„Sokkal bátrabban mernek beszélni az áldozatok az őket ért erőszakról”

–

1. „Elég élesen emlékszem 2010-re, és arra is, hogy ebben az időszakban a családon belüli erőszak, mint olyan, egy nem létező fogalom volt”

Dr. Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza beszélt a cikkben arról, hogy a 2010 körüli időszakot az intézményi hiányosságok mellett a fogalmi tagadás is jellemezte.

A politikai vitákban akkoriban még visszatérő érv volt, hogy a család és az erőszak összekapcsolása „nem ildomos”. A civil szervezetek viszont már aktívan dolgoztak azért, hogy képzéseiken elmagyarázzák az alapvető összefüggéseket, mint például, hogy

a kapcsolati erőszaknak neme van, és nemcsak a fizikai bántalmazás tartozik ide, hanem a szóbeli, érzelmi, gazdasági és szexuális formák is.

A kapcsolati erőszak büntetőjogi tényállását 2013-ban vezették be Magyarországon, ám ennek a típusú erőszaknak a felismerése nagyban múlik a rendőrök, ügyészek és bírák érzékenységén. Képzési hiányosságok miatt gyakran kezelték „magánéleti konfliktusként” az erőszakos helyzeteket, így az állam sokszor csak súlyos, életveszélyes eseteknél avatkozott be.

2. „Ezek voltak az utolsó sikerélményeink” 

Ugyanebben az időszakban a megelőző távoltartásról szóló törvényt is módosították: kiterjesztették volt élettársakra, és 30 napról 60 napra emelték a maximális időtartamot.

2013–2014 után viszont a civil–állami együttműködés gyakorlatilag megszűnt: az állam már nem tekintett szakmai partnerként a civilekre, sőt.

Ennek a folyamatnak az emlékezetes állomása, hogy ugyan az áldozatok támogatását, a megelőzést és az elkövetők büntetését előmozdító politikák kidolgozását segítő Isztambuli Egyezményt 2014-ben aláírták, a parlament 2020-ben elutasította a ratifikációt.

Az elmúlt évtized egyik jellegzetes mintázata így részben az is lett, hogy a jogi eszköztár és a társadalmi valóság gyakran nincs összhangban:

„bár a törvény elismeri a kapcsolati erőszakot, a gyakorlatban az áldozatok sokszor egyedül maradnak a rendszerben” – írja Mózes Zsófi.

3. „Sokkal bátrabban mernek beszélni az áldozatok az őket ért erőszakról”

A hazai és nemzetközi folyamatok (a social media nyilvánossága, a #metoo, a civilek és a sajtó részvétele) hatására egyre láthatóbbá vált a nők elleni erőszak. Takács Hajnal, Renner Erika és Orosz Bernadett az elsők között vállalták arccal és névvel a történetüket. Az „áldozathibáztatás” fogalma viszont heves vitákat váltott ki a felelősség határáról és az áldozatok felé megfogalmazódó elvárásokról.

„Egyértelmű, hogy a társadalmi közeg mikro- és makroszinten egyaránt sokkal támogatóbb lett az elmúlt egy évtized során. Sokkal bátrabban mernek beszélni az áldozatok az őket ért erőszakról” – mondta Spronz Júlia.

Arra viszont szintén felhívta a figyelmet, hogy a társadalom attitűdje még mindig ellentmondásos: „Kétségtelen tény, hogy szétvált az elvi tudás:

elvi szinten támogatják az áldozatokat és elítélik az erőszakot, ugyanakkor, amikor ismerős ügyéről van szó, ez a támogatás jellemzően nem érvényesül.”

4. „Több ponton kifejezetten hátrányos jogszabályi változások történtek”

„Az áldozatvédelem évét egy újabb sokkoló ügy, a győri családirtás előzte meg. Volt egy társadalmi felháborodás, amire reagálni kellett, de valójában nem akartak érdemi változást” – mondja a Patent Egyesület jogásza. „Meglettek a munkacsoportok, elindultak az áldozatsegítő központok, de ezek nemhogy nem segítették a bántalmazott nők ügyét, hanem több ponton kifejezetten hátrányos jogszabályi változások történtek.”

Utóbbi a családjogi gyakorlatban vált kifejezetten látványossá, ahogyan azt Spronz Júlia is hangsúlyozta: „A közös szülői felügyelet szabályainak módosítása után a bíróság akkor is elrendelheti a közös felügyeletet, ha az egyik szülő tiltakozik. Ez sok esetben a bántalmazó kezére játszik.”  

A 2025. januári lakástüzet, amiben a két gyerekét egyedül nevelő japán nőt holtan találták, a rendőrség eredetileg nem kezelte bűncselekményként, új irányt a nyomozás a nő barátai és a Patent Egyesület nyomására vett. „Rövid időn belül kiderült, hogy a nőt évek óta bántalmazta és halálosan fenyegette volt férje, akivel szemben kétszer is feljelentést tett, ám a hatóságok nem intézkedtek. Az ügy rávilágított arra, hogy az áldozatok korábbi jelzései ellenére a hatóságok nem avatkoznak közbe időben” – írta Mózes Zsófi. A Budapesti Rendőr-főkapitányságon belül azóta elindult egy szakmai önfejlesztési folyamat, viszont ahogy Spronz Júlia is kiemeli,

a polgári bíróságok kívül maradtak az önvizsgálaton, miközben ők döntenek a szülői felügyeletről, kapcsolattartásról, lakáshasználatról, amelyek közvetlenül érintik a nők és gyerekek biztonságát.

5. „Mindig az a válasz, hogy tragédiák vannak, de a rendszer rendben van”

A tragédiák egyfajta tesztként mutatták meg, hogy a rendszer elsősorban utólag reagált, akkor sem feltétlenül konstruktívan vagy elégségesen.

„Ha megnézzük a legsúlyosabb ügyeket, akár a japán nő meggyilkolását vagy korábban az aszódi lányok esetét, ezeknek sem lett jogalkotási következménye. Mindig az a válasz, hogy tragédiák vannak, de a rendszer rendben van” – mondja a jogász.

Emellett hiába változik a nemzetközi környezet vagy akár az online valóságunk, ennek gyakran nincs közvetlen hazai következménye. Az Európai Unió nők elleni és a kapcsolati erőszakkal kapcsolatos irányelvét 2024 májusában fogadták el, és ezzel minimumszabályokat határoztak meg olyan területeken is, amik addig többnyire tagországi hatáskörbe tartoztak.

Az online erőszakot, a zaklatást és a pszichés bántalmazást is érintő irányelveket 2027 nyaráig kell átültetnie a tagállamoknak, a hazai civil szervezetek viszont visszafogottan reagáltak:

„Nőjogi szervezetként örülünk minden olyan jogalkotási lépésnek, ami segíthet az ügyfélkörünkön, de túlzott reményeket nem fűztünk hozzá. 2024-re világosan látszott, hogy ez a kormány elég profin tudja ignorálni a nemzetközi kötelezettségeket, miközben az Európai Uniónak nincs valódi szankciórendszere.”

–

A teljes cikket itt tudod elolvasni. A dr. Spronz Júliával készült rövid videót itt találod, és itt tudod megnézni az Editor's Cut (hosszú) videót.

Sándor Anna