Látlelet: Nők elleni erőszak 2010–2026 – Itt kell élned, hogy elhidd

–

Az elmúlt tizenhat évben a nők elleni erőszak kérdése Magyarországon szorosan összefonódott a kormányzati politikával. A Fidesz 2010 utáni kormányzása során a jogalkotás és az állami kommunikáció gyakran hangsúlyozta, hogy a meglévő jogi eszközök elegendőek, miközben a társadalmi és intézményi változások lassan, sokszor következetlenül valósultak meg. A probléma kezelése részben a nemzetközi egyezmények elutasításában, részben a kapcsolati erőszak és az áldozatvédelem intézményesítésének lassúságában mutatkozott meg, miközben a politikai retorika gyakran ideológiai vagy kulturális szempontokra helyezte a hangsúlyt.

Dr. Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza szerint a 2010 körüli időszakot nemcsak az intézményi hiányosságok, hanem a fogalmi tagadás is jellemezte.

„Elég élesen emlékszem 2010-re, és arra is, hogy ebben az időszakban a családon belüli erőszak, mint olyan, egy nem létező fogalom volt”

– meséli. A politikai vitákban ekkor még visszatérő érv volt, hogy a család és az erőszak összekapcsolása „nem ildomos”, miközben a civil szervezetek már következetesen használták a fogalmat. Spronz szerint a képzéseken még az alapvető összefüggéseket is magyarázni kellett: hogy a kapcsolati erőszaknak neme van, és nemcsak a fizikai bántalmazás tartozik ide, hanem a szóbeli, érzelmi, gazdasági és szexuális formák is. „Ezek akkor nóvumként hatottak” – idézi fel, hozzátéve, hogy bár 2010-re már létezett a távoltartás jogintézménye, a téma társadalmi szinten még nem vált széles körben értelmezett problémává.

Megszületik a kapcsolati erőszak büntetőjogi tényállása

A kapcsolati erőszak büntetőjogi tényállásának 2013-as bevezetése után világossá vált, hogy az erőszak felismerése nagyrészt az egyes rendőrök, ügyészek és bírák érzékenységén múlik. Képzések hiányában a hatóságok sok esetben „magánéleti konfliktusként” kezelték az erőszakos helyzeteket, így az állam gyakran csak súlyos, életveszélyes eseteknél avatkozott be.

„A 2012-es kodifikáció során a tényállás eredetileg nem szerepelt az új Btk.-ban, az csak egy népi kezdeményezést és a társadalmi mozgósítást követően, utólag került bele. 2013 körül még leültünk a kormánnyal, képezhettünk bírókat, de ez az együttműködés rövid időn belül megtorpant” – emlékszik vissza Spronz Júlia.

Ugyanebben az időszakban a megelőző távoltartásról szóló törvényt is módosították: kiterjesztették volt élettársakra, és 30 napról 60 napra emelték a maximális időtartamot.

„Ezek voltak az utolsó sikerélményeink” – teszi hozzá a jogász, kiemelve, hogy 2013–2014 után a civil–állami együttműködés gyakorlatilag megszűnt.

A nagy nyilvánosságot kapott esetek, amikor az áldozatok segítséget kértek, de nem kaptak védelmet, rávilágítottak: a jogi definíció önmagában nem biztosítja az áldozatok biztonságát. A kapcsolati erőszak fogalmának bevezetése hosszú távon mégis előrelépést jelentett: lehetővé tette, hogy az erőszakot folyamatként, nem elszigetelt eseményként lássák – elsősorban a civil szférában és a médiában –, miközben az állami intézmények csak részben követték ezt a szemléletet.

Az elmúlt másfél évtized tanulsága, hogy a jog eszköztára és a társadalmi valóság gyakran nincsenek összhangban: bár a törvény elismeri a kapcsolati erőszakot, a gyakorlatban az áldozatok sokszor egyedül maradnak a rendszerben.

Az Isztambuli Egyezmény

Az Isztambuli Egyezmény 2014-es aláírása, illetve az azt követő időszak kezdetben kifejezetten bizakodásra adott okot. „Bár a ratifikáció elmaradt, a kormány munkacsoportot hozott létre, és megkezdte a jogrendszer átvilágítását annak feltérképezésére, hol vannak hiányosságok, és mi feleltethető meg az egyezmény elvárásainak” – meséli Spronz.

A civil szervezetek ugyanakkor ekkor sem váltak teljes jogú partnerekké a folyamatban, és a szakmai együttműködés néhány év után fokozatosan leépült.

A fordulat akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az egyezmény ideológiai támadások célpontjává vált, és 2020-ban az Országgyűlés hivatalosan is elutasította a ratifikációt.

Az egyezmény egyik kulcseleme nem a büntetés, hanem a megelőzés lett volna: egységes kockázatelemzés, hatóságok közti adatmegosztás, kötelező képzések rendőröknek, bíráknak, szociális munkásoknak. Ezek hiányában a rendszer továbbra is széttagoltan működik, és a ratifikáció elmaradása tovább mélyítette a szakadékot a politikai álláspont és a szakmai konszenzus között.

Túlélők a nyilvánosságban – Renner Erika, Orosz Bernadett és Takács Hajnal szerepe

Takács Hajnal, Renner Erika és Orosz Bernadett az elsők között álltak ki a nagy nyilvánosság elé, arccal és névvel vállalva saját történetüket. A kiállásuk azért volt különösen fontos, mert nemcsak személyes tapasztalataikat osztották meg, hanem rendszerszintű problémákra hívták fel a figyelmet: a feltételes szabadlábra helyezés gyakorlatára, az áldozatok tájékoztatására és a veszélyesség újraértékelésére.

Spronz Júlia azonban hangsúlyozza, hogy a nyilvános szereplés komoly terhet róhat az érintettekre: „Lehet, hogy jót tesz a társadalmi tudat formálásában, de az ő személyes életüket tekintve ez nem könnyű – a gyerekeik, családtagjaik, a környezetük sem marad érintetlen.”

A nyilvános megszólalások révén vált egyértelművé, hogy az állam és a túlélők közötti párbeszéd, bár időnként látszólag megvalósult, nem vezetett valódi változásokhoz.

Az viszont, hogy Renner Erika személyében egy túlélő közvetlenül tárgyalhatott döntéshozókkal, szimbolikus elismerése volt annak, hogy a tapasztalati tudás legitim, és a civil–túlélő együttműködés valóban hatékony lehet.

Az egyeztetések után azonban nem következett be kötelező érvényű jogszabály-módosítás, ami világossá tette: a politikai nyitottság határai szűkek, ha a változás rendszerszintű kötelezettségekkel járna.

Spronz szerint ezek a megszólalások a társadalmi tudat formálásában pótolhatatlan szerepet játszanak: „Amikor egy jogvédő beszél valamiről, az egészen más, az egy szakmai hozzáállás. Ők pedig hozták magukkal az életüket, a saját történeteiket, a küzdelmeiket, amitől emberi lett az egész.”

A nyelv változik, a társadalom egyre érzékenyebb

Az „áldozathibáztatás” fogalmának elterjedése konfliktusokat váltott ki. Több nagy nyilvánosságot kapott ügy után a közbeszédben és a médiában vita bontakozott ki arról, hol húzódik a felelősség határa, és milyen elvárások fogalmazódnak meg az áldozatokkal szemben.

A nyilvánosság szerepe kettős: segít a társadalmi tudat formálásában, ugyanakkor az áldozatok számára komoly terhet jelenthet. „Egyértelmű, hogy a társadalmi közeg mikro- és makro szinten egyaránt sokkal támogatóbb lett az elmúlt egy évtized során. Sokkal bátrabban mernek beszélni az áldozatok az őket ért erőszakról” – mondja Spronz, hozzátéve, hogy a civil szervezetek szerepe, valamint az online és virtuális fórumok lehetősége ma már biztonságosabb keretet ad az érintettek számára.

A szakember szerint ugyanakkor fontos kiemelni a társadalmi hozzáállásban megmutatkozó különbségeket:

„Kétségtelen tény, hogy szétvált az elvi tudás: elvi szinten támogatják az áldozatokat és elítélik az erőszakot, ugyanakkor, amikor ismerős ügyéről van szó, ez a támogatás jellemzően nem érvényesül.”

Az áldozathibáztatás felismerése elsősorban kulturális áttörés volt, nem intézményi reform. „A nyelv változása megteremtette annak lehetőségét, hogy másként beszéljünk az erőszakról, de nem garantálta, hogy másként is kezeljük” – összegzi a szakember. A kettősség az egyik legfontosabb tanulság a nők elleni erőszak témájában az elmúlt években, és emlékeztet arra, hogy a jogi és társadalmi változások nem mindig haladnak kéz a kézben.

2020, az Áldozatsegítés éve

„Az áldozatvédelem évét egy újabb sokkoló ügy, a győri családirtás előzte meg. Volt egy társadalmi felháborodás, amire reagálni kellett, de valójában nem akartak érdemi változást” – mondja a Patent Egyesület jogásza.

A válság tapasztalatait később nem követte nyilvános szakmai értékelés, ami tovább erősítette azt az érzést, hogy az intézményépítés politikai logika mentén működik.

„Meglettek a munkacsoportok, elindultak az áldozatsegítő központok, de ezek nemhogy nem segítették a bántalmazott nők ügyét, hanem több ponton kifejezetten hátrányos jogszabályi változások történtek”

– meséli a jogász.

Ez különösen a családjogi gyakorlatban vált láthatóvá. „A közös szülői felügyelet szabályainak módosítása után a bíróság akkor is elrendelheti a közös felügyeletet, ha az egyik szülő tiltakozik. Ez sok esetben a bántalmazó kezére játszik” – magyarázza a szakember.

Hosszabb távon világossá vált, hogy az áldozatsegítő központok nem tudják pótolni a hiányzó megelőzést és jogi védelmet. „Az áldozatsegítő központok nem specializáltak, és nem nyújtanak hosszú távú jogi képviseletet. Jelenleg nincs olyan állami szerv, amely peres képviseletet biztosítana a bántalmazott nők számára” – mondja Spronz.

EU-s fordulat – külső nyomás és belső ellenállás

Az Európai Unió nők elleni és a kapcsolati erőszakkal kapcsolatos irányelve, amelyet 2024 májusában fogadtak el, új helyzetet teremtett: minimumszabályokat határozott meg olyan területeken, amelyek addig jórészt tagállami hatáskörbe tartoztak. Az irányelv – amelyet a tagállamoknak 2027 nyaráig kell átültetniük – hangsúlyosan kezeli az online erőszakot, a zaklatást és a pszichés bántalmazást is, vagyis azokat a formákat, amelyek a magyar jogban sokáig háttérben maradtak.

A civil szervezetek már az elfogadáskor visszafogott várakozásokkal fogadták a dokumentumot.

„Nőjogi szervezetként örülünk minden olyan jogalkotási lépésnek, ami segíthet az ügyfélkörünkön, de túlzott reményeket nem fűztünk hozzá. 2024-re világosan látszott, hogy ez a kormány elég profin tudja ignorálni a nemzetközi kötelezettségeket, miközben az Európai Uniónak nincs valódi szankciórendszere”

– mondja a Patent jogásza.

Magyarországon az irányelv fogadtatása ennek megfelelően technikai kérdésként jelent meg a kormányzati kommunikációban, nem indult érdemi vita arról, milyen változásokat követelne meg a rendőrség, az igazságszolgáltatás vagy az áldozatvédelem működésében. „A hivatalos álláspont szerint itt már minden megvan, nincs olyan jogszabály, amit módosítani kellene. Ezzel gyakorlatilag minden szakmai kritikát lesöpörnek” – teszi hozzá Spronz Júlia.

Eközben egy-egy nagyobb sajtónyilvánosságot kapott ügy újra és újra rávilágított a jogi környezet hiányosságaira. „Ha megnézzük a legsúlyosabb ügyeket, akár a japán nő meggyilkolását vagy korábban az aszódi lányok esetét, ezeknek sem lett jogalkotási következménye. Mindig az a válasz, hogy tragédiák vannak, de a rendszer rendben van” – mondja a jogász.

