A kötet egyfajta füves könyv: az A kategóriás, amerikai színész jegyzetszerű felismerései és bölcsességei, amelyeket a több mint három évtizede íródó naplójából fűzött kerek történetté. Úgy mesél az eddigi életéről, ahogyan ebből a ligából talán senki ez idáig, és ettől lesz érdekes. A felismerései nem feltétlenül különlegesek ugyan, a legtöbb általánosítás, néhol pedig közhelyes (mint amilyen az élet is, ez nem negatív vélemény), de ahogy elmeséli az életét, ahogyan bepillanthatunk egy ilyen exkluzív sztoriba, az egyrészről unikális, másrészről pedig tényleg jól is van megírva. 

„Harmincöt éve figyelem, felidézem, felfogom, összegyűjtöm és lefirkantom, hogy mi hatott meg vagy mi indított be. Hogyan legyek igazságos. Hogyan stresszeljek kevesebbet. Hogyan érezzem jól magam. Hogyan bántsam kevésbé az embereket. Hogyan bánthatnak engem kevésbé. Hogyan legyek jó ember.
Reményeim szerint ez jó ízű orvosság, két aszpirin betegszoba helyett, űrhajó a Marsra, amihez nem kell pilótaengedély, templomi élmény, amihez nem kell újjászületni, könnyes nevetés. Szerelmes levél. Az élethez” – írja az első oldalak valamelyikén.

McConaughey gyerekkora nem volt egyszerű: az egyik pillanatban egymást tépő, a másik pillanatban egymást ölelő családban nőtt fel két fiútestvérével.

A szülei háromszor házasodtak össze egymással és kétszer váltak el egymástól. A három fiú végignézte a harcaikat, volt, hogy előttük akarták megkéselni egymást, a másik percben pedig szeretkeztek.

A színész plasztikusan idézi meg a gyerekkorát, szinte érezni a nyers texasi levegőt, a durva részleteket, azt, hogyan kel fel a nap, aztán megy le, és ami közte történik: pofonok, üvöltözések, vagy simogatás, ölelgetés.

„Szerető családból jövök. Talán nem mindig kedveltük egymást, de mindig szerettük. Ölelkeztünk, puszilkodtunk, birkóztunk, verekedtünk. Nem tartottunk haragot. […] Szigorú családban nőttem fel, ahol jobban teszed, ha betartod a szabályokat, amíg elég erős nem leszel, hogy megszegd őket. […] Olyan családban nőttem fel, ahol rögtön a testi fenyítés után elvittek a város másik végébe a kedvenc kajáldámba, hogy sajtburgerrel, tejturmixszal ünnepeljük meg a leckét, amit az imént megtanultam.”

Anyjáról azt meséli, hogy nem igazán félt vagy rettegett semmitől, „kétszer győzte le a rákot aszpirinnel és tagadással”, illetve egy iskolás versíróversenyen rávette őt, hogy plagizáljon – még azt is megmutatta, hogy melyik neki tetsző verset lopja el (amivel aztán megnyerte a versenyt).

„Világéletében hitte, hogy ha értesz valamit, akkor az a tied, aláírhatod a nevedet, dicsekedhetsz vele, élhetsz aszerint, eladhatod, vagy nyerhetsz vele díjat. Plágium? – Szart! Úgyse jönnek rá, vagy ha mégis, akkor maximum visszaveszik a díjat, és kész, szóval le vannak szarva – mondja.”

Apját pedig egyszerre kőkemény és lágy, szerető embernek mutatja be, igazi férfinak a szó konzervatív értelmében, aki elvárta a fiaitól, hogy belőlük is férfi váljék. (Ez a pillanat Matthew-nál akkor jött el, amikor megvédte az apját egy kocsmai verekedésben, amiből ő keveredett ki győztesen.) De a pofonokat is rendesen osztogatta – legfőképpen azt nem tűrte, ha a fia hazudott.

„Apám nemcsak bántani tudott a kezével, de gyógyítani is. Amikor anyámra rátört a migrén, a fájdalomcsillapító kutyafülét se ért apám kezéhez képest. Apa keze és ölelése gyógyerővel bírt, akár törött karról, akár törött szívről volt szó…”

Tulajdonképpen Matthew McConaughey-nek még a terhelt gyerekkora ellenére sem volt nehéz dolga, mert már nagyon korán megmutatkozott, hogy vonzó külleme és elképesztően szexi karizmája belépő számos helyre, amivel tudott is élni. Nem voltak nehéz középiskolás évei, a csajozással sem volt gondja, jól is tanult, balhéi sem voltak. Így ír ezekről az évekről:

„Utolsó évem a középiskolában. Szárnyaltam, csak ötösöket kaptam, volt állásom, így állandóan negyvenöt dollár lapult a bal zsebemben, golfban négy hendikepesnek számítottam, én lettem a »Legjóképűbb« az osztályban, és azzal a csajjal jártam, aki nemcsak a mi sulinkban volt a legszebb, de a másik suliban is a város túlsó felén. Igen, egymás után kaptam el a zöldlámpákat.”

