Amikor a szemedbe hazudnak, az első reakciód nem a döbbenet, hanem egy szinte ironikus csodálkozás. Hogy ilyen van. Hogy az illető is tudja, hogy tudod, mégis megteszi... és a szeme se rebben. A gátlástalanságban mindig van valami lenyűgöző az ehhez nem szokott ember számára. Azután persze jön a felháborodás, a döbbenet – és jó eséllyel valami lebénulás. Mert az sajnos csak a filmeken mutat jól, hogy valaki a szemébe köpött hazug szavakra csípőből képes frappánsan és megsemmisítően reagálni. Amikor pedig a szemedbe hazudással egyszersmind téged rágalmaz a hazudó, jó érzésű ember nem tud érdemben reagálni. Mármint ott, az adott pillanatban. Később megérti, mi a megrágalmazottak örök mentsvára, de ehhez idő kell. És olykor egy vers…

Egy nagy szerkesztőségben dolgoztam, amikor ez az eset történt. A rovatunkban ketten voltunk, a rovatvezető és én. Csendes, a kívülállók számára észrevehetetlen háborút folytattunk egymással, gyakorlatilag a munkakezdésem pillanatától kezdve. Ebben a háborúban folyamatosan én voltam a hátráló, védekező fél. Ennek az egyik oka, hogy köszönettel tartoztam neki, amiért odavett a rovathoz. Egyébként máshol is dolgoztunk együtt, komolyabb konfliktusok nélkül. Hogy úgy mondjam, jellemének mélyebb rétegeit egészen eddig nem volt alkalmam megtapasztalni.

Amikor elmérgesedik egy munkahelyi kapcsolat, nincs olyan, hogy csak az egyik fél sáros.

A lelki terror, a teljesen pimf, hétköznapi aljasságok belőlem is előhoztak rossz dolgokat, követtem el hibákat. De a mindennapos pszichés bozótharchoz nem én adtam a muníciót.

Egy külön cikket érdemelne, hogyan tud frusztrált, remegő gyomrú nyomorultat gyártani valakiből a szüntelen, kiszámíthatatlan ütemű és ívű szakmai és (bizony!) civil alázás. Nem akarom az illetőt túl részletesen lefesteni, súlyos defektusait amúgy sem tudnám megfogalmazni, mindenesetre senki nem maradt meg hosszabb távon mellette.

Amikor én is besokalltam, és eljöttem, már le volt adva egy hosszú cikkem egy közelgő nagy esemény apropóján. Ezt a cikket még ő ajánlotta fel korábban, amikor éppen tűzszünet volt a mindennapos háborúnkban. Azt mondta, írjam meg helyette inkább én, külön projekt, külön fizetnek érte. Pár héttel később, mivel nem jött meg az ígért honorárium, telefonon érdeklődtem a szerkesztőségben. Több üzenetváltás után a főszerkesztő hívott fel. Megkérdezte, fel tudom-e idézni, mikor írtam meg ezt a bizonyos cikket és hol. Elmondtam neki, hogy még bent írtam, a szerkesztőségi gépemen, majdnem közvetlenül az utolsó nagy veszekedés előtt, át is küldtem a rovatvezetőnek, úgy tudtam, ő továbbítja. Mire közölték, a rovatvezető leadta a cikket, de azt állítja, hogy ő írta, nekem semmi közöm hozzá.

Ez volt az a pillanat, amikor az ember először felnevet kínjában - aztán köpni-nyelni nem tud.

A főszerkesztő nagyon komolyan vette az ügyet, kérte, menjek fel egy szembesítésre. A plágium egy komoly sajtóterméknél a létező legsúlyosabb vádak egyike. Ha valamelyikünk ellopta a másik cikkét, annak szakmai értelemben vége van.

A szembesítésen négyen voltunk: ő, én, a főszerkesztő és egy informatikus (rendszergazda?), aki a dolog technikai lehetőségeit vizsgálta. Nem akarom a részleteket bogozni. A cikk az egyik ottani gépen született, de azon már nem volt nyoma addigra. Ő pedig úgy írta be a sajátján, egy valószínűleg letörölt dokumentum helyére, hogy a dátumot is megváltoztatta. A csalás az én technikai felkészültségemmel, megállapíthatatlan volt.

De ez a bizonyos szembesítés nem is ezért maradt nyomasztóan félelmetes élmény.

Hanem mert meg kellett élnem, hogy három emberből kettő nem hisz nekem, mégpedig jóindulatúan nem hisz (nem feltételeztek rosszat), a harmadik pedig éppen őket manipulálja azzal, hogy a szemembe mondja a hazugságait. Sőt, még fokozza is, amikor fejcsóválva közli, hogy ottlétem pár hónapja alatt máskor is hazudtam neki ezt-azt. Szinte sajnálkozva mondta nekem: mindig hazudoztál, Ákos.

Akkorra már nem volt szavam, nem volt érvem. Amit tudtam, elmondtam, bizonyítani nem lehetett egyikünk igazát sem – alig vártam, hogy eljöhessek.

A lépcsőn lefelé még megálltam, visszafordultam. Ő azonnal megtorpant, hátrált egy lépcsőfokot, mint aki attól tart, egyéb durva tettekre is képes vagyok, én csak azt kérdeztem: ezt miért csináltad?

Nem volt válasz. Még aznap letiltott az e-mailes fiókjából, törölte a telefonszámomat is, nehogy valamilyen úton esetleg még egyszer megkérdezhessem. Azóta sem beszéltünk, nem is találkoztunk.

A keserű íz, ami ott volt a számban, lassan múlt el. A munkát nem bántam, hisz rosszul éreztem magam a rovatban, a cikket és a pénzt el tudtam engedni, idővel lett másik munkám. De a teljesen értelmetlen, aljasság motiválta bosszúvágyból eredő rágalmat egyszerűen nem tudtam hova tenni. Amit te sose tudnál megtenni másokkal, arról nehéz elképzelni, hogy veled megteszik. Megérteni még nehezebb.

Végül megfogalmaztam magamnak a vigaszt, a vesztesek és rágalmazottak vigaszát. Ez pedig nem más, mint a vesztes igazsága. Hiszen odáig én is sokat hibáztam, szakmai és talán emberi hibákat is követtem el – kettőnk háborújában nem lehetett tiszta a lelkiismeretem. De abban a pillanatban, ahogyan ezzel a húzással ő győzött (mert a szembesítésről úgy jöttünk el, hogy ő maradt, én mentem) – enyém lett az egyedüli igazság kettőnk közül. Hiszen én nem rágalmaztam... és nem hazudtam róla. Enyém a lúzerek erkölcsi igaza, rajta pedig ott marad a hazugság bélyege, akkor is, ha mások nem látják.

Az egyik legkedvesebb költőm, Székely János írja A vesztesek című versében:

„A győztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz.

Mióta világ a világ, az nyer igazán, aki veszt.”

Lehet, hogy ez nem is olyan sovány vigasz.

Somos Ákos