Hosszabb távon az uniós szabályozás akkor válhatna valódi eszközzé, ha számonkérhető elvárásokat teremtene. „Mi eleve ki vagyunk szorítva a párbeszédből, így a szakmai ellenérvek nem jutnak el a döntéshozókig, és ezt az sem ellensúlyozza, hogy sorozatban jelennek meg az érintettek ügyei, amelyek a hiányosságokat mutatják” – emeli ki Spronz.

Tragédiák mint rendszertesztek

2025. január 29-én egy V. kerületi lakástűz után holtan találtak egy japán nőt, aki egyedül nevelte két gyerekét. Bár a rendőrség közel egy hétig állította, hogy bűncselekmény gyanúja nem merül fel az esettel kapcsolatban, végül a nő barátai, a Patent Egyesület, valamint a nyilvánosság nyomására új irányt vett a nyomozás. Rövid időn belül kiderült, hogy a nőt évek óta bántalmazta és halálosan fenyegette volt férje, akivel szemben kétszer is feljelentést tett, ám a hatóságok nem intézkedtek. Az ügy rávilágított arra, hogy az áldozatok korábbi jelzései ellenére a hatóságok nem avatkoznak közbe időben.

„A japán nő esete abból a szempontból pozitív fordulatot hozott, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányságon belül elindult egy valós szakmai elköteleződés. Létrejött egy intézményes kapcsolat, vannak képzések, és a hiányosságokat közvetlenül lehet jelezni, amik mentén tényleges változások történnek”

– mondja Spronz, majd hozzáteszi: „Ez egy éve indult folyamat, és sajnos csak Budapest területére korlátozódik.”

A szakértő szerint azonban a reform hiányos: „A rendőrség gyakorlatilag magára vette ezt az ügyet, miközben más jogalkalmazó szervek – különösen a polgári bíróságok – teljesen kívül maradtak az önvizsgálaton. Pedig ezekben az ügyekben a szülői felügyeletről, kapcsolattartásról, lakáshasználatról szóló döntések nagyon sok nő és gyerek biztonságát közvetlenül érintik.” 

A tragédia így jól mutatja, hogy egy-egy ügy csak akkor hozhat valódi változást, ha az állami szervek hajlandók rendszerszintű önvizsgálatra, és az uniós minimumkövetelmények ténylegesen érvényesülnek a gyakorlatban.

Képes-e az állam időben kezelni a nők elleni erőszakot?

Ha visszatekintünk egészen 2010-ig, jól látható, hogy a nők elleni erőszak kezelésének egyik legnagyobb hiányossága következetesen a megelőzés és az összehangolt kockázatértékelés volt. A korai években a statisztikák már jelezték a probléma súlyát: évente több ezer kapcsolati erőszakos eset, nagyrészt női áldozatokkal, miközben az állami beavatkozás eszköztára szűk és töredezett maradt. A tragédiák ekkor még ritkábban kerültek címlapra, de számuk és mintázatuk már akkor is azt mutatta, hogy nem elszigetelt esetekről van szó.

A 2010 utáni időszak egyik visszatérő tapasztalata az lett, hogy a rendszer elsősorban utólag reagált.

Jogszabályok születtek, intézmények jöttek létre, de ezek nem álltak össze egy olyan védelmi hálóvá, amely képes lett volna időben felismerni a fokozódó veszélyt. A japán nő esete ebbe a hosszú sorba illeszkedik bele: nem kivétel, hanem egy újabb jelzés arról, hogy a tragédiák nem pusztán egyéni kudarcok, hanem intézményi működéspróbák is.

Az, hogy ezek a rendszertesztek újra és újra kudarccal végződnek, az elmúlt 16 év egyik legnyomasztóbb tanulsága. A közfelháborodás ciklikusan visszatér, a politikai ígéretek elhangzanak, majd a figyelem alábbhagy, miközben az alapvető kérdés megválaszolatlan marad: képes-e az állam időben felismerni és kezelni a nők elleni erőszakot, mielőtt az újra visszafordíthatatlan tragédiába torkollik.

Mózes Zsófi