-

Gyermekkori bántalmazás felnőtt túlélője vagyok. Egy negyvenes, kétgyermekes anya, akinek valójában három gyermeke van: a bennem élő, rettegő gyermekkel nekem napi szinten dolgom van. Az anyám verbálisan, érzelmileg és fizikailag is bántalmazott. Már egészen kicsi koromtól tudtam, hogy az anyám nem szeret. A verés persze dühből jött, de az önbecsülésem tönkretétele, a gúnyolódás, a nőiségem sárba tiprása mind-mind tudatos és szándékos volt. És sokkal fájdalmasabb, mint a verés. Az anyám soha máshogy nem ért hozzám, mint a csattanó tenyerével: soha nem ölelt, nem puszilt meg. Pedig a Rózsadombon nőttem fel, értelmiségi szülők értelmiségi gyermekeként.

Nem kaptam külső segítséget. Sem a családban lévő többi felnőttől, sem az államtól. Az apám soha nem védett meg. Örült, hogy anyám éles nyelve nem őt sebzi. Leleményes ember lévén később azt is megtanulta, hogyan fordíthatja hasznára anyám munkáját: kicsalt tőlem több millió forintot, most is végrehajtás folyik ellenem. Ezt gazdasági bántalmazásnak hívják.

A húszas éveim közepére jutottam el odáig, hogy meg mertem lépni: megszakítottam a kapcsolatot az anyámmal (a harmincas közepére az apámmal is). És ekkor kezdődött meg a gyógyulásom.

A bántalmazás következtében egészségügyi gondokkal - anyagcserezavar, pánikbetegség, elnyomott emlékek - és az életemet igencsak megkeserítő pszichés nehézségekkel küzdök: torz hiedelemrendszer, nem létező határok, számomra érthetetlen és kezelhetetlen kapcsolati (pár- és baráti) háló, minta nélküli gyereknevelés. Nem tudok egészségesen viszonyulni. Elfogadtam a múltamat, nem kérek sajnálatot. Én nem áldozat vagyok, - már nem - hanem egy kibaszott erős túlélő szupersztár! Saját családdal, saját élettel és boldog pillanatokkal. Az én gyerekeim már másfajta körülmények között nőnek fel. Hosszú évek munkája volt ideáig eljutni, és még mindig csak az út közepén járok. Nekem ezzel életem végéig dolgom lesz. Az állam ebben sem támogatott.  Az orvosokat, pszichológust én fizetem, az információt én találom meg.

És most, amikor megláttam az alagút végén a fényt, azt olvasom, hogy: „A parlament elé került legújabb törvénymódosítási javaslatban két apró, de jelentős változást hozó bekezdés rendeli el, hogy a felnőtt gyermek az idős szüleit köteles eltartani, és erre harmadik személy, például szociális intézmény is kötelezheti őt.” (A törvénymódosítást azóta június 13-án, hétfőn elfogadta a parlament - a szerk.)

Ez a törvény viszont az én bántalmazásom folytatásához vezet. Az anyagihoz garantáltan, de ha esetleg bíróságon kell megvédenem magam, az teret enged a verbális és érzelmi bántalmazás folytatásának is.

Az új törvény értelmében tehát arra  számíthatok, hogy a két idős szülőmet majd nekem kell eltartanom. Hiszen anyám soha életében nem dolgozott, apámnak pedig inkább adóssága van, mint pénze.

-

Dr. Gyurkó Szilvia szakvéleménye:

Mindennek fényében felmerül a kérdés: valóban kötelezhető-e valaki arra, hogy akkor is támogassa a szüleit, ha erre a kapcsolat megromlása miatt semmi hajlandóságot nem érez? Valóban kötelezővé kell tenni, hogy egy bántalmazó szülő gátlástalanul élhessen a gyermeke nyakán a törvény által megtámogatva?

A magyar jogszabályok régen is ismerték, és a most elfogadott új rendelkezésen kívül is előírják a „szülőtartást”. Mi több, maga az alaptörvény is tartalmazza, hogy a nagykorú gyerekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.

Vannak, akik ezt egyfajta „jogi sormintának" tekintik, hiszen a szüleinkkel általában nem azért törődünk, mert a jog előírja, hanem azért, mert megtehetjük, és meg is akarjuk tenni.

Hamarabb fogjuk erkölcsi, morális vagy családi kötelezettségként felfogni a szülőtartást, mint jogi kérdésként. Ezért is nehéz, amikor az állam úgyszólván kötelez minket arra, amit vagy magunktól is megtennénk, vagy amit sosem jutna eszünkbe megtenni.

Előbbi esetben teljesen felesleges az előírás, utóbbinál pedig igen erős konfliktusforrás.

Eltekintve azoktól az esetektől, amikor a szülőtartás azért nem merül fel, mert a felnőtt gyerekek nincsenek olyan helyzetben, hogy ezt anyagilag vállalni tudják, a legnagyobb probléma ezen a területen a bántalmazás. A gyermekkorban átélt (szülők által okozott) trauma, rossz bánásmód hatására a felnőtté vált gyerekek sokszor az emlékektől (és időnként a szülőtől is) igyekeznek távolságot tartani.

Azonban ahogyan a gyermekkori bántalmazás, rossz bánásmód és a kötelezettségek teljesítésének elmulasztása oda vezethet, hogy a szülőt megfosztják a gyerekkel kapcsolatos jogaitól, ugyanúgy a már felnőtt gyerek is mentesülhet a szülőtartás kötelezettsége alól, ha a szülő érdemtelenné vált arra. Ez akkor következik be, ha a szülő olyan súlyosan kifogásolható magatartást tanúsít, vagy olyan életvitelt folytat, amely miatt a tartásra kötelezettől nem várható el az anyagi gondoskodás.

Ezen kívül a tartási kötelezettség mindenki esetben először önmagára, családjára, saját gyermekeire vonatkozik, és csak ezt követően a felmenőkre (szülőkre) vagy más rokonokra (volt házastársakra).

Az olvasó által leírt helyzet beletartozhat a „szülői érdemtelenség” körébe, ami megnyugvást adhat abban, hogy a tartási kötelezettség rá nem fog vonatkozni - bár természetesen tudjuk, hogy az „érdemtelenség” bizonyítása, vagy akár önmagában egy bírósági eljárás is, ami ezt érinti, komoly megterhelést jelenthet.

Hogy az adott esetben valaki vállalja-e ezt a fajta megterhelést, az nyilvánvalóan az ő saját döntése. De tudnia kell, hogy a jog lehetőséget ad egy ilyen lépésre.

Dr. Gyurkó Szilvia

-

Az idős személyekkel kapcsolatos erőszakról ma még nagyon keveset beszélünk. A WMN oldalán hamarosan foglalkozunk majd a téma másik megközelítésével is. A kiszolgáltatottság ugyanis sok idős ember életének része.

A kép illusztráció. Forrás: Flickr