„Mész tovább, mi mást is tehetnél? Ráfekszel a sínekre?” – Szentesi Éva könyvbemutatóján jártunk

–

„Nem kaptunk ma jó híreket.

Délben voltam a Kékgolyóban, ugyanott, ahonnan 13 évvel ezelőtt elküldtek azzal, hogy nem adnak kezelést, mert nincs esélyem a gyógyulásra. Ma ugyanez történt. Ugyanazok a díszletek, ugyanaz az érzés. Láttam az orvos szemében a lemondást, a félelmet. Elkezdtem sírni, közben pedig tudtam, hogy este itt kell lennem.

Azt is tudtam, hogy két óra alatt össze fogom szedni magam. Megyünk tovább, és csináljunk a dolgunkat”

– mondta Szentesi Éva a keddi rendezvényen. 

A szerző legutóbbi kötete 2024-ben jelent meg A mai naphoz nincsenek emlékeim címmel. Ezt lezárásnak szánta: egy korszak végének.

 Szerette volna alkotóként maga mögött hagyni a betegséget, a rákot, és inkább a szerelemről, az élet szépségeiről írni. De ahogy mondani szokás: az élet forgatókönyvét nem mi írjuk. 

„Emlékszem, akkor is szép május volt. Akkor hoztuk el az első kutyánkat, Matildot. Nyilván pont akkor kell kutyát vállalni, amikor kilenc év után visszatér a tumor. Megvan az a pillanat, amikor megjelenik a könyv, aztán jön a hír, hogy a hosszú tünetmentesség után ismét kiújult a rák.”

Anya és lánya: Tükrei voltunk egymásnak, ezért nem nagyon tudtunk megmaradni egymás mellett 

A Míg a halál nem választ Szentesi Éva gyerekkorától indul, azokból az évekből, amikor még mindenki a szüleire van utalva. Anyákra, apákra, szülőkre és nagyszülőkre. Ők az első kapcsolódásaink: ők hatnak ránk, és akarva-akaratlanul formálják azt is, hogy később kik leszünk. „A kapcsolat anyukámmal az egész életemben meghatározó volt, és ebben a kötetben is az. Az első könyvemben két mondatban elintéztem annyival, hogy nem volt felhőtlen a viszonyunk. Ebben a kötetben viszont, ahogy az életemben is, sokkal hangsúlyosabban jelenik meg. Arra is rájöttem például, hogy mindaz, amit a nőiességről, a testemről vagy a férfiakról gondolok, mind anyukámhoz vezethető vissza” – mondta Szentesi Éva, aki szerint nagyon hasonlít az édesanyjára. Annyira, hogy néhány óránál többet nem is tudtak együtt tölteni. Ez különösen érdekes annak fényében, hogy amikor 2013-ban először diagnosztizálták nála a rákot, az anyja vele élt.

„Tükrei voltunk egymásnak. Ő látta magát bennem, én meg őt magamban.

Furcsa arra visszagondolni, hogy amikor beteg voltam, és ő ápolt, akkor olyan volt, mintha visszakerültem volna egy csecsemőállapotba. Aztán amikor meggyógyultam, visszatértem az életbe, dolgoztam a WMN-nél, mentem előre, és lett belőlem egy lázadóbb, megmondóbb ember, akkor már nem nagyon tudtunk megmaradni egymás mellett.”

A könyvben nemcsak a saját betegségéről, hanem az édesanyjáéról is ír, aki 2018-ban lett daganatos. „Nem volt más opciónk, mint hogy nekem kell vinnem az onkológiára. Kapta a kezelést, ette a szendvicset, kérte a kávét, én pedig közben teljesen megsemmisültem. Egyszerűen képtelen voltam ezt csinálni. Annyira friss volt még bennem a saját történetem, amit egyáltalán nem dolgoztam fel”  – magyarázta Szentesi Éva.

Megfeledkezünk a betegségről, és csak egy átlagos pár vagyunk, akik azon veszekednek, hogy a kutya megint bepisilt 

Egy krízisből felállni, egy betegségből meggyógyulni akkor lehetséges, ha vannak kapaszkodóink. Olyanok, mint a játszótéri mászókákon: csak akkor nem esünk le, ha megtaláljuk a fogást, nem csúszik a kezünk, ha elég erősek vagyunk ahhoz, hogy meg tudjuk tartani magunkat. Ám ha mégis baj történik, kell valaki, aki elkap. Valaki, aki fogja a kezed, ápol, vigasztal, eltereli a figyelmed, etet, fürdet, simogat.

