–

A kétharmados többségű rendszerváltás éjszakája óta valószínűleg sokan eljátszottak már a gondolattal, hogy milyen igazságtalanságokat csinálnának vissza egy varázsütéssel, milyen területeken kellene az alapoktól újragondolni mindent, és hogy kik az előző rendszer kegyeltjei, akikről azt gondoljuk, hogy a valódi megújulás lehetősége miatt most menniük kell.

Őszintén azt gondolom, hogy az oktatás, az egészségügy, a gyermekvédelem rendbetétele és a média függetlenségének visszaállítása az a nemzeti minimum, amellyel haladéktalanul el kell kezdeni a közös építkezést.

De mivel az én szívemnek a magyar színház- és filmművészet a legkedvesebb a világon, azonnal azon kezdtem el gondolkodni, hogy

vajon tényleg eljön-e az a világ, amikor a Kossuth-díjat Pintér Béla kapja, Hajdu Szabolcs állami támogatásból rendez filmet, és – itt pedig veszek egy nagy levegőt, mert belegondolni is borzongatóan álomszerű – visszafoglaljuk az SZFE-t?

Hatalmas ellenszél és láthatatlan erők

Az elmúlt napokban többen kezdték el érezni, hogy eléggé inog alattuk a vezetői szék. A kulturális élet totumfaktuma, Vidnyánszky Attila – aki tizenhatnál maga is abbahagyta a saját tisztségeinek összeszámlálását – pedig úgy tűnik, elkezdett előre menekülni, és jó előre mártírt csinálni magából.

A napokban bejelentette, hogy a Nemzeti Színház egyelőre nem hirdet évadot, mert – ahogy fogalmazott – „egyelőre nem áll rendelkezésre hivatalos kormányzati iránymutatás”. (Mondjuk, egyetlen színház sem hirdet áprilisban évadot, szóval nem kell nagyon megijedni.)

Ettől a mondattól a színházi embereknek rögtön görcsbe áll a gyomra, ugyanis

egy évadtervre ilyen értelemben nem lehet hatással a politika alakulása – ahogy más színházak sem jelentették be, hogy a leendő kulturális miniszter személyéhez kötik, hogy jövőre mit játszanak.

Vidnyánszky Attila viszont egyértelműen túl közel engedte magához a politikát, ami most kezd igazán égetni a bőrén. Annyira viszont mégsem érzi, hogy forró lett a talaj, hogy a komplett színházi élet felett diszponáló vezéralakként valódi párbeszédbe kezdjen a szakmájával. Vagy hogy újragondolja, egészséges-e, ha a színházi világ összes döntéshozói székében ugyanaz az ember ül. Vagy hogy a Nemzeti Színház nagyszínpadán nincsenek más magyar rendezők előadásai a saját rendezésein kívül. Vagy hogy felelősséget vállaljon a balesetet szenvedett színészekért, akiket igazgatóként, rendezőként és emberként is cserbenhagyott.

Mindezek helyett csak hatalmas ellenszélről, Marx és Engels szellemi örököseiről (amiről idén előadást is rendezett Marxtőkéje címmel), valamint a Nemzeti Színházat hatvan évvel ezelőtt felrobbantó gonosz erők stafétabotjának továbbvivőiről beszél.