A „nagylelkű híres ember” mítosza – Így ne alázz meg másokat a nyilvános ajándékoddal

–

Kiről szól az ajándékozás valójában?

Amikor erre a cikkre készültem, megnéztem néhány közszereplő „ajándékozós” videóját és pár politikus fotóját arról, ahogy szegénységben élő családokhoz kirándulva, remekbe szabott öltönynadrágban és ingben lehajol a kisemmizettekhez (persze vigyázva, nehogy összekoszolja magát). Hogy „reményt” ad nekik pár zsák krumplival, meg hálós hagymával, a gyerekeket pedig (a később kiposztolt fotókon is jól mutató) játékokkal kényezteti. És valahogy, beugrott A lovakat lelövik, ugye? című film. Legalábbis az érzés, amit közben éreztem egyfolytában: hogy ezt még nézni se lenne szabad, mert azzal is érvényesítem azt, ami történik. Mert az egészet úgy kellene megszüntetni, ahogy van. 

Ugyanezt van bennem a jófej közszereplők jófej posztjainál, amikor jófej ajándékokat osztogatnak:

hogy ezt még nézni se lenne szabad, mert azzal is érvényesítem, ahogy szórakoztató műsorszámmá válik a kilátástalan helyzetben lévő emberek reményvesztettsége. Mert ilyenkor azt érzem, hogy az ajándék nem arról szól, akinek adják, hanem arról, aki adja. 

Ez gyakran előfordul, amikor egy celeb vagy közszereplő hírneve polírozásra szorul, vagy épp jön a karácsony, esetleg a választások. Ezerszer láthattuk már, hogyan hoz kiszolgáltatott helyzetbe valakit egy „ajándék”. Látunk embereket – sokszor gyerekeket – olyan helyzetekben, amelyeket nézni is rossz. Hiszen aki az ajándékot adja, általában hatalmi helyzetben van, és nem valódi empátia, hanem a népszerűség és a haszonszerzés vágya vezérli.

Az ilyen politikus, közszereplő, celeb, nem azért érkezik egy nehéz helyzetű családhoz vagy gyerekhez, hogy valódi segítséget nyújtson, hanem hogy magát úgy tüntesse fel, mint aki nagylelkű és együttérző. Miközben ha ez tényleg igaz lenne rá, akkor nem porszívót adományozna, meg két Barbi babát, hanem azért próbálna tenni, hogy az érintettek helyzete tényleg javuljon, méghozzá fenntarthatóan.

Különösen dühítő, amikor politikusok adják elő ezt az ajándékozási rítust. Olyanok, akik a napi döntéseikben a leghamarabb azok érdekeit áldozzák be „nagyobb célok” (értsd: politikai haszon) érdekében, akiknek a gyerekeivel utána elkészítik és kiposztolják az adományozós fotókat. 

Zöld háttérben, piros ruhás gyerekek, termékkel a kezükben 

A valódi ajándékozási szándékot nem kíséri annak igénye, hogy minden részlete dokumentálva legyen a folyamatnak, és fotók, videók, posztok készüljenek róla. A valódi ajándékozás egy intim pillanat, amiért cserébe nem vár el semmit a másik – se hálát, se köszönetet. Az ajándékozót két dolog hajtja: szeretné, ha a másik elégedett lenne (mert azt kapta, amire vágyott, amit szeretett volna, mert az ajándéktól jobb vagy könnyebb lesz az élete), és szeretne részese lenni a másik örömének. 

Akinek volt már valaha élménye arról, hogy egy ajándéka igazán betalált, sosem felejti el az érzést.

És aki látott már videót vagy fotót arról, hogy valaki az önnön nagyszerűségét promózta egy ajándékozási aktussal, az sem felejti el soha a zavartságot meg az értetlenséget, ami ilyenkor megjelenik. És a szekunder szégyenérzetet sem, amit azok éreznek, akik egy ilyen helyzetben a színfalak mögé látnak, és észreveszik a kiszolgáltatottságot, az ajándékozott alárendelt helyzetét.  

