– 

A Márton meg próbálja vinni a szürke délnyugat-angliai hétköznapokat, amíg én fejem búbjáig merülök a magyar közéletben. Nem boldog, mert rohadt sokáig tudom visszatartani a levegőt. Amúgy, de, ő is boldog, csak ő más mélységig engedi ezt be. Erről szoktunk vitázni. Meg másról is. Mert vitázni jó.

Nem akarom még elengedni ezt az érzést. Ki tudja, meddig tart. Max egy hónapig, mert onnantól kezdve, hogy elkezdődik a valódi kormányzás, vége ennek az egységnek, ami összefogta a Tisza-szavazókat egyik szélsőségtől a másikig. Akiket egyetlen céllal lehetett egyesíteni, a változás szándékával. A reménnyel. Amikor a reményből valóság lesz, a változás kivitelezését meg kell határozni, irányt kell kijelölni, onnantól kezdve jönnek majd az igények. Ne erre, hanem arra, nem ezzel, hanem azzal, ne ilyen tempóban, hanem olyanban, sőt olyan is lesz, aki azt mondja, bocs, én mégsem akarok menni.

„Ez számomra egy újabb hatalmas magyarságtudat-pillanat”

Én a változást elsősorban abban remélem, hogy ezekben az ellentétekben, vélemény- és ideológiai különbségekben a közbeszéd stílusának és minőségének alapminimumában lesz egység.

Hatalmas felelőssége van most minden változásra vágyónak abban, hogy a vitakultúrát, a vélemények ütköztetését visszahozzuk a közbeszédbe, hogy tudjunk úgy beszélgetni egymással, hogy a személyeskedés, a kirekesztés és a gyűlölet elfogadhatatlanná váljanak.

Vitázni lehet dühösen, indulatosan, lelkesen, meggyőzően, felfokozott érzelmi állapotban. Ez természetes, ha az ember elkötelezett egy ügy vagy ideológia iránt, de ez nem jelenti azt, hogy a vitapartner személyének támadása, dehumanizálása, lekicsinylése és az ellene uszított indulat, gyűlölet bármilyen formában elfogadható meggyőzési technika lenne. 

A közösségi platformokra nem nagyon számíthatunk, úgyhogy próbáljunk meg emberként hatni egymásra, nem felhasználóként. Ezért jó ezt otthon kezdeni, kicsiben vagy bármilyen olyan közegben, ahol a szeretet és az egymás iránti tisztelet határt szab annak, hogy a vita romboló legyen. Annak a képessége, hogy tudjuk, mikor érünk el erre a határra, és kell szüneteltetni a vélemények, érvek összecsattanását, nagyon fontos képesség lesz most.

Tele vagyunk érzelmekkel, én is, ti is, országhatáron innen és túl is. Ez számomra egy újabb hatalmas magyarságtudat-pillanat.

Olyan emberektől kapok üzeneteket, akik közül jópáran még Magyarországon sem jártak. De örülnek. Velük, meg talán kicsit magukért is. Én vagyok a magyar ismerősük, akivel ezt megoszthatják.

Talán most van először 11 év alatt, hogy elsősorban a magyarságomra asszociálnak velem kapcsolatban. 

Ez a remény tényleg nemcsak a magyar emberek számára kézzelfogható, hanem minden politikára fogékony ember számára, aki aggódik a populizmus erősödése miatt, aki aggódik a közbeszéd színvonalának drasztikus esése miatt, aki aggódik a súlyosan érzelemvezérelt és protekcionista politizálás térnyerése miatt. Aki aggódik a demokrácia jelenéért és jövőéért.

„Eddig a büszkeség ritkábban volt zsigeri reakció”