Hogy ez a küllem hány helyre jelentett belépőt (ami semmit nem ért volna, mondjuk, bárgyúsággal párosítva), azt még ő sem tudhatta, hiszen azzal sem volt tisztában, hogy pontosan mi szeretne lenni. 

„A jó kinézet nem főzi meg a vacsorát, de helyet szerez az asztalnál, és én eltökéltem, hogy kihasználok minden helyet.”

És ő elég fontos asztaloknál kapott helyet már egészen fiatal korától.

A család ügyvédnek szánta, el is kezdte a jogi egyetemet, de közben rájött, hogy neki a művészet, a történetmesélés sokkal inkább való. A húszas évei elején már modellmunkákból élt, és reklámokat forgatott, majd apja beleegyezésével átjelentkezhetett egy filmes főiskolára. Néhány héttel később az apja szívrohamban meghalt. A szerző érdekességképpen elmeséli: apja mindig azt mondogatta, hogy szex közben fog meghalni, miközben az anyjukkal szeretkezik, és ez így is történt.

A filmes iskola alatt végig dolgozott, reklámokban, fotózásokon kereste a kenyerét, és elborzasztotta a kultúrsznob közeg, ahonnan rendesen kilógott napbarnított külsejével, és vidám attitűdjével. Nem értette azokat, akik folyamatosan fikázzák a kasszasikereket úgy, hogy sokszor a filmet se látták. (Csak halkan megjegyzem, később ő is ilyen filmekkel lett híres.)

Aztán megkapta élete első fontosabb szerepét, amely belépő volt más forgatásokra, például arra, amelyben Drew Barrymore-ral és Whoopi Goldberggel kellett dolgoznia. Innentől kezdve pedig egyenes út vezetett a hírnévhez, amelyről annyira fantasztikusan ír, hogy a második kedvenc részem a könyvből (az elsőt majd később megtudjátok):

„A Ha ölni kell premierjének napján elsétáltam a kedvenc kisboltomba a Third Street Promenade-en Santa Monicában tonhalas szendvicsért pirított kovászos kenyéren, extra savanyúsággal és ketchuppal. 
Számomra ugyanolyan séta volt, mint bármelyik másik. Olyan négyszáz ember lézenghetett a sétányon. Háromszázkilencvenhat fütyült rám. Négy nem. Pár csaj, aki cukinak talált, meg egy fickó, akinek tetszett a cipőm. 
Aznap este bemutatták a Ha ölni kellt a mozikban Amerikában, és a nyitóhétvégén tizenötmillió dollárt hozott. 1996-ban ez kasszasikernek számított. 
A következő hétfőn megint elmentem a sétányra tonhalas szendvicsért pirított kovászos kenyéren, extra savanyúsággal és ketchuppal. 
Ez nem volt ugyanolyan séta, mint bármelyik másik. Olyan négyszázan őgyeleghettek a sétányon. Háromszázkilencvenhatan megbámultak. Négyen nem. Három baba meg egy vak ember. 
Ellenőriztem a sliccemet, finoman megfogtam az orromat, hátha kikandikál a taki.
Nem. 

Mi a faszom?

Híres lettem.”

Sandra Bullockkal a Ha ölni kell című filmben, 1996-ban – Forrás: Getty Images

Komoly flash lehet egyik napról a másikra ekkora sikerbe csöppenni. Hogyan lehet embernek maradni, hogyan kell nem elszállni, egyáltalán megvalósítható-e mindez abban a szakmában, és azon a szinten, ahova McConaughey jutott? És a Ha ölni kell sikere még jócskán csak a kezdet volt. 

„Amióta híres lettem, igyekeztem jó ember lenni, nem hazudni magamnak, tiszta szívvel, lélekkel élni, de mindenféle vágyak gyötörnek, tárgyiasítok másokat és magamat. Nem érzek kötődést a múltamhoz, és nem látok utat a jövőbe.”

Anyja például jócskán megnehezítette a dolgát (és meglepően kitárulkozóan, őszintén ír erről is – úgy, hogy az anyja még él, 88 éves, és a pandémia óta velük lakik… Ezt például a felesége, Camila Instájáról tudom, akinek lelkes követője vagyok.) Édesanyja ugyanis imádta azt, hogy a fia híres lett, és interjúkat adott, el akarta kísérni a vörös szőnyeges rendezvényekre, sokkal jobban megrészegítette a hírnév, mint a fiát, aki az elején nehezen boldogult azzal, hogyan érezze magát komfortosan, ha felismerik, és vadidegenek tapogatják, miközben azt mondják: szeretlek.

