–

Diszkriminációval a diszkrimináció ellen?

Kezdjük az egyezmény elsődleges kritikájával: a dokumentum a nőket védi, a férfiakat nem. Mintha köztük csak elkövetők lennének. Pedig ha számszerűen kevesebben is, a férfi áldozatok léteznek, és nekik is nehéz beszélniük az őket érő erőszakról, óriási a körükben a látencia.

Az ellenérv erre az szokott lenni, hogy az eleve kevés, férfiak ellen elkövetett nemi erőszakok két százalékában nők az elkövetők, miközben például az összes kapcsolati erőszak kilencvenöt százalékában férfiak bántalmaznak nőket, a fennmaradó öt százalék pedig többnyire azonos nemű kapcsolatban él. Mindkét oldalnak van igazsága.

Az emberi jogi szemlélet szerint egy áldozat is sok, egy jogsérelem mellett sem mehetünk el szó nélkül, nem válogatunk emberi jogi problémák között. Ha a társadalomban csak 0,3 százalék a transznemű, és mindössze egy százalék él kerekesszékben, akkor is meg kell a többségnek oldania, hogy ez a viszonylag kevés ember is akadálytalanul élhesse az életét, hozzáférjen azokhoz az alapvető dolgokhoz (például nyilvános vécék használata), amelyek minden átlagos embernek természetesek. Ezen az elven a szexuális és kapcsolati erőszak férfi áldozatai lehet, hogy kevesebben vannak, és esetükben nem mutatható ki az erőszak körülményeiben a nemükkel vagy egyéb tulajdonságukkal kapcsolatos, strukturált összefüggés, az ő helyzetük is speciális. Hiszen rengeteg nemi sztereotípia és szerepelvárás nehezíti a dolgukat, ha segítséget szeretnének kérni. Kezdve a „bár az én tanárnőm erőszakolt volna meg, ha így nézett volna ki, mi baja ennek, buzi?” jellegű kommentekkel, minden egyes vonatkozó hír alatt.

A férfiak – ellentétben a nőkkel – mégsem alkotnak sérülékeny csoportot, ami nem feltétlenül jelent kisebbséghez tartozást. A magyar jogban sérülékeny csoportot alkotnak azok a védett tulajdonsággal rendelkező személyek, akik e tulajdonságaik miatt megalapozottan tarthatnak megkülönböztetéstől. Ezek jellemzően veleszületett, állandó, az egyén által megváltoztathatatlan vagy nehezen megváltoztatható tulajdonságok. A nemiség ilyen, szerepel is a listán. A nemi alapú erőszakban az egyik legnagyobb társadalmi csoport (nők) minden ötödik (!) tagja érintett.

Ebben akkor lesz változás, ha azok a férfiak, akik nem verekszenek, nem erőszakolnak, és azok a nők, akiket nem bántalmaznak, kiállnak az erőszak ellen, az áldozatok védelmében. Mert ők az erősebb többség. Az áldozatokhoz és az elkövetőkhöz képest is. Ők azok, akik léphetnek.

A bántalmazottak nehezen lépnek. Általában zsarolás, megfélemlítés áldozatai. Újraélik a traumákat, miközben tucatszor is „élményszerűen” elő kell adniuk a történetüket, gyakran szakmailag felkészületlen embereknek. Olykor a bántalmazó jelenlétében. Rettegnek, hogy egyáltalán meghallgatják-e őket, benyújthatják-e a bizonyítékot, fel- és figyelembe is veszik-e a látleletet. Nem kapnak jogi segítséget, a távoltartás elérhetetlen, és arra sem számíthatnak, hogy legalább figyelmeztessék őket, ha kiengedik az elzárásból a bántalmazót. Láthatásra kell hordani a gyereket, aki tanúja, esetleg maga is elszenvedője volt a bántalmazásnak.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Miért szól minden a nőkről?

A nők a legtöbbször bizonyíthatóan a nemük miatt válnak áldozattá. Ami nem azt jelenti, hogy ennek az erőszakformának kizárólag ők lennének az áldozatai, hanem azt, hogy a nőnemű áldozatok körében megfigyelhető egy mintázat, ami a nők évezredes elnyomott helyzetéből (is) levezethető.

Ezzel kapcsolatban az egyezmény a következő (erősen zanzásított) tényekre hivatkozik, persze tekintettel egy sor, hatályos nemzetközi egyezményre:

Nincs nemek közti egyenlőség, amíg az egyik fél bántalmazza vagy fenyegeti a másikat.

