–

Keresem a szavakat azok helyett, akiknek nincsenek szavaik. Akiknek már odabent is egyre halkulnak a segélykiáltásaik, és akiknek a félelem meg a szégyen csak annyit engedélyez, hogy tovább mentegessék azt, aki bántja őket.

Azok helyett akarok írni, akik hetek óta az otthonuk falai közé szorulva rettegnek, hogy mikor rontanak el valamit. Mikor néznek rosszkor rossz irányba, mikor lesz sótlan a leves, áll ferdén a kép a falon vagy nyílik túl hangosan a hűtőajtó. Akik alvást színlelnek esténként, hátha akkor eltelik az éjszaka anélkül, hogy valaki szétfeszítené a combjukat. Akik kicsi takarójuk alá bújnak, és az oviban tanult mondókákat ismételgetik azt remélve, hogy apa ma nem megy át hozzájuk éjszaka. Vagy legalább nem fog annyira fájni, mint tegnapelőtt.

Azok helyett szeretnék írni, akiket elárultak. Mert mi más ez, ha nem nyílt árulás? A statisztikák, a nyíltan vállalt konkrét történetek – és minden egyes áldozat szembeköpése?

A koronavírus miatti karantén a családon belüli erőszak melegágya. Világszerte erre hívták fel a figyelmet szakemberek, aktivisták, szervezetek és újságírók, amelyek és akik arra tették fel az életüket, hogy a bántalmazottak szemébe nézve őszintén azt mondhassák: van remény.

Most hogy nézzünk a szemükbe?

Hol a remény? Amikor a krízishelyzet közepén néhány politikusnak nincs jobb dolga, mint az isztambuli egyezmény elutasítása (!) mellett kardoskodni?

Mit mondunk majd a koporsó mellett? Hogy bizonyára valami hiba történhetett, hiszen mindenki tudja, hogy Magyarország jogrendje lefedi az egyezményben foglaltakat?

Mit mondunk a gyermeknek, akit egy életre megnyomorít lelkileg az éveken át tartó szexuális abúzus? Hogy bocs, de volt abban az egyezményben egy fél mondat, és az a mi keresztényi értékrendünkbe nem fért bele? 

Hogy majd mi döntjük el, ki a mi felebarátunk, akit tenmagunkként szeretünk, és nem Jézus Krisztus?

Vasárnap még anyák napja alkalmából ájtatoskodunk, hogy orgona ága, meg édes-kedves nagyanyókám, aztán hétfőn nyíltan nekimegyünk annak a dokumentumnak, amely segítene abban, hogy lassan enyhülni kezdjen a téboly az otthonokban, és a borzalom ne termelje újra önmagát?

És nem. Ez nem „már megint” a nőkről szól.

Ha a magyar igazságszolgáltatásban megfelelő volna a szakemberek érzékenyítése, ha a bírók, a rendőrök, az ügyvédek tisztában lennének a családon belüli erőszak természetével, tüneteivel, jeleivel, akkor talán ez a hetünk sem azzal kezdődik, hogy a bántalmazás miatt korábban felfüggesztett börtönbüntetést kapott férfi kalapáccsal veri agyon a tulajdon apját.

És nem jönnének talán annyian azzal sem, hogy (miközben Facebook-könnyeket sírnak a színész legjobb szerepeit idézgetve) hát mit lehet tenni, ha egyszer a feleségével nem vallottak a fiuk ellen. Mert akkor tudnák, hogy az iszonyat irracionális tetteket szül, a félelem bénulttá tesz – és pontosan emiatt szólalna meg a vészjelző a fejekben.

De nem.

Orgona ága, barackfa virága.

„Kit érdekel, hogy már megint nem akarsz baszni, a feleségem vagy, azt csinálok veled, amit akarok!”

„Mit írogatsz Messengeren fűnek-fának? Nesze! Ha nem fejezed be, kapsz egy másikat is, de az nagyobb lesz, azt garantálom!”

„Mi ez a szar? Nem megmondtam, hogy nem szeretem a lecsót kolbász nélkül? Direkt csinálod, vagy tényleg ekkora idióta vagy?”

Öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára.

„Mi az, hogy ne a gyerek előtt?! Ha akarlak, pucéron rángatlak végig az utcán az egész kerület szeme láttára, a hajadnál fogva, te büdös kurva!”

„Nélkülem te senki vagy, hát nem fogod fel, te ostoba szar? Hiába panaszkodsz, mindenkit ismerek a rendőrségen, nem képzeled, hogy a Józsiék majd elhiszik, amit rólam pofázol!”

„Jelents fel, baszd meg, elperelem tőled a gyerekeket, téged meg elmegyógyintézetbe rakatlak!”

Üzenik az ágak, lombok, légy te mindig nagyon boldog, édesanyám!

Hát kifordul a belem.

És mit mondjunk a gyerekeknek, akiknek a felnőttek kénye-kedve, perverziója szerint már akkor vége szakadt a gyerekkoruknak, mielőtt elkezdődhetett volna?

Hogy ne haragudjatok, de hallgatnotok kell egész életetekben, hagyni, hogy belülről szétrágjon benneteket ez az egész, mert valami torz keresztényi értékrendbe nem fért bele, hogy a társadalmat érzékenyítsük az abúzusra?

Hogy bocs, de a szüleid képmutatóskodhatnak majd egész életükben, és még ha kiderül is, mit tettek veled, nem lesznek eszközeink a helyzet kezelésére, mert nem volt elég a rendszerváltás óta eltelt néhány évtized arra, hogy felemeljük azt a kibaszott szőnyeget, és szembenézzünk azzal, amit alásepertünk?

Hogy minket is vertek, mégis ember lett belőlünk, és szerintünk nem gond, ha téged is vernek, meg majd az unokáidat is verni fogja a gyereked, mert mi ilyen hagyománytisztelő nemzet vagyunk?

Hogy ne vigyél haza hármast, és akkor nem verik ki belőled a szart, kis haver?

Hogy ez a keresztényi értékrend?

Hogy szorítsd össze a fogad, amikor szétfeszíti a farpofáidat, és aztán tegyél úgy, mintha boldog lennél a szülinapodra kapott legótól?

Azok helyett kérdezem ezeket, akiknek már nincsenek szavaik. Akiket megfojtottak, halálra vertek, zsaroltak, függésben tartottak, éveken át erőszakoltak a saját otthonukban, akiknek nem jár igazság, mert ebben az országban 2020-ban még ott tartunk, hogy képesek vagytok szakszóként használni azt, hogy szerelemféltés. Hogy szerintetek szerelem az, ha valakit tizenhét késszúrással.

Hát mit tudtok ti a szerelemről?

Lehetne másként.

Nem gyorsan, de lehetne.

Az, hogy valami érdemben változzék, akkor is évekbe, évtizedekbe telne, ha most azonnal ratifikálnák az egyezményt, és elkezdenék a gyermekvédelmi szakemberek, az igazságszolgáltatásban dolgozók és a komplett társadalom oktatását és érzékenyítését.

A beidegződéseket újrahuzalozni, a berögződéseket fellazítani hosszú, hosszú idő. De belátható. És van remény a végén.

De az időről talán érdemesebb volna a bántalmazottakat kérdezni. Hogy milyen nyúlósak a percek, amikor valaki épp ver, és milyen sokáig visszhangzik a fájdalom még benned.

Hogy milyen rövid a gyerekkor, ha tulajdonképpen nincs is.

De titeket nem érdekelnek az áldozatok. Csak a képmutatás érdekel, az úgynevezett értékrendetek, csak a kis könyvben nem jutottatok el sem a felebaráti szeretetig, sem a faragott bálványokig.

Pedig ha kérdeznétek az áldozatoktól, beszélnének.

Elmondanák, hogy megmenthettétek volna az életüket, csak nektek épp jobb dolgotok volt.

Csepelyi Adrienn

Az isztambuli egyezmény kapcsán folyó vitáról, annak hátteréről, összefüggéseiről és arról, hogy mi is ez tulajdonképpen, ajánljuk EZT A CIKKET.