-

Először azt gondoltam, nem írom meg ezt a történetet. Mert az ilyen történeteket többnyire akkor szeretitek olvasni, ha kellőképpen hatásvadász módon van lejegyezve, szépen, könnyfakasztóan. De ez a történet nem szép. Nem könnyfakasztó. Ez a történet igaz. Ezért úgy is fogom megírni, minden manír, és előre kitervelt dramaturgiai ív nélkül.

Én szoktam menni a lányomért, Emmáért úszás után. Rengeteg hosszú haja van, tudom, nem szeretné, ha idegen szülő szárítaná. Most még abban a korban van, amikor az, hogy megérkezem, büszkeséggel tölti el. Már nem fut oda hozzám, inkább csak mond egy-két nagylányos kifejezést, amiből mindenki tudja, én vagyok az övé, és nem fordítva. Szeretem ezt. Rajtam kívül van még két–három szülő, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy a munkaidő vége előtt érkezzen, besegítsen a hajszárításba, gyerekfuvarozásba.

Amikor végeztünk a gyerekszárogatással, most is felmerült a kérdés, kit viszünk még magunkkal vissza az iskolához. Nekem nyilván nincs igényem egyetlen plusz gyerekre sem, de mivel Emma ragyog, amikor néhány barátnőt is bepakolok mellé, többnyire hamar megtelik a kocsi. Már minden gyereknek volt fuvarja, de a mi autónkban még maradt egy hely. Egy kisfiú topogott mellettünk csíkos sapkában. Eddig nem is vettem észre. Nem ismerem Emma minden osztálytársát se arcról, se névről, de hogy ő ki, azt tudom. A „rosszgyerek”. Megkérdeztem: eljössz velünk? Rám se nézett. Emma megszorította kezem. Elvigyünk? – ismételtem hangosabban a kérdést. Erre rám emelte a tekintetét, de mintha nem értette volna, mit akarok. Vagy csak azt nem, hogy kitől. Körbenézett, hogy kiderítse, kivel beszélgetek. Közben a szülők rosszallóan és szánakozva néztek rám. Elhangzottak olyan ítélkezve, röhincsélve feltett kérdések, hogy: elviszed a Levit? Meg néhány jó tanács is, hogy miért rossz ötlet egy ötperces út erejéig beengednem ezt a kisfiút a kocsimba. Nem is értettem, mi történik. Egyszerűen nem tudtam reagálni.

Ezek mind jó emberek, akik szeretik a gyerekeiket, gyengédek és odaadók a sajátjaikkal. De nem is volt időm sokat gondolkodni a helyzeten, mert egy jóságos tekintetű tanár lépett közém és a kisfiú közé: ne, ne vigye el, inkább majd sétál, mindenkinek jobb lesz úgy.

Azért megkérdezném őt is, hátha mégis szeretne eljönni – válaszoltam. Naná, hogy szeretett volna. A tanár végül fejcsóválva jóváhagyta a fuvart. Kifelé mentünk, hallottam, hogy elhangzik még néhány olyan különös élű szülői komment, hogy: jó utat, Levikével, meg, hogy biztos jól szórakoztok majd.

Levi három mondatot mondott egész úton, csakis arra válaszolt, amit kérdeztem. Majd az iskola előtt kitettem a kocsiból, és bekísértem az épületbe. Ezt a kilencéves kisfiút. Akit a társadalom, az osztálytársai, az osztálytársak szülei, a tanárok már most kirekesztettek, kitaszítottságra és magányra ítéltek.

Emma hazafelé azt mondta nekem: ciki elvinni Levit… mert rossz... Emma. Az én kislányom. Aki olyan érzékeny, okos, tele van szeretettel, és akivel olyan sokszor és sokat beszélünk arról, hogyan kell viselkedni más emberekkel, és akinek – hiszem – jó példával is járunk elöl.

Engedett a tömeg nyomásának, hagyta, hogy a több, a nagyobb megfullassza benne az egyetlen, az egyetlen létező erőt, a szeretetet. És ebből megértettem.

Megértettem, hogy van, amiről nem lehet eleget beszélni. A megértésről, az elfogadásról, arról, hogy talán nincs nagyobb kegyetlenség, mint valakire rányomni a rosszaság pecsétjét, és arra ítélni, hogy hordja egy életen át.

Arról, hogy a rosszaság ketrecéből talán nincs kiút… vagy talán mi nem tudjuk a kiutat… de ettől még nem kell beállnunk a sorba, amely napról napra szűkíti ennek a ketrecnek a falait.

Sőt! Nem szabad beállnunk ebbe a sorba. Sőt!

Kormos Anett

A kép illusztráció, nem a történetben szereplő kisfiút ábrázolja. Forrás: Flickr