A nők elnyomásának oka a történelmi berendezkedés, ami a nemek közti erőviszonyokon alapulva vezet a nőkön való uralkodáshoz. A nők megfélemlítése, az érvényesülésük akadályozása és a nőkkel szembeni erőszak a nőket alárendelt helyzetben tartja, rögzítve ezt a berendezkedést. A nemi erőszak elszenvedői túlnyomórészt nők és lányok – a háborús övezetekben különösen –, de a békeidőben végzett nemiszerv-csonkítások és a becsületgyilkosságok áldozatai is ők.

A szövegrész végén van egy mondat, amit valamiért senki nem szokott idézni. Elismerve, hogy a kapcsolati erőszak aránytalanul érinti a nőket, és hogy férfiak is a kapcsolati erőszak áldozatává válhatnak.” Vagyis nem vitatva a férfi áldozatok létezését és helyzetük súlyosságát, most a nőket aránytalanul érintő, speciális erőszakformákról lesz szó.

A cél, hogy a kormányok működjenek együtt a civil szervezetekkel, a hatóságok kapják meg a kellő szakmai segítséget: protokollokat, felkészítést és képzést, hogy képesek legyenek a speciális, empatikus kommunikációra az áldozatokkal, akiknek álljon rendelkezésükre a könnyen elérhető menedékhely, elegendő férőhellyel. És mindebben legyen nemzetközi együttműködés.

Ott, ahol ratifikálják – azaz törvényi szintre emelik – az egyezményt, egy különleges, egységes ellenőrző rendszernek kell megfelelni, beszámolási kötelezettséggel, hatásméréssel, s ha szükséges, korrekciókkal. Ez azt jelenti, hogy ha jó pontokat akarunk kapni, komolyan kell venni a dokumentum ajánlásait, rá kell fordítani a pénzt, az erőforrást.

A magyar kormány által 2014 márciusában aláírt egyezmény ratifikálása nyolcmilliárd forintba kerülne. Az egyezményt érő kritikák között szerepel az az állítás, hogy azokban az országokban, amelyekben megtörtént a ratifikáció, nem feltétlenül javult a helyzet. Ez kicsit olyan, mint a frissen megválasztott képviselőn a választás másnapján számonkérni a programját.

Évszázados berögződések kell hogy megváltozzanak, megyéről megyére, településről településre, házról házra. Az arányosabb büntetési tételek miatt nem lesz egyik napról a másikra kevesebb pofon. De például ha az áldozat el mer menni a rendőrségre, mert ott akad, aki emberi hangon szól hozzá, aki segíti abban, hogy élhessen a jogaival, akkor egyre több látható ítélet fog születni. Hosszabb távon így jön létre a visszatartó erő: a potenciális bántalmazó még az elkövetővé válás előtt szembesül azzal, hogy keményen elkaszálják, ha erőszakoskodik.

Egymásért, nem egymás ellen

Hiába lenne akkora szükség itthon az egyezményben felhalmozott tudásra, gyakran szinte tapintható az ellenállás. Mintha sokan találva éreznék magukat, akár ártatlanul is. Ismerős? Épp mint a #metoo: magukat ártatlannak valló tömegek felbőszülve tiltakoznak, jeges rémületben. A #metoo óta sokan mondják, hogy félnek felvenni vagy mentorálni egy csinos, fiatal kolléganőt, mert végük van, ha az rájuk süt valamit. (Ez persze szinte nyílt fenyegetés a nőknek, hogy nem kéne nagyon fickándozni.) Az isztambuli egyezmény kapcsán rengetegen számolnak be hasonló félelmekről. Mi van, ha a bántalmazás vádja öncélú eszköz lesz a nők kezében? Ha kedve tartja, elzárhatja tőlem a gyerekünket? Most akkor nem elég, ha a nők egyenjogúak, többletjogokat akarnak? Az erőszaknak mióta van neme? Akkor már mindenki gyanús, akinek pénisze van?

Nagyon megnehezíti a kommunikációt, hogy sajnos előkerülnek az egyezmény kapcsán olyan kifejezések, mint például a „férfierőszak”. Érthető, ha az efféle megbélyegző, a csoport vétlen többségére is rémségeket projektáló, a kollektív bűnösség elvét feszegető megfogalmazások a legjobb szándékú embert (férfit) is elriasztják.

