Közel két és fél éve annak, hogy mindkét mellemet eltávolították. A szövetállomány kivágását egyből követte az implantátum behelyezése, vagyis egy műtéttel le lehetett tudni a valójában két beavatkozást. Az operációra azért volt szükség, mert a melleimet ellepő ciszták rendszeresen begyulladtak, először még gimnazista koromban, vagyis közel harminc éve. Az műtétet megelőző több mint tíz esztendőben a kontrollvizsgálatok nálam nem is a mammográfián zajlottak, hiszen diagnosztizálhatatlan volt a cisztahalmaz, hanem egy emlőultrahangra specializálódott doktornőhöz jártam rendszeresen. Ez a szakember a két és fél évvel ezelőtti újabb, immár egészen brutális gyulladást – szilva méretű ciszta, magas láz, bal kar meg sem mozdult a fájdalomtól – látva azt javasolta: szabaduljunk meg ezektől a ciciktől, mert szerinte valóságos időzített bombák!

Hamar kiderült, hogy a TB nem támogatja az effajta beavatkozásokat, nekem pedig nem volt rá pénzem, de a volt férjem felajánlotta, hogy állja a számlát. Vidéken műtöttek, el lehet képzelni, hogy milyen fájdalommal jár, ha az emberből kimetszik a saját szövetét, vágnak közben eret, ideget és izmot, valamint kap két műanyag „zsömlét”, amelyek attól fogva a melldublőr szerepét játsszák el, nyilván nem olyan élethűen, mint az eredetiek, és hát, folyton útban vannak.

Viszont nincs bennük ciszta.

A műtét óta ez a szlogenem. Ha bármi történik a műmelleimmel, ha bármilyen kényelmetlenséggel kell szembenéznem, ha akármiben korlátoznak az új alkatrészek, esetleg fájnak vagy éppen érzéketlenek, ha meglátom, hogy mennyire csúnyák, nos, mindig azt mondom magamnak: nyugalom, semmi baj, ez smafu, a lényeg, hogy nincs bennük ciszta!

És elég gyakran mondom…

Ha az embernek leveszik a melleit, aktiválnia kell a humorérzékét. A lányommal gyakran viccelődünk azon, hogy mivel nálam, ugye, igencsak rugalmas, műanyag alkatrészek domborodnak ott, elöl, ha megölel, lepattan rólam, amit persze kellő iróniával szóvá is tesz. Nemegyszer előfordult már, hogy egy-egy veszélyesnek tűnő közlekedési helyzet után megjegyezte, nekem nem volt különösebb okom aggódni, hiszen „testbe épített légzsákom van”. Mivel nálam nem esztétikai, hanem egészségügyi beavatkozásra került sor, a mérete nem túlzó, talán csak egy picit lett nagyobb, mint az eredeti volt. Aki ruhában lát, annak fel sem tűnik, hogy műmelleim vannak, sőt, szerintem így is jóval kisebbek, mint egy átlagos nőé. Ezt csak azért meséltem el, hogy tudjátok, nem grandiózus légzsákokra kell gondolni.

A műtét utáni napokban rettenetes fájdalmakat kellett átélnem, az első hetekben vezetni sem tudtam, így az a tervem meghiúsult, hogy az operáció utáni ötödik napon már bemegyek dolgozni. Mivel életem szerves része a sport, az első, passzív napok után azonnal elkezdtem mozogni, de a sétálásnál nagyobb fizikai erőfeszítésre nem voltam képes. A műtétet követő negyedik héten azonban már lementem az edzőterembe, ahol ugyan sok mindent nem tudtam csinálni, de kis súlyokkal, korlátozottan azért már edzettem. Az orvosom végig nyugtatgatott, hogy futni már két-három hónappal a műtét után szabad, de nekem több mint fél évembe telt, amíg „mellileg” el tudtam viselni a masszív rázkódást.

Vannak dolgok, amikben sokat léptem előre, az edzőteremben – ami, ugye, azért fontos, mert edzőként is dolgozom –, az eredeti állapotomhoz képest körülbelül 90 százalékosan tudok sportolni, újra megy a húzódzkodás, felhúzni 45-50 kilóval szoktam, miközben nem kell félnem attól, hogy leszakadnak a műcicik, és immár a mellizomra is tudok dolgozni, a fekvenyomás és a tárogatás sem ősellenség.

Ami viszont nem megy, és soha nem is fog, az a hason végzett gyakorlatok sokasága, az ok egyszerű: nem tudok hasra feküdni. Szó szerint olyan élmény, mintha két kis gumilabda lenne a mellkasod alatt, mivel nincs szövet, amely magába ölelné az implantátumot, abszolút érzem, ahogy a mellem helyén rugózik és alakot vált a műanyag. De legalább már érzek valamit, merthogy a kezdeti időkben teljesen érzéketlen volt a mellem. Az érintést ma sem érzem, ez a zóna már nem erogén, de persze nem ez a legnagyobb baj vele.