Közben megállás nélkül forgatott, és ő lett a romantikus komédiák kockahasú, napbarnított szívtiprója. 

„Csak romantikus komédiákkal értem el folyamatos kasszasikereket, így csak ilyen ajánlatokat kaptam. Személy szerint élveztem, hogy kilencvenpercnyi romantikus menekülést nyújtok az embereknek a stresszes életükből, amikor nem kell gondolkodniuk semmin, csak nézni, ahogyan a fiú hajtja a lányt, elesik, aztán felkel és végül megkapja. Átvettem a stafétabotot Hugh Granttől, és futásnak eredtem vele.”

Elegánsan meséli a sztorikat egymás után. Bár olyan híres és csodás barátnői voltak mint Sandra Bullock, Ashley Judd, vagy Penélope Cruz, egyikükről sem fecseg, nem ad ki titkokat, nincs benne botrány vagy pletyka, nem ócskásítja el a könyvét. Egyfajta őszinte kitárulkozást kapunk olcsó locsogás és szenzációhajhászás nélkül.

Élete szerelmének megpillantásáról viszont így beszél:

„Nem hozott semmit. 
Nem távozott sehonnan.

Akármerre tartott, dacolt a gravitációval, és én ott akartam lenni, ahová tart. A feje nem mozgott. A lába egyáltalán érte a padlót? 

Egyszerre volt homályos benyomás és éles kép:
Huncut és komoly.
Fiatal, akinek múltja van. 
Naiv és tapasztalt.
Ártatlan és ravasz.
Tavaszi és sós.
Indián asszony és királynő.
Nem szűz, de nem bérelhető.
Potenciális anya.

Nem árult semmit. Nem kellett. Tudta, hogy micsoda, kicsoda, és elismerte. Saját külön eleme. Természeti törvény. Egy névmás. Elkerülhetetlen.”

Oké, köszönjük szépen, akkor pakold még magasabbra a lécet.

Ahogy már mondtam, az Instán tavaly óta követem ezt a nőt, akiről beszél: a feleségét, Camila Alvest, mert imádom a közösségi oldalra szánt tartalmait, a természetességét, és a bájosságát, hogy lélegzetállítóan gyönyörű, de úgy, hogy abban a mesterkéltségnek nyoma sincs. McConaughey pedig úgy ír róla és a kapcsolatukról, hogy el is vittem a terapeutámnak: „Tessék, látod, ilyet akarok én is.” (Legalább már tudom.)

Miután összejöttek, hosszú ideig nem forgatott, családot alapított, és közben azt érezte, nem akar többé romantikus hősöket alakítani, akkor sem, ha sok számjegyű összeget ajánlanak érte. Több mint két évig tartott szünetet, biztos kasszasikereket utasított vissza, aztán ezek a felkérések is elkoptak:

„Kockázatos fogadás volt. Ha Hollywoodban túl sok projektre nemet mondasz, egy idő után nem kérnek fel. Ha kilépsz a sávodból, és hátat fordítasz annak, amiben sikeres vagy, a filmipar is hátat fordít neked. Nem zavarja őket, ha lekésed a buszt, mert túl sokan várnak az ülőhelyre. Nem személyes, csak üzlet.”

Sokidőnyi kihagyás után viszont olyan munkák találták meg, mint amilyen a Mielőtt meghaltam, ami az Oscar-díjat hozta el számára 2014-ben.

Rizikós vállalás volt karaktert váltania, egy ennyire biztos pozícióból újrafogalmazni magát, de megérte.

Feleségével, Camila Alvesszal, miután megnyerte az Oscar-díjat, 2014-ben – Forrás: Getty Images

A Zöldlámpa mégsem csak egy füves könyv, bár a színész három évtizednyi jegyzetének lényegi része van belefűzve. Nem unikális felismerések füzére, kerek egész, de legfőképpen meglepetés. 

Nem tudom, te mit gondoltál eddig McConaughey-ről, de talán a legtöbb ember fejében még mindig az édes és szexi, mosolygödröcskés pasas képe jelenik meg. Talán tudtál róla, hogy játszott valami komolyabb szerepet, meg emlékszel arra is, hogy dobolt a mellkasán a Wall Street farkasában, de nem feltételezel róla semmi többet.

Pedig ez a pasi egészen normális, és nagyon emberi. El is mondja, hogy egész életében csak teljesen hétköznapi dolgokra vágyott, mint például megtalálni a szerelmet, apának lenni, és szakmai sikereket elérni. 

A bakancslistáját is belefűzte a könyvbe, de nem lövöm le a poént, olvassátok el! Megsúgom, már szinte mindent kipipált róla. 

Köszönjük, Matthew! Szép munka!

Jó utat a következő ötven évben!

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Matthew McConaughey a Csillagok között című filmje hollywoodi premierjén, 2014-ben – Forrás: Getty Images

A címbeli idézet a könyvből származik.