–

Negyvenévesen kezdődött. Húsz napja véreztem, amikor elmentem orvoshoz. Fogalma sem volt, mi bajom. Biztos elkezdődött a klimax, szedjen hormont, mondta, és már nyúlt is a recept felé, ezüstösen csillogó tollával pedig villámgyorsan végigkanyarította a gyógyszer nevét a papírlapra. Kerek betűi sokkal inkább hasonlítottak egy óvodás firkálmányára, mint egy orvosi utasításra. Elhadarta a mondandóját, húszezer, bökte oda, és meg sem várta, hogy elmondjam neki: képtelen vagyok hormont szedni. Mielőtt szültem, próbálták a már akkor is rendszertelen és roppant fájdalmas havi ügyeimet rendbe tenni, de az összes hormongyógyszertől pokolian éreztem magam.

„Ez egy hülye!” – mondtam az utcára kiérve anyámnak a telefonba, mert hát, kinek mondja az ember, ha éppen válófélben van. Nem váltottam ki a gyógyszert, inkább felkerestem egy másik szakembert. Őt is ajánlásra: ilyen együtt érző, olyan naprakész, annyira kedves, ért az emberek nyelvén, és tényleg nagyon jó orvos.

„Hormontartalmú spirál lesz a megoldás” – mondta határozottan – „lokálisan hat, higgye el, ez a legkritikusabb esetekben is szokott segíteni”. Körbekérdeztem a női szakaszt, több mint a felének nagyon rossz volt a tapasztalata a hormonos spirállal kapcsolatban.

Közben mentek a hónapok, a tünetek egyre változékonyabbak lettek. Vagy két-három hétig tartott egy menzesz, vagy kéthetente érkezett. A hőhullámok is kezdtek eluralkodni rajtam. „Klimax lesz ez” – mondta anyám, aki szintén korán ért a változó korba, csak nem annyira, mint én. A spirált persze nem mertem felrakatni, inkább meg sem vettem. Nem fért bele az életembe, hogy kockáztassak, és esetleg mély depresszióba süllyedjek a kívülről bevitt hormonok miatt.

Ekkor már évek óta kritikus élethelyzetben voltam. A saját pánikbetegségemet meggyógyítottam a sporttal, a férjem betegségén is nagy nehezen túljutottunk több mint tízévnyi megfeszített munkával, de jó ideje az én vállamat nyomták a család egzisztenciális terhei, közel tíz esztendeje mindig egyszerre két vagy három munkahelyen dolgoztam, hogy meg tudjunk élni.

Talán egy női orvos megértőbb lesz, gondoltam. A kerületi rendelőben rá is bukkantam egyre, nem is baj, hogy az állami ellátásban dolgozik, felmérem, hogy ott mi a helyzet. Amikor időpontot kértem, közöltem, hogy elég nehéz megjósolnom, mikor leszek „orvosképes”, hiszen bármikor érkezhet a havi baj – ami már rég nem havi volt. Azt felelték, hogy semmi gond, tartsam magam az időponthoz, a doktornő mindenképpen megvizsgál, látott ő már ennél csúnyább dolgokat is.

Persze hogy az időpontom előtti napokban zendített rá a menzesz, de az utasítás szerint jártam el: megjelentem a rendelésen. Még soha egyetlen egy orvos sem beszélt velem olyan minősíthetetlen hangon, mint reményeim záloga, A Doktornő. Baj volt, hogy vérzek. Döbbentem feküdtem a vizsgálóágyon, félmeztelenül, kiterítve, a teljes bizonytalanságban… porig alázva. Próbáltam elmagyarázni, hogy éppen azért vagyok itt, mert káosz uralkodik a testemben, de magamba fojtottam a szót, nem akartam elérzékenyülni.

Csak akkor sírtam el magam, amikor kiléptem az utcára a rendelőintézetből. Megrémisztett a lélektelenség. Sötétben lépdeltem a hazafelé vezető úton, és ugyanilyen sötétben tapogatóztam a nőiségem kérdésében is.

Egyedül voltam a bajommal… De nem voltam-e ugyanilyen egyedül minden más problémámmal hosszú évek óta?