Azonban az egyezmény pont nem elriasztani kívánja a férfiakat. Deklarált célja, hogy minden tagállamban „arra ösztönözzék a társadalom minden tagját, különösen a férfiakat és a fiúkat, hogy aktívan járuljanak hozzá a jelen Egyezmény hatálya alá tartozó erőszak minden formájának megelőzéséhez”.

Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy az egyezmény tartalma és célja a fiúk és férfiak előtt is ismert legyen, miközben alapvetésnek kell lennie, hogy az őket érő erőszakot és joghátrányt sem söpörjük le az asztalról.

Csak semmi pánik: genderháború és migráció

Ha már a napokban szóba kerültek ezek is, öntsünk tiszta vizet a pohárba.

Az egyezmény a társadalmi nemről (gender) egészen pontosan annyit mond, hogy az egyezmény „rendelkezéseinek, különösen az áldozatok jogainak védelmét szolgáló intézkedéseknek a végrehajtását” mindenkinek ugyanúgy biztosítani kell, jogállástól és hovatartozástól függetlenül.

Ezt egyébként az Alaptörvény garantálja Magyarországon. Szó sincs fiúból lány csinálásról, se a nemek elmosásáról. Már csak azért sem, mert a nők elleni erőszak háttere a társadalmi nemekhez kötött szerepelvárásokban keresendő.

A migráció-menedékjog kérdése valóban külön fejezetet kapott, egészen pontosan a hetediket. Ebben arról van szó, hogy

azok az áldozatok, akiknek a tartózkodási engedélye a házastársuktól (a bántalmazótól) függ, jogilag leválhassanak a partnerükről, és ne maradjanak csak azért a kapcsolatban, nehogy egy esetleges válás miatt el kelljen hagyniuk a befogadó országot.

Az ilyen jogállású áldozatok esetében a továbbiakban természetesen a belső jogrend (!) a meghatározó, vagyis a befogadó ország saját törvényei.

Azokat az üldöztetési okokat, amelyek valószínűsíthető fennállása esetén egy személy menekültstátuszt kaphat, a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi genfi egyezmény tartalmazza. Amit az isztambuli egyezmény ezen felül a menekültstátuszért folyamodó áldozatok tekintetében valóban szorgalmaz, az az, hogy – a genfi egyezményben meghatározott üldöztetési okokon túl – a  nőkkel szembeni nemi alapú erőszak is a genfi egyezmény szerinti üldöztetés egyik formájaként, vagy olyan súlyos sérelemként legyen (f)elismerhető, amely vagy menekültstátuszt vagy oltalmazottkénti elismerést biztosíthat az áldozat számára. Ezen felül

az isztambuli egyezmény csupán megismétli a visszaküldés tilalmának több nemzetközi egyezményben már számtalanszor rögzített alapelvét, ez annyit tesz, hogy senki – így tehát nemi alapú erőszak áldozata sem – küldhető vissza olyan országba, ahol kínzásnak vagy megalázó, embertelen bánásmódnak lenne kitéve.

Ez a legtisztább emberi (jogi) kérdés, nincs rajta mit vitatkozni. Sőt, a vita itt újabb, rendszerszintű intézményi abúzusnak ad terepet, amennyiben a súlyosan traumatizált, akár a hazájukban kényszerűen férjhez adott, vagy szexrabszolgaként fogva tartott menekültekkel való emberséges bánásmód ellen beszél.

Aki bújt, aki nem…

Az Európai Parlamentben november óta óriási erőkkel folyik ugyan a lobbizás, hogy most már mindenki zárja le (kezdje meg) a ratifikációs folyamatot, engedjük ezt el. Nézzük a lényeget: a magyar jog jelenleg inkább az elkövető jogait védi, és ezen változtatni kell. Ne hívjuk isztambuli egyezménynek. Foglalkozzunk végre a magyar nők és gyerekek jogaival, sőt akár dolgozzunk ki hasonló koncepciót a férfi áldozatokért. Csak kezdjünk el dolgozni a tudatosságnövelésen, oktatáson, a kisgyermekkortól tartó szexuális és erőszakellenes nevelésen, és mindazon törvényi és intézményi szinten megtehető dolgon, ami a megelőzést elősegíti.

  

Az egyezmény teljes szövege magyarul ITT olvasható.

 Mérő Vera