„Visszatértünk a szemellenzős gondolkodáshoz. Gondolkodáshoz? Végrehajtáshoz. Nem kell itt már gondolkodni semmin” – Egy kirúgott iskolaigazgató gondolatai

–

Bár csak most jutott el a magyar társadalom oda, hogy érzékenyen reagáljon az oktatás lezüllesztésére, az iskolákat valójában már a 2010-es évek elején is érintették a politikai érdekektől fűtött kirúgások. Így történt ez Kaszás Zoltánnal is 2012-ben, amikor mandátumának lejárata előtt két évvel váratlan ellenőrzések történtek az általa vezetett általános iskolában, majd mondvacsinált okokra hivatkozva felmentették, és új pályázatot írtak ki, hogy egy „megbízható embert” ültessenek a helyére.

A tanári kar nagy része demokratikus eszközökkel próbált tenni a döntés ellen, ugyanis az önkormányzat új jelöltje a pályázatát beazonosítható módon plagizálta, de ezzel nem jutottak eredményre. Az elmozdított iskolaigazgató később több pert nyert a fenntartó ellen, az elrendelt visszahelyezését mégis csak papíron és csak részlegesen hajtották végre. Ő viszont idén augusztus végéig, nyugdíjazásáig az iskolában maradt, hogy tanítson. 

Nem akarta feladni

Felmentésekor az ötödik ciklusát töltő, az addigi önkormányzatok által mindig elismert intézményvezető azt mondja, hogy bár különösen rosszul érintette a felülről jövő, erőszakos, megalapozatlan és igazságtalan döntés, mégsem akarta feladni. „Egyrészről, ha már így elbántak velem és az iskolával, nem akartam megkönnyíteni a helyzetüket. Végeztem tovább a munkámat, tanítani is tudok és szeretek. Másrészről az intézmény alapításától kezdve, 1979 óta itt dolgoztam, előtte csak egy munkahelyem volt négy évig. Ismertem a gyerekeket, ismertem az egész lakótelepet, ismertem a szülőket, a helyi közösség része voltam. Ha tanítanék, akkor hol tanítsak?

A tanári munkámban nem tudtak kifogást találni. Próbálták, piszkálgatták az elején, bejelentkezgettek órát látogatni, de aztán rájöttek, hogy nem érnek el vele semmit”

– meséli.

Majd hozzáteszi, hogy ha a polgármester behívta volna, és arra kéri, hogy álljon fel, mert nem vele képzeli el a jövőt, akkor komolyan elgondolkodott volna azon, hogy nem csinálja tovább. Addigra ugyanis a nemzeti köznevelésről szóló törvénybe iktatott változások miatt is felmerült benne, hogy nem pályázik újra. Azt érezte, hogy ezeket nem akarja és nem is fogja tudni végrehajtani. 

Hogy tényleg jó vezető és tényleg jó iskola volt-e? Biztos van, aki másképpen gondolja, de amikor nyár elején a nyugdíjas búcsúztatójára csöppentem, ott találtam a tanári kar nagyobb részét, amelyik az igazgatóváltást követő két éven belül szétszéledt. De nemcsak őket, hanem a 90 éves portás bácsitól kezdve a takarító néniken át régről ismert szülőket és diákokat is. Pár évig jártam oda a ’90-es évek közepén, és a legmarkánsabb emlékeim között szerepel, hogy minden évben minden osztályt minimális pénzből vittek el Szlovákiába egy hétre, ahol ő maga és a testnevelőtanárok tanítottak minket síelni, vagy hogy több alkalommal végigbicikliztük Ausztriát, még öregdiákként is. Rengeteg verseny, szakkör és bemutató alkalom közül választhattunk korlátok nélkül, korcsolyázhattunk a fellocsolt sportpályán telente, és még sorolhatnám.

Ott volt közöttünk, valóban a szülő-gyerek-tanár közösség részeként, és nem rettegett megközelíthetetlen iskolaigazgatóként. 

Választási lehetőségeket kell adni a kollégáknak és a gyerekeknek is

„Mindig az volt az elvem, hogy a kollégákat minél több információval kell ellátnom, választási lehetőségeket kell adnom nekik. Ugyanúgy, mint a gyerekeknél: nem azt mondod nekik, hogy ez a szabály, hanem először együtt megbeszéljük, együtt fogadjuk el azokat. Mert ha a magáénak érzi, nagyobb eséllyel tartja be. Velem mindig lehetett vitatkozni, bejöttek hozzám, és elmondták, ha valamit nem tartottak jónak. Volt úgy, hogy éles vitáink akadtak a tantestületben, de meggyőztük egymást” – így emlékszik vissza a korábbi igazgató arról, mit jelentetett számára a demokratikus vezetés.

A nagyrészt szkeptikus és ellenálló tantestületet úgy győzte meg a szöveges értékelés bevezetésének fontosságáról, hogy minden egyes kollégájának személyre szabott értékelést írt az év végi értekezletre. Úgy gondolta, az a legjobb, ha a munkaközösség-vezetőket nem ő jelöli ki, hanem a pedagógusok választják ki maguk közül, ezzel erősítve az együttműködést, és csökkentve a hierarchikus berendeződést. De nem csupán ezt tartotta fontosnak, hanem a folyamatos fejlődést és fejlesztést is, a rendszeres méréseket és az innovációt egyaránt.

A ’80-as évek közepétől az iskolák egyre több lehetőséget kaptak a szakmai és gazdasági önállóságra. Megjelentek a tagozatok, a hatosztályos gimnáziumok, a helyi sajátosságokra szabott tantervek, 2002-ben pedig a kompetenciafejlesztés, amit jó iránynak tartott, és ami olyan új módszereket és lehetőségeket hozott a közoktatásba, mint a konstruktív pedagógia, a kooperatív tanulási technikák vagy a projektszemlélet:

„amikor a gyerekbe nem beleverjük a tananyagot, hanem ő is aktívan részt vesz az egész folyamatban. Nem egyedül, hanem a többiekkel együtt építheti fel tudását. És ugyanez igaz a pedagógusokra is.

Sajnos a 2010-es évek módosítása, új tartalmi szabályozása ezeket az előrelépéseket teljesen negligálta, és újra visszatértünk a szemellenzős gondolkodáshoz. Gondolkodáshoz? Végrehajtáshoz. Nem kell itt már gondolkodni semmin sem. Megmondják, hogy ebből a könyvből tanítsál heti 26–32 órát, és csak hajtsd végre, amit felülről mondanak. Nem baj, ha a gyerek nem érti a szöveget.”  

Megkérdeztem tőle, ő hogyan csinálna rendet, és mit üzenne Pintér Sándornak?

„Azt üzenem neki, hogy ha komolyan gondolják azt, hogy Magyarország egy fejlődő ország legyen, ide gondolkodó emberek kellenek. Nem végrehajtó emberek. Azonnal csökkenteni kell az óraszámokat. Szerintem a tanárok heti kötelező tanítási óráinak számát ismét 18 órában kellene maximalizálni.”

Ezzel együtt a gyerekek terheit is csökkentené, hiszen ők reggel nyolctól vagy még korábban kezdik a tanulást, és az iskolában vannak a hatodik, hetedik, sokszor a nyolcadik órában is, hogy aztán otthon még temérdek házi feladatot írjanak.

„Miért kell például az etikát külön tanóra formájában tanítani? Az etika egy iskolában elsősorban nem tantárgy. Etikusnak kell lennie a pedagógusnak, etikusan kell viselkednie az igazgatónak, a portásnak, és ezt a gyerekektől is minden percben meg kell követelni.”

Jó iránynak tartja ugyan a mindennapos testnevelést, de mivel ehhez nincsenek meg a feltételek – például a kellő számú tornaterem –, így inkább heti három órában úgy, hogy közben az iskola rengeteg sportolási lehetőséget, délutáni szakkört biztosít.

Korábban – jegyzi meg –, ha az igazgató úgy döntött, hogy valamiben problémát lát, vagy szakmai segítséget kell adni egy fiatal kollégának, akkor elhívta a megfelelő szakértőt, szaktanácsadót, aki elbeszélgetett vele, megnézte a dokumentumokat, a gyerekek füzeteit, a tanmenetet, órát látogatott és tanácsokat adott. Nem szigorú felügyeleti jelleggel, hanem segítségnyújtási szándékkal. Az igazgatóválasztás folyamata is egészen más volt, őt is számtalan alkalommal kérdésekkel szorongatták meg a képviselőtestület tagjai, a szülői szervezet és a tantestület.

Most nem kell minden esetben pályáznia a működő intézményvezetőnek, a tankerület dönthet úgy, hogy automatikusan, mindenféle társadalmi párbeszéd nélkül meghosszabbítja öt évre az illető kinevezését. De ha ki is írja a pályázatot, akkor sem kell kikérnie vagy figyelembe vennie a tantestület véleményét, sem a szülői szervezetekét.

A tanárok sokat tárgyalt bérezése kapcsán kiemeli, hogy 2012-ig a pedagógusilletmény alapja a minimálbér volt, ami azóta majdnem a kétszeresére nőtt, míg a pedagógusbér szintje ugyanott maradt. Ráadásul a kötelező tanítási óraszámon felül a helyettesítésért és a csoportösszevonásokért ma nem jár semmi, míg akkoriban ezekért is óradíjat számfejtettek, és például a táboroztatásért is megbízási díjat, útiköltséget, ellátást, szállást és élelmet tudtak biztosítani a tanároknak.

A legfontosabbnak azonban mégsem az anyagi megbecsülést tartja. Hanem ezt:

„Furcsa, amit mondok: jogokat adjanak a pedagógusoknak és az iskoláknak! Ha ő dönt, akkor majd betartja a szabályokat, mivel a saját döntéseiért felelősséget vállal.”

És valóban. Mert az előre erre van, nem a másik irányban.

Kőrizs Kata

Képek: Chripkó Lili/WMN

Kőrizs Kata