Nádudvari Péter: Dadogó, hadaró hülyegyerek. Így hívtatok

–

Sokan kérdezik, miért lettem gyógypedagógus. Általában azt válaszolom, hogy a szociális érzékenységet és a segítő szakmák iránti elkötelezettséget már az anyatejjel magamba szívtam, ugyanis édesanyám orvos, édesapám pedig szociális munkás, akik a munkájuk mellett is sokat tesznek a rászorulók megsegítéséért.

Néhány éve, miután újra elmondtam valakinek, hogy a családi példát követve döntöttem el, fogyatékossággal élő gyerekeket és fiatalokat szeretnék tanítani és fejleszteni, elgondolkodtam azon, lehetett-e más oka is a pályaválasztásomnak. Arra jutottam, hogy tudat alatt valószínűleg az is befolyásolt a jövőmről való döntés meghozatalában, hogy korábban én magam is rendelkeztem „fogyatékossággal”: különböző beszédhibáim voltak, amelyeket már szinte teljesen sikerült leküzdenem.

Csak akkor jön elő néha a hadarás, a dadogás és az artikulációs zavar, ha fáradt vagy feszült vagyok – sok energiát felemésztő, szünet nélküli koncentráció szükséges ahhoz, hogy szépen, tagoltan beszéljek. 

Hosszú és küzdelmes út vezetett idáig

Sokan – például a szüleim, néhány egykori tanárom és egy-két barátom – támogattak. Viszont se szeri, se száma nem volt azoknak a megnyilvánulásoknak, amelyek egy szempillantás alatt elvették a kedvem attól, hogy folytassam a „fogyatékosságom” ellen való küzdelmet. Úgy tapasztaltam, és ezt több sorstársam is megerősítette, hogy bizonyos akadályozottsággal élők – például a mozgás-, hallás-, és látássérültek – elfogadását illetően egyre jobb a helyzet hazánkban, viszont a beszédhibások sok esetben még mindig gúnyolódások, megszégyenítések célpontjai.

Ami engem illet, általános iskolás koromban sokszor neveztek „dadogó, hadaró hülyegyereknek”, sőt olyan jelzőkkel is minősítettek a beszédhibáim miatt, amelyek nem tűrik a nyomdafestéket. Minden ilyen szidalom kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben.

Azt a focimeccset sem fogom elfelejteni soha, amelyen egy bekapott gólt követően – az osztályom csapatának kapusa voltam – az egyik néző a dadogásom kifigurázandó a következőt üvöltötte felém röhögve: „Ezt a lövést is csak né-né-né-nézted”.

Fájó emlék marad minden utazásom is, amely során a buszsofőr vagy a vonatkalauz szinte az arcomba kiabálva „kérte”: „beszélj már lassabban, nem értem, mit mondasz!”, amikor kissé hadarva vagy motyogva mondtam, hova szeretném venni a jegyet. Magam előtt látom a mai napig azt is, ahogy egy üzletben az eladó szeméből utálkozó indulat tükröződött, amikor nem értette elsőre, mit akarok kérdezni tőle. Összeszorul a gyomrom, amikor eszembe jut az a fontos egyetemi vizsgám, amely közben a vizsgáztató megjegyezte, már több éve ismer, de a beszédem nem javult semmit – ahogy említettem, stresszhelyzetben időnként előjön a hadarás, a dadogás vagy a motyogás, így volt ez akkor is. „Köszönöm szépen, ez aztán a tapintatosság” – gondoltam magamban keserűen, mert nemcsak ketten voltunk a teremben, hanem még néhány hallgatótársam és más egyetemi oktatók is. Mély nyomot hagyott bennem az is, amikor egy sörözés alkalmával az asztaltársaság egyik tagja – miután a dadogást elkerülendő időnként furcsán grimaszoltam – a következőt kérdezte tőlem:

„Te értelmi fogyatékos vagy?”

„Nem, hanem beszédhibás – válaszoltam, majd rögtön hozzátettem: – És ha valóban értelmi fogyatékos lennék, az miért lenne probléma?”. Azt hittem, ezek után szégyenkezve fog bocsánatot kérni, de csak bárgyú vigyort láttam az arcán. 

Az is kiakasztott, hogy amikor egy új közösségbe keveredtem – sokszor volt ilyen – számos alkalommal megjegyezték: „hallom, hogy hadarsz”, „hallom, hogy dadogsz”, „nem artikulálsz rendesen”. „Tényleg? Én nem is tudtam ezt, micsoda zseniális felfedezést tettél, igazi géniusz vagy!” – gondoltam magamban, de mielőtt kijött volna a számon egy hasonló, vagy még szarkasztikusabb válasz, vártam néhány másodpercet, és a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal a következőt mondtam az illetőnek: „Hidd el, jól tudom, hogy így van. Régóta szeretném már leküzdeni a beszédhibáimat.” Volt, aki ezek után kedvesen rám mosolygott, de a legtöbben fel sem próbálták oldani a kínos helyzetet. Rosszulesett az is, amikor láttam, hogy csak udvariasságból hallgatott meg az aktuális beszélgetőtársam, de a gondolatai valójában teljesen máshol jártak – és amikor lehetősége nyílt rá, otthagyott engem.  

Egy idő után tudatosan kerestem az olyan társaságokat, amelyekben tudtam, hogy nem leszek gúnyolódások célpontja, de a beszélgetések alkalmával inkább a háttérben maradtam, sokkal kevesebbszer szólaltam meg, mint amennyiszer mondanivalóm lett volna: „ha nem kezdek el beszélni, akkