A múlt héten csak egy fél literes vizet kellett kidobnom, de 2001 óta legalább négy körömvágó olló, több tubus krém, hajhab és lekvár ment veszendőbe a reptéri ellenőrzőpultoknál. Ismerem a szabályokat, és mégis... Újra és újra belefutok abba, hogy nem teszem külön, túl nagy, folyadék, mittomén. Töretlenül viselem az elmúlt évtized minden reptéri vegzálását, hogy gyakorlatilag a bugyimig levetkőztetnek (mert az övet le kell venni, a nadrágom meg lecsúszik), megmotoznak ha merevítős melltartó van rajtam, és az becsipog a fémdetektornál (mindig becsipog), kipakolják a bőröndömet, levetetik a cipőmet, kinyitják a laptopomat. Akkor is stresszel ez az egész, ha tudom magamról, hogy nem vagyok terrorista, és semmit nem találnak nálam.

Amikor egy ismerősömnek erről panaszkodtam, azt mondta: „ha kell, nekem a nadrágomba is benyúlhatnak, csak szavatolják, hogy nem robban fel a gépem".

De sajnos senki nem szavatolja a biztonságunkat. Hiába a sok óvintézkedés, a brüsszeli reptéren a múlt héten is fel-alá járkáló géppisztolyos katonák voltak, hiába a lezárt határok, az ujjlenyomat-ellenőrzés, mégis megtörténik a tragédia.

Engedjük, hogy korlátozzák a magánéletünk egy-egy részét, vagy sérüljön az adataink biztonsága, mert az állam azt mondja, ez az ára annak, hogy megvédjen minket.

Készséggel lemondunk a szabadság vagy a méltóság kis köreiről annak érdekében, hogy megmaradjon az életünk.

Azt akarjuk, hogy előzzék meg, nyomozzák ki, bizonyítsák be, vegyék őrizetbe azt, bárkit, mindenkit, akit kell. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.

Az állam megfelelő intézményei persze végezzék a dolgukat, és derüljön ki, ha hibáztak (ahogy kiderült a New York-i ikertornyok elleni támadásnál vagy a párizsi lövöldözésnél), de sose felejtsük el, hogy ez az egész nem Brüsszelben, Párizsban vagy New Yorkban kezdődött, és mi már csak a következményeket látjuk.

Sosem fogom elfelejteni annak az afgán férfinak az interjúját a BBC-n, aki pár hónapja szinte könyörögve próbálta elmondani, milyen következményei vannak a drónokkal vívott háborúnak, és annak hogy nincsenek iskolák, nincs egészségügyi ellátás, nem működik az állam. Hogy ilyen körülmények között egyetlen dolog erősödhet csak: a szélsőségesek, akik meggyőzik a fiatalokat, gyerekeket, felnőtteket, hogy mindez a nyugat hibája, és ez vallási háború. Egyáltalán, hogy ez egy háború. A riport végén a férfi legalább háromszor elmondta: iskolákra van szükség. Ne drónokat és katonákat küldjenek, hanem könyveket, füzeteket, tanárokat.

Persze ez sem ilyen egyszerű, hogy ennyivel meg lehetne előzni a szélsőséges eszmék terjedését, de mégis.

Nehéz elengedni azt a gondolatot, hogy a védelem, önvédelem és béke nem zárják ki egymást. Hogy Európában minden egyes terrorcselekmény azok malmára hajtja a vizet, akik mindegyik menekültben terroristát látnak,

akik nem akarnak más bőrszínű, vallású, nyelvű embert beengedni, akik egyenlőségjelet tesznek a másság és a veszély közé. Mert ha félünk, akkor gyorsan akarunk cselekedni. Azonnali eredményekre vágyunk, és megnyugvásra – ezért nincs idő árnyalt gondolkodásra, mérlegelésre, tervezésre, vagy úgy egyáltalán annak elemzésére, hogy milyen következményekkel járhat a döntésünk.

Aki sokat akar, az háborút akar. Mert háború idején nem ugyanazok a következmények. Mert a háború felmentést ad a hibák és a tévedések alól is.

Ki emlékszik már arra, hogy az első fegyvereket azért küldték az amerikaiak Afganisztánba, mert az ország a hidegháború idején stratégiai jelentőségű volt a kommunizmus elleni harcban? Ki tudja az olvasók közül, hogy a szír polgárháború tulajdonképpen miért robbant ki? Ki emlékszik még a vegyi támadásra, amelyben szír gyerekek, kórházban ápolt betegek, százai haltak meg, és hogy erre válaszul a NATO és az USA is felelősségre vonást ígért, majd végül nem történt semmi?

A világ nem ilyenné vált. A világot ilyenné tettük.

Hányan kattintanak vajon a neten az isztambuli robbantásra, és hányan a brüsszelire? Nem egyforma mércével mérünk. Rendben van. Felejtünk. Ez is rendben van. De ha a félelmünk elegendő lesz arra, hogy már ne emberként viselkedjünk, az nem lesz rendben. Az együttérzés, a fájdalom és a szomorúság legalább annyira erős érzések, mint a félelem. Minden döntésünk egyéni – akármit is mondjanak a politikusok, akármit is hirdessen a média –, minden döntésünket mi hozzuk, és mi is vagyunk felelősek érte. Azért is, ha megengedjük, hogy elhitessék velünk, hogy az, ami történt, nem egyes emberek gonosz, öncélú és fájdalmasan kegyetlen tette volt, amiért el kell nyerniük méltó büntetésüket, hanem a „migránsok”, az „arabok”, az „iszlám” tette. És azért is mi vagyunk felelősek, ha azt követeljük az államoktól, hogy vállaljanak felelősséget azért, amiért nem voltak jók az intézményeik, ha hibáztak, és emiatt következhetett be egy ilyen tragédia.

Régóta nem volt olyan nehéz embernek maradni, mint manapság. És talán soha nem voltak ennyire élők József Attila sorai*, mint most:

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

– s mind ember, mert az egyre kevesebb...

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek között egy európait."

Az igazi kérdés most az: mi teszi az európait azzá, ami... a félelmen kívül?

Dr. Gyurkó Szilvia

*(Részlet a Thomas Mann üdvözlése című versből.)

Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember korábban egy külön cikkben foglalta össze tanácsait arról, hogyan érdemes a gyerekekkel a brüsszelihez hasonló eseményekről beszélgetni. Érdemes ezt is elolvasni, KATT IDE!

Fotó via cnn.com