Sajnos ezért az álságos „ajándékozási kultúráért” a politikusok és celebek mellett sok esetben a civil szektor is felelős. Cégek, adományozók és ajándékozók várják el a felajánlásukért cserébe, hogy fotókat kapjanak arról, ahogyan átadják a termékeket. Egy kollégám régen úgy fogalmazott: a cég azt akarja, hogy zöld háttérben piros ruhás gyerekekről készült fotókat kapjon a pénzéért cserébe – nekünk, a civil szervezetekben pedig az a dolgunk, hogy elmagyarázzuk nekik, miért nem történhet ez meg sosem.

Az ajándékozó felelőssége

Magyarországon elképesztően nagy társadalmi különbségek vannak. Nagyon sok család él nélkülözésben, vagy olyan jövedelmi viszonyok között, hogy szigorú beosztással is csak a legszükségesebbekre futja. Ilyen helyzetben az ember mindenért hálás, amit kap, és ami a mindennapokat egy kicsit könnyebbé teszi. Ez teljesen érthető.

Tehát komoly felelőssége van az adományozónak, ajándékozónak, hogy ezt a helyzetet ne használja ki. Ne hozza megalázó helyzetbe a másikat. 

A nyilvánosság eleve magas kockázat, ezért nagyon jó lenne, ha nem ajnároznánk az efféle „átadó” eseményeket, hanem azt jeleznénk, hogy ez így nincs rendben. 

 

A gesztus köré szervezett csinnadratta sok esetben sérti az érintett családok, gyerekek emberi méltóságát, magánélethez való jogát. A posztokon szereplő megajándékozottak valójában nem ingyen, ajándékba kapják, amit kapnak, hanem igenis fizetnek értük. Ha nem is pénzzel, de azzal, hogy feladnak egy szeletet a privát szférájukból, hogy kiteszik magukat a kommenteknek, amik sokszor megalázóak és minősítik őket, és persze azzal, hogy innentől kezdve a digitális térben mindörökké ott lesz róluk, a helyzetükről, az életükről ez a lenyomat.  

Amikor azt látjuk, hogy valaki kirak egy „ajándékozási” videót, mindig emlékeztetni kellene magunkat arra, hogy ezzel a gesztussal elárulja magát, és arra, hogy az egészet nem azért csinálja, hogy tényleg segítsen, hanem azért, hogy saját magát promózza. A politikus, aki csak annyi időre száll ki a jól klimatizált komfortos autójából egy szegénytelepen, amíg kiteszi az „ajándékait”, majd később olyan politikát folytat, ami semmilyen módon nem segíti ezeket az embereket, ő nem megajándékozta, hanem kihasználta őket.

A közszereplő, aki akkor ad valamit másoknak, ha közben forog a kamera, valójában nem együttérez és javítani szeretne mások sorsán, hanem a saját dicsfényében akar fürödni. 

Sajnos Magyarországon olyanok a társadalmi viszonyok, hogy szükség van adományként a két liter olajra, meg a mikuláscsomagra is. Viszont még ennél is nagyobb szükség van a valódi társadalmi együttérzésre, arra, hogy érdemi és valós segítséget kapjanak azok, akiknek a helyzete ezt igényli. Ha már a politikusok meg a közszereplők képtelenek ellenállni a csábításnak, hogy magukról ilyen felvételeket tegyenek közzé, legalább mi adjunk hasznos visszajelzést nekik. Azzal, hogy nem nézzük ezt, hogy számonkérjük azt, ami a „látványpékség” mögött zajlik (a tényleges erőfeszítéseket és elköteleződést), és hogy nem engedjük, hogy a gyerekeket ilyen módon kihasználják.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Caiaimage/Robert Daly; Milkos

Gyurkó Szilvia