és megtudjam, ugyan ki és mit küldött nekem. Először rosszul ütöttem be a kódot, ez egyre érdekesebb, gondoltam. De egyszerűen csak annyira izgultam, hogy félrenyomtam, nem volt ebben semmi érdekes.

A csomag nagy volt és puha. A kollégáim a balul elsült míting után még rosszallóbban néztek rám, amikor az irodába visszaérve kinyitottam a csomagot, olló híján a fogammal, és egy jó nagy, rózsaszín plüssmackót hámoztam ki a műanyagból. Mivel teljesen egyedül vagyok, a családom pedig soha nem áldozott egy forintot sem rám, ha nem fogtak fegyvert a fejükhöz, meg voltam lőve, mit kezdjek vele. Manyi irigy grimasza kombájnként aratta le a hangulatom nyiladozó virágait.

Manyinak legalább van egy barátja, öt éve nyúzzák egymást, és Manyi titokban rettenetesen reméli, hogy végre megkérik a kezét. Egyébként jó munkahelyi barátnők vagyunk, és inkább nekem kéne irigynek lennem rá, mert mire én találnék valakit, aki nem csak játszik velem, aki több randira is elvisz, aki felvállal, aki pár éven belül összeköltözik velem, aki ezután nem sokkal megkéri a kezem, akivel aztán összeházasodunk, akivel aztán gyerekünk is lesz, na, addigra rég beüt a menopauza.

Hét éve nem találkozom olyan emberrel, aki nemhogy megugraná a lécet, de ha felnéz, egyáltalán ellátna a léc magasságáig.

Mindig rettegtem az egyedülléttől, aztán meg a kapcsolatfüggőségtől rettegtem, aztán megint az egyedülléttől, aztán hirtelen egyedül maradtam, több éve egyedül vagyok már, és megtanultam kibontakoztatni az egyedüllétben a saját hangomat. De a saját hangommal mostanra inkább csak üvöltök a csendbe, és a hang nem verődik vissza semmiről, mintha a lakás üres lenne, mintha a világ üres lenne. Ez a maci, ami az asztalomról nézett vissza rám, emlékeztetett arra, milyen volt, amikor még nekem is jártak macik, nem csak akkor, ha megvettem őket magamnak.

Este volt a karácsonyi buli, titokban mindenki kicsit izgult, mert ezek elég jók szoktak lenni, még ha a lányok utána sírva mennek is haza, a fiúk pedig négykézláb. Bár talán genderfüggetlen ez, hiszen tavaly én ugyan sírva mentem haza, de négykézláb is, ahogy Feri a HR-ről sem pusztán négykézláb közlekedett, hanem láttam csillanni a könnyet is a szemében, Manyi viszont nem sírt, ellenben négykézláb kúszott be a taxiba.

A maci nem hagyott nyugodni. Egész nap úgy járkáltam az irodában, mint akinek titkos hódolója van, és igazából el is hittem, hogy van. Mivel magánéletem nincs, ki mástól kaphattam volna a macit, mint valamelyik kollégámtól? De vajon melyikük lehet az? A munkaidő végére két férfire szűkítettem a listát: Feri a HR-ről és Csaba, a portás. Feri egy kicsit mindig is tetszett, de nem mertem volna lépni, mert biztos voltam benne, hogy én nem tetszem neki. Egyszer együtt nyúltunk a „Munkahelyi teendőim: túlélni a napot” feliratú bögréért, és összeért a kezünk, de egyből visszafordult Petihez, akivel éppen a cigiről való leszokásról beszélgettek. Mintha láthatatlan lettem volna. Egyre gyakrabban érzem magam láthatatlannak. De most a maci szupererőt adott, siettem, hogy épp be tudjak állni Feri mellé a liftbe.

– Na, bazmeg, és jöhetünk is vissza pár óra múlva a bulira.

Ezt mondta, talán inkább csak magának, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem. Lehet, hogy mégis ő küldte a macit? Úgy nézhettem rá, mintha közös titkunk lenne (a maci), mert egyszer csak felém fordult, és nagyon egyértelműen hozzám kezdett beszélni. Mondjuk más nem is volt a liftben.