Hanem az, hogy mozog és csúnya. Mivel a bőrön kívül csupán egy, a mellkas belsejében elhelyezett kapszula tartja, eléggé mozgékony, a műtét óta legalább két-három centit csúszott lefelé, és a bal oldali egy kissé kifelé fordul. Azon kívül, hogy aszimmetrikus, azért is ronda, mert, ugye, szövet híján csak a bőr és az implantátum hivatott a mell funkcióját betölteni, némi izommal beborítva. Bármilyen mozdulatot végzek, az izom ráfeszül a műanyagra, amiből kívülről csak annyit látni, hogy a bőr befodrozódik, az implantátum pedig élesen kirajzolódik.

Megfogni sem túl nagy élvezet, olyan, mintha egy gumilabdát szorongatna az ember, arról nem beszélve, hogy mindig hideg. A sebészek csupán annyi szövetállományt hagynak meg ilyen esetekben, amennyi lehetővé teszi, hogy némi vérkeringés azért maradjon benne, és ne rohadjon le az ember melle, arra azonban nem elég, hogy a vérellátás kielégítő legyen. Magyarán: a legnagyobb hőségben, akár a 90 fokos szaunában is jéghideg. Vagyis nálam nincs az a heves szerelem, amely az egész testemet lázba tudná hozni, a melleim garantáltan jégcsapok maradnak.

Legalább van kifogás, ha valami nem stimmel…

Ruházati szempontokra is oda kell figyelnem. Fémbetétes melltartót például nem tudok hordani, huzamosabb ideig melltartó nélkül kényelmetlenül érzem magam, egyszerűen lefelé kívánkozik az implantátum, ha nem segít be a textil, egy idő után nagyon feszül a mellkasom. Ha lehajolok – például fejmosásnál – akkor úgy érzem, hogy kiszakad a két „zsömle”, ezt úgy oldom meg, hogy ritkán mosok hajat a kádba hajolós módszerrel. Úszóedzéseken – heti háromszor járok, vagyis nem elhanyagolható szempont ez sem – nem tudok hagyományos úszódresszt viselni, olyan kell, amelyik tartja a műmelleimet. Egyébként nemrég tanultam meg úszni, és ugyan nem megy rosszul, de azért felmerült a gyanú, hogy a vízfekvésemen jelentősen ront a tőkesúly, amit én – a férfiakkal és a hajókkal ellentétben – nem középen viselek…

Nyár, víz, napozás. Homokban – úgy ahogy – megy a hason fekvés, kövön reménytelen, nyugágyon oly módon, hogy a karjaimat behúzom a törzs mellé, és valójában azokon pihen a felsőtestem. Mert az mégsem fordulhat elő, hogy a hátam kevésbé legyen napbarnított, mint a hasam. A nyaralások során beiktatott edzések sem okoznak már problémát, megy a futás, ugrálókötelezés és a TRX kihívásaival is szembe tudok nézni, igazából csak a törzs mögötti tartomány az, ahova a karjaimat – a feszülő mellkasom miatt – nem tudom beforgatni, de erre nincs is túl gyakran szükség.

Vagyis az élet megcsonkított mellkassal is megy tovább. Korlátok, kényelmetlenségek és vicces helyzetek váltogatják egymást, egy nap körülbelül öt-hat alkalommal szembesülök azzal, hogy a melleim miatt valamit máshogyan kell végrehajtanom, mint ahogy eredetileg csinálnám. De mindez semmi ahhoz képest, ami várhatott volna rám. A két és fél év alatt – az első napok kétségbeesését leszámítva – egyszer sem bántam meg, hogy belevágtam a műtétbe, hogy megelőztem a pusztító kórt. Több ismerősöm jelenleg is küzd a rákbetegséggel, és sajnos olyanok is akadnak, akiknek már nincs lehetőségük harcolni…

Kétséget soha nem hagyott a sors. A műtétet követő napokban, amikor még dréncsövek lógtak ki belőlem, és a sok fájdalomcsillapítótól összefolytak az éjszakák és a nappalok, az egyik kórházi takarítónővel elegyedtem szóba. Inkább ő beszélt, én csak hallgattam, de motyogva azért válaszolgattam, ha kérdezett. Így meséltem el neki, hogy nálam miért volt szükség a műtétre. Csak egy pillanatra állt meg, majd sepregetett tovább, és közben alig hallhatóan ennyit mondott:

– A nővéremnek ugyanilyen műtétre lett volna szüksége, de az orvosok lebeszélték róla – suttogta. – Sajnos már nem él…

 

Tamás Rita

 

 A kép a szerzőt ábrázolja