Ezekben az időkben kezdtem nyíltan beszélni az ismerőseim körében a feltételezhető klimaxomról, egyrészt olyan mértékben befolyásolta az életemet a rendszertelenség, hogy az már elviselhetetlen volt, másrészt reméltem, hogy valaki esetleg tényleg ismer egy igazán szakavatott és megbízható orvost. Utóbbiban nem történt előrelépés, viszont azt tapasztaltam, hogy elképesztően sok fiatal nőt érint a változókor. Többüknél annyira korán kezdődött, hogy még a gyerekvállalásról is lecsúsztak.

A következő állomást az egyik budapesti kórház jelentette, ahol végül meg is műtöttek. Esélyt láttak arra, hogy az egészségügyi kaparás időszakosan helyreállítja a rendet. A szövettan kóros eltérést nem mutatott ki, inkább csak a hormonok „fáradtságát” jelezték. Az altatás után pár órával – saját felelősségemre – beültem az autómba és hazavezettem, másnap ügyeletes voltam a szerkesztőségben, előtte még a gyereket is elvittem iskolába.

A kaparás azonban nem oldott meg semmit, a kórházi orvos kórházi rendelései viszont új tanulságokkal szolgáltak. Egyrészt szokatlan volt, hogy nem kallódtak el a leleteim a kórházi laborok és az orvos magánrendelője között, másrészt viszont ekkor döbbentem rá arra is, hogy mennyire nincs esélyem egy szülész-nőgyógyásznál igazi figyelmet kivívni a problémámmal. Egy kismama ugyanis valódi aranybánya, rendszeresen jön kontrollra, az állami rendelésben is otthagyja a magánpraxisra szánt tízezreket és akkor még a szülés százezreiről nem is beszéltünk. Én meg pattogok itt a hülye klimaxommal, nálam már nincs örömteli várakozás, eufória, ész nélküli költekezés… csak egy szerencsétlen, magányos nő küzd az elsorvadt hormonjaival.

Ki nem szarja le?

Az orvos, aki műtött, más megoldás híján hormonkészítményt akart felírni, hasonlóan az elődeihez. Ekkor mentem el egy természetgyógyászattal is foglalkozó női nőgyógyászhoz. Adtam még egy esélyt a saját nememnek. Felesleges volt, igaz, a kicsit ezoterikus hangvételű vizit már-már kezdte a komédia irányába terelni a történetemet.

Közben más egészségügyi gondom is adódott, a folyton begyulladó cisztáim miatt leoperálták a melleimet, implantátumokat kaptam helyettük. Egy évvel a nőgyógyászati műtét után újra kés alá feküdtem. A melleltávolítás után három héttel vizsgáztam az edzői iskolában. Ezekben az időkben rovatvezető voltam egy országos napilapnál, de a sport területén szerettem volna dolgozni, ugyanis a mozgás hozott ki a pánikbetegségből. Éreztem, hogy a sport az én igazi világom. A vizsgám ötösre sikerült – és hamarosan – a rovatvezetői teendőim mellett – elkezdtem edzőként is dolgozni, a korábbi maszek munkáimat feladtam. Az új tudásomat arra is felhasználtam, hogy edzői szemmel is megvizsgáljam magam. Mivel nagyon izmos és szálkás vagyok, felvetődött bennem, hogy esetleg nem a túl alacsony testzsírszázalékom okozza-e a klimaxos tüneteket, de megvizsgáltattam magam és meg sem közelítette a testzsírszázalékom a kritikus határértéket.

Menzesz téren a helyzet változatlan volt: folyamatos hőhullámok, követhetetlen rendszertelenség, irtózatos alhasi fájdalmak, kiegészítve heves gyomortájéki görcsökkel, heves szívdobogás és elviselhetetlen hangulatingadozás kísérték a mindennapjaimat.

Közben kimondták a válásomat, ami sok mindenen nem változtatott, addig is egyedül neveltem a gyerekemet.

A rovatvezetés és az edzősködés brutális terheket rótt rám, közben a saját edzéseimet sem hanyagolhattam el, mert a pánikot kontrollálnom kell egy életen át, plusz a folyamatosan termelődő stresszt is muszáj levezetnem valahogy.

Tanácstalanságomban egy holisztikus doktornőhöz mentem el, aki azt mondta: „nem meglepő, hogy kicsinálta a női szerveit, hiszen évek óta úgy él, mint egy férfi”. Közölte, hogy ha nem viszek rendszert az életembe, nem adok lehetőséget a ciklikusságnak, akkor nagyobb bajom lesz. Végzetes.