– Hogy gyűlölöm ezeket a kurva bulikat, hogy mindenki bebaszik, mint az albán szamár, dobálja magát, mintha kinyílna a pokol kapuja egy pillanatra, és kiömlik rajta a sok frusztrált geci, a nőkből picsogó labubut csinál, a faszikból slájmos piás köpetet a földön, és közben az a legdurvább, hogy muszáj jó képet vágnunk ehhez, mert ott az a szájbabaszott Zoli, és nem adja, bazmeg, oda a redvás bónuszt, csak ha vigyorgunk, miközben mintha a pöcsünket rángatnák a gégénken keresztül ki a szánkon.

– Szerintem ez genderfüggetlen – nyögtem ki. Életében először tényleg hozzám beszélt. És ezt a macinak köszönhettem. Tényleg tőle kaptam volna?!

– Mi genderfüggetlen? A pöcs?

– Nem. Hogy ki picsog és ki részeg.

Annyira meglepődött, hogy elgondolkodott. Végül hümmögve bólogatott. A fejét fekvőnyolcas alakban ringatta.

– Te küldted? – kérdeztem.

– Mit? – riadt fel a gender-elmélkedésből.

Ekkor kinyílt a lift ajtaja. Leértünk.

Otthon kiraktam a macit a konyhapultra, és nekiálltam sütni. Ha egy előnyét kéne mondanom a magánynak, az az, hogy cukrászi magasságokba emeltem a sütési tudományomat. Csokis-meggyes tortát sütöttem a bulira. Felvettem a kötényemet, Rómából hoztam, a Dávid-szobor alsórésze van rajta. Elmosolyodtam, Feri jutott eszembe a HR-ről, aki megkérdezte, hogy a pöcs-e a genderfüggetlen. És lám, egy órával később már az antik pöcsömbe törlöm a csokis-meggyes kezem, miközben a krémet kavarom ki. A liftes beszélgetésünk szárnyalt a belsőmben. Emelgette a belső szerveimet. Arról fantáziáltam, hogy este odalépek hozzá, megkínálom csokis-meggyessel, és rákérdezek, hogy ő ma sírni akar vagy négykézláb hazamenni. Mire ő azt mondja, hogy négykézláb akar hazamenni, de én üljek a hátán közben. Beleharap a csokis-meggyesbe, krémes marad a szája, amit én a flitteres miniruhám ujjával letörlök. Ez fáj neki, szúrja a flitter.

Ekkor bocsánatot kérek, lesütöm a szemem, de ő felemeli az állam a kezével, és azt mondja, semmi baj. Ekkor valami kamuindokkal otthagyom, de utánam jön, megfordít, és megcsókol.

Felkaptam a macit a pultról, és eljátszottam, ahogy megpörget és megcsókol. Ekkor valami furcsát fedeztem fel a maci fenekén. Egy levél lógott ki a belsejéből. A levélben az állt, hogy ezt a macit azért kapom, mert a levél írója Manyi barátja, és arra készül, hogy az esti karácsonyi bulin kéri meg Manyi kezét, hiszen Manyinak nagyon fontos, hogy a kollégái lássák a boldogságát. Ezért már hónapok óta be van szervezve mindenki, a főnök is. Engem eddig elfelejtett beszervezni, ne haragudjak. Itt ez a maci, amikor Peti előugrik a nagy tortából, és elkezdi énekelni Máté Pétertől a Mondd, miért szeretsz te mást? című dalt, tudja, nem a legjobb lánykérős dal, de Peti repertoárja sajnos véges, konkrétan ebből a dalból áll, akkor mindenki előkapja a saját maciját, amit megkapott már hónapokkal ezelőtt, nagy körben megállnak a pár körül, Manyinak adják a macijukat, aki nem fog tudni ennyi macit megtartani, úgyhogy végül ott fog állni egy nagy halom rózsaszín maciban, és nem fogja érteni a helyzetet. De ekkor jön a füstgép! A füstből pedig majd kiemelkedik ő, a lánykérő.

Lerogytam a konyhai székre. Csak egy székem van, kicsi a konyhám, egy idő után leraktam a másik széket a pincébe, hogy jobban elférjek, ha véletlenül egyszer szükségem lenne arra, hogy két szék legyen a konyhámban, majd lemegyek érte.