Szentesi Éva legújabb könyvében arról is ír, milyen az, amikor egy párkapcsolatot szinte teljes egészében meghatározza az, hogy az egyik fél beteg. Szerinte nem is az érintettnek küzdelmesebb egy ilyen szituáció, hanem annak, aki végignézi. Aki azt látja, hogy a szerelme szenved. 

„Látja a szerelmét, akinek hol kevesebb az ereje, hol több, hol támogatni kell a járásban, hol nem tud felállni az ágyból. Látja a másik fájdalmát. Ez az egész teljesen átír bennünket emberileg. Már nem ugyanazok vagyunk, akik a kapcsolat elején voltunk.

Vannak napok, amikor elfelejtjük a betegséget, és csak egy átlagos pár vagyunk, akik azon veszekednek, hogy a kutya megint rápisilt az új padlóra. Ilyenkor olyan hétköznapinak érzem magunkat.”

Kapaszkodók lehetnek azok a gyógyítók is, szakemberek, nővérek, ápolók, professzorok, akiket a szerző az új kötetében név szerint is megemlít. Nem véletlenül. „Ez egy köszönet nekik. Azoknak, akik végigkísérték az utamat. Nekik és a hozzájuk hasonló embereknek köszönhető, hogy egyáltalán működik ez a rendszer. Azoknak, akik tényleg beleadják a lelküket a gyógyításba” – mondta Szentesi Éva, aki az elmúlt 13 évben rengeteg emberrel találkozott az egészségügyben. Olyanokkal is, akik egyáltalán nem hittek benne, sem abban, hogy meggyógyulhat.

„Jó lenne, ha több lenne az olyan szemléletű szakember, aki nemcsak az adatokat nézi. Nemcsak a protokollt, hogy milyen terápia, meddig lehet elmenni, hanem látja az embert a kórlap mögött.

Nekem például óriási vitám volt abból, hogy az utolsó néhány sugárkezelést lemondtam. Egyszerűen azt éreztem, hogy nem bírom tovább, szétszakad a csípőm. Közben meg azt is, hogy jó úton vagyok, gyógyulok, és már nem fáj annyira. De 28 kezelés volt előírva, és próbáltak meggyőzni, hogy az a 22, amit végigcsináltam, az semmi. Nulla. Pedig a 22 az 22. Az 22 lépés előre.”

A halál iszonyatosan félelmetes

A gyógyulás egy összetett folyamat, amihez kellenek az imént említett kapaszkodók, a barátok, egy védőháló, és az is, hogy az ember megtalálja azokat az utakat, amelyekkel saját magát tudja segíteni. „Engem az éltet, hogy írhatok róla. Hogy látom, milyen hatással vannak a könyveim az olvasókra, az életükre. Amikor 13 éve elkezdtem írni a betegségemről, az utamról, akkor még újnak számított ilyen nyersen, őszintén írni arról, mi történik velem. Azóta már többet beszélünk erről, de még mindig nem eleget.

A rák ne legyen tabu, ne legyen stigmatizálva.”

Sokszor nem is maga a helyzet, hanem a belső és külső elvárások, illetve a félelmeink tartanak vissza minket attól, hogy beszéljünk. Félünk attól, mit szólnak a munkahelyen, ha nem tudunk teljesíteni. Mit gondolnak mások, ha hibázunk, vagy mit szólnak majd, ha valaki nem csendben, zárt ajtók mögött, felemelt fejjel akarja megvívni élete legnagyobb harcát, hanem kimondja: fél. Hogy talán nem ő fog győzni. „A halál iszonyatosan félelmetes, nincs is igazán kultúrája annak, hogy erről beszéljünk. Emlékszem,

gyerekkoromban a szüleim otthon ápolták a haldokló dédnagymamámat. Olyan természetességgel, mintha csak a vasárnapi ebédet főzték volna. Nem volt előlünk eldugva. Beszéltünk róla.

Nem volt szégyen, ha valaki beteg, és az is teljesen természetes volt, hogy kimondjuk: ennek egyszer vége lehet.”

Szentesi Éva Míg a halál nem választ című könyve az Open Books gondozásában jelent meg 2026. június 2-án. A legújabb kötetből egy részlet nemrég a WMN oldalán is megjelent – ha kíváncsi vagy rá, kattints ide!

A szerző hosszú ideig a WMN munkatársa, újságírója volt, így talán nem is volt kérdés, hogy beül D. Tóth Kriszta mellé az autóba. Az Elviszlek magammal című műsorban a rák kiújulásáról mesélt, és arról is, hogyan siratta el a méhe elvesztését, a gyerekvállalás esélyét, a korábbi identitását és az összes veszteségét. Az Elviszlek magammal Szentesi Évával készült epizódját itt tudod megnézni:

Kaiser Orsolya