Hallgattam rá. Lemondtam a rovatvezetésről, más munkakörben maradtam ott az újságnál, fele annyi fizetésért.

Az „orvoshoz járó” szokásaimon is változtattam. Kerültem a szülész-nőgyógyászokat. Így akadtam rá a kerületi klimaxambulanciára, ahol egy idős, de rendkívül alapos szakember kezei közé kerültem. Olyan lelkes volt, hogy beadtam a derekamat, hajlandó voltam hormont szedni. Katasztrofális következményei lettek, az egyiktől vég nélkül véreztem, a másiktól öngyilkossági gondolatok környékeztek. Utolsó próbálkozásként hormontartalmú hüvelygyűrűt írt fel: 24 óráig sem bírtam elviselni, úgy éreztem, hogy szétrobban a medencém.

„Vagy kivesszük a méhét, vagy a méhfalról eltávolítjuk a nyálkahártyát, és soha többé nem fog vérezni” – közölte. „Viszont egész biztos, hogy gyereke sem lehet ezek után, bár valószínűleg amúgy sem lehetne. Akar még babát?” – kérdezte.

Vannak kérdések, amelyek ezerszer megsemmisítőbbek tudnak lenni, mint egy pofon.

„Nem… már nem akarok” – mosolyogtam el magam, miközben tudtam, hogy a jövő fájdalmaival éppen úgy egyedül kell megbirkóznom, mint amilyen magányosan cipelem a múlt súlyos terheit.

Kifaroltam a nagy műtétek elől, viszont az újabb egészségügyi kaparás elkerülhetetlen volt, ugyanis három hónapja nem jött meg. Az alhasam majdnem szétrobbant a feszüléstől… akárcsak az idegeim. Két reményem volt ezekben az időkben: egy gyógynövényes tabletta, amit egy barátnőm ajánlott, és szerencsére a másodlagos klimaxtüneteket enyhítette, plusz a kerületi rendelőben végre találtam egy valóban megbízható orvost. Ő végezte az újabb műtétet idén márciusban.

Mivel érintett vagyok a kérdésben, sok nő talál meg hasonló gondokkal. Nem szeretnék sosem túllépni a kompetenciámon, de abban biztos vagyok, hogy a megváltozott női szerepek és a rengeteg stressz jelentős mértékben felelős a korai klimaxért. Sokunk vesz a nyakába férfi feladatokat – kényszerűségből, nem pedig kedvtelésből –, küzdünk az életben maradásért. A gyengédség, a szexualitás, az ellágyulás nincs jelen az életünkben. Ha pedig nem vagyunk nők a hétköznapi tevékenységeinkben, hogyan lehetnénk nők testileg és hormonálisan? Nyilvánvaló, hogy genetikai háttér sem hanyagolható el, ahogy az ivóvizeinkben és az élelmiszereinkben felbukkanó rengeteg hormonról sem szabad elfeledkezni, ha a témát boncolgatjuk.

Amikor e sorokat írom, megint egyhavi késésben vagyok. Közben az újságot, ahol dolgozom, eladták, és az edzőterem, ahol szintén dolgozom, szintén új tulajdonos kezébe került. Megfojt a bizonytalanság és a magamra utaltság. Az idegeimet nyirbálja a bennem zajló hormonháború, a hasam szörnyen görcsöl, de a saját edzéseimet ugyanúgy elvégzem, küzdök a kapaszkodóimért – és ragaszkodom hozzájuk.

Jó lenne, ha esténként a párom megcirógatná a fejem, és megkérdezné: „kicsim, fáj a pocid, elkísérjelek az orvoshoz?”

Ehelyett az üres lakásba esek haza a napi rohangálás után. Miután végzek az esti rutinnal, a laptopommal bújok ágyba. Megírom ezt a cikket, és elhatározom, hogy jövő héten felhívom az orvost.

Miközben tudom, hogy újra meg fog műteni, azon gondolkozom, hogy nekem miért négy és fél év, és ilyen sok gyötrelem az, ami másnak csak egy szempillantás. Eszembe jutnak helyzetek, amikor emiatt voltam szokatlanul arrogáns, és talán azt is mondták rám a hátam mögött, hogy klimaxos, hülye picsa vagyok.

Ciki beismerni, hogy igazuk van?

 Tamás Rita

A kiemelt képeken a szerző látható, korábbi írásait megtalálod ITT.