Ezért néztek rám rosszallóan, mert Manyi előtt lobogtattam a macimat. Lelőhettem volna az egész meglepetést. Nem én kaptam a macit, milyen ostoba vagyok, hogy valaha eszembe jutott, hogy Feri a HR-ről macit küldene nekem!

A buliról késni akartam, de így is pontosan érkeztem meg. Még alig voltak. Mire megérkezett mindenki, jó sok bólét ittam. Már nem akartam ott lenni. A maci ott figyelt a táskámban. Feri karácsonyi nyakkendőjén, ha jól láttam, a Grincs feje virított sok-sok példányban. De nem mentem olyan közel, hogy biztos lehessek benne, hogy jól látom.

Aztán elkezdődött a lánykérés, megvolt a Máté Péter, elborítottuk Manyit a macikkal. Már mindenki rendesen felöntött a garatra, úgyhogy inkább dobálózás lett belőle a macikkal, de legesleginkább az volt a furcsa, hogy Manyi megkövült arccal állt, mintha személyes támadásnak venné a macikat, és még az sem oldotta fel a tapintható feszültséget, amikor megérkezett a füstgép, és a füstből előlépett a barátja, letérdelt, és megkérte a kezét. A kérdés után síri csönd lett, és sokáig senki sem szólalt meg.

– Ők mind tudtak róla? – kérdezte végül Manyi.

– Igen!

– Mióta?

– Hónapok óta.

– Én csak tegnap tudtam meg! – jelentkeztem lelkesen, hiszen mondom, már részeg voltam a bólétól.

– Hónapok óta hazudsz nekem, és elérted, hogy mindenki más is hazudjon nekem?

– Zseniális – vetettem közbe, bár senki sem figyelt rám.

– Hónapok óta hazugságot hazugságra halmozol, és még Csaba, a portás is tud valamit, amit én nem tudok?

– Még Csaba is, csak én nem – magyaráztam.

Manyi arca egyre keményebb lett, a barátjáé egyre értetlenebb.

– De hát ezt hívják meglepetésnek…

– Nem, ezt hívják módszeres, notórius hazudozásnak, és tudod, hogy a hazugságot gyűlölöm a legjobban a világon. Ha ebben hazudsz, akkor mi a garancia arra, hogy majd nem hazudsz másban? Hol a határ? Ha ilyenekben képes vagy hazudni, rendszerszinten, szervezetten és hosszan, akkor megcsalni is képes vagy, meg főleg hosszú viszonyt folytatni a hátam mögött, és nekem a bizalom a legfontosabb! És a bizalom az most elveszett. Úgyhogy ne haragudj, de nem mehetek hozzád.

Ezután a kínos jelenet után mintha megegyeztünk volna, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna meg. Talán csak mindenki még egy fokkal többet ivott, és még egy fokkal jobban sajnálta magát. Aztán egyszer csak Feri a HR-ről odalépett hozzám.

– Tényleg genderfüggetlen, igazad volt – mondta. – Faszim most tuti, hogy sírva megy haza, Manyi pedig már most négykézláb mászik. És te? Te melyiket választod ma este?

És hozzám fordult, belenézett a szemembe, nekem pedig eszembe jutott, hogy most kellene a csokis-meggyes.

– Várj, egy pillanat!

Elszaladtam a csokis-meggyesért, hogy meg tudjam kínálni, és esetleg majd letörölhessem a szájáról a flitteres ruhaujjammal, de mire visszaértem, nem volt ott. Kétségbeesetten néztem körbe, és már éreztem, hogy sírás lesz.

De ekkor hátulról megkocogtatták a vállam. Hátrafordultam, és ő volt az, Feri, a kezében egy rózsaszín macival. Nyújtotta nekem.

– Ezt nem én küldtem neked ugyan reggel, de most én adom neked este. Manyinak már úgyse kell. Pláne negyven darab nem kell neki.

És így lettünk egymáséi Ferivel, a HR-ről. Szebb karácsonyom nem is lehetett volna. Nem sírtunk, és két lábon mentünk haza. Az ő két lábán, hiszen engem a karjában vitt. A szilvesztert pedig már együtt töltöttük.

Kemény Zsófi

Fotó: Németh Botond