-

„A lányom, Rozi tizenegy éves. Egészséges kiskamasz. Az iskolaév vége felé elvitték az osztályt a soron következő iskolaorvosi vizsgálatra. Hármasával hívták be a gyerekeket, a védőnő mindenkit megnézett, megmérte a magasságát, aztán egy szál bugyiban és kis topban ráállította őket a mérlegre. Az eredményt pedig jó hangosan, mindenki füle hallatára diktálta a kollégájának. A gyerekek úgy jöttek ki a vizsgálóból, hogy mindenki tudta a másikról, mennyire látszik egészségesnek, hány centi és hány kiló. És mivel a mérleg hármójuk közül a lányom alatt mutatta a legtöbbet, Rozi a nap hátralévő részében azt hallgatta, ahogy a két másik kislány azon viccelődik az osztálytársakkal, hogy ő milyen kövér. De ő valószínűleg még jobban járt, mint egy fiú osztálytársa, akinek vékony testalkatát látva jegyezte meg a védőnő – persze szintén hangosan, a többiek előtt –, hogy úgy néz ki, mint egy auschwitzi menekült. Amikor én gyerek voltam, az egész osztályt felsorakoztatták az egészségügyi szoba előtt, és mindenkit nyitott ajtónál vizsgáltak meg. Az sem volt egy leányálom. Most a gyerekeink iskolájában becsukják ugyan az ajtót, de a privát szférájukat ez még nem óvja meg. Úgy látszik, nem sok minden változott a nyolcvanas évek óta.”

-

Dr. Gyurkó Szilvia szakvéleménye:

Valójában elég sok minden változott a nyolcvanas évek óta. Például van egészségügyi törvény, ami előírja, hogy az egészségügyi ellátás során az emberi méltóságot tiszteletben kell tartani.

Mondjuk, ugyanaz a paragrafus, ami erről rendelkezik, azt is előírja, hogy a beteget csak méltányolható okból és ideig szabad várakoztatni. Úgyhogy ebből rögtön megállapíthatom, hogy a barátnőm rákszűrésének eredménye nyilvánvalóan negatív lesz, hiszen csak a nem betegeket lehet a 30 fokos, levegőtlen kórházi folyosón három órán keresztül várakoztatni egy egyébként előre egyeztetett időpontra szervezett vizsgálatra.

Azonban ha érezzük is az egészségügyi törvény „írott malaszt” jellegét, érdemes még egy kis időt szánni az olvasgatására, hiszen további remek szabályokat találhatunk benne például arról, hogy a betegnek szeméremérzete is van, és arra való tekintettel: „ruházata csak a szükséges időre és a szakmailag indokolt mértékben távolítható” el; illetve hogy a dokumentációkba kerülő valamennyi adattal a beteg rendelkezik.

Ezek után muszáj rögzíteni, ha úgy érezzük is, hogy a szabályok khm... nem érvényesülnek maradéktalanul valamennyi egészségügyi intézményben, attól ezek még törvényi előírások. Számonkérhetők, és mindenkit megilletnek. A gyerekeket is.

A méltóság és a szeméremérzet, valamint a személyes adatok védelmének tiszteletben tartása olyan alapvető emberi és gyermeki jogok, amelyeket a fenti esetben megsértették.

Sajnos sokszor látjuk: a felnőttekben fel sem merül, hogy a megszokott ügymenet jogellenes lehet. Általában nem is értik, hogy mi a gond azzal, ha például egy gyerekre nyilvánosan sértő, megalázó, lealacsonyító megjegyzést tesznek (ami egyébként verbális abúzus).

Ezekre az esetekre szoktuk javasolni azt az egyszerű tesztet, hogy képzeljük el, mi történne, ha ugyanennek a sztorinak a szereplői nem gyerekek, hanem felnőttek lennének. Ha például egy munkahelyi egészségszűrésen a munkavállalókat hármasával hívnák be, aztán bugyiban, melltartóban egymás után ráállítanák őket a mérlegre, majd a kapott eredményeket hangosan diktálnák be a nyilvántartásba... vagy a látványra (visszerekre, narancsbőrre, úszógumira) hangos megjegyzéseket tennének.

Tisztában vagyok vele, hogy előfordulnak mind a mai napig nyitott ajtónál végzett vizsgálatok, a betegekre mért sértő megjegyzések, megalázó helyzetek. De azért, mert ez a felnőttekkel is előfordul, még cseppet sincs rendben ez a dolog. És nem lesz kevésbé megengedhetetlen a gyerekekkel szemben. Sőt.

A gyerekek fokozottan kiszolgáltatottak, az érdekeik védelme pedig a mi (felnőtt) felelősségünk. Ezért is kell ezekben a helyzetekben felemelni a hangunkat.

Meg azért is, hogy már gyerekként meglegyen az a tapasztalat, amiből aztán később, felnőttkorban táplálkozhat az a bátorság, ami azt mondatja velünk: „Doktor úr! Doktornő! Velem így nem lehet beszélni. Velem így nem lehet viselkedni.” Mert elnézve az egészségügy helyzetét, nekünk kell jogtudatosabbnak lennünk – arra sajnos nem alapozhatunk, hogy az egészségügyi dolgozók képzése, felkészítése, érzékenyítése alapjaiban megváltozik a közeljövőben.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/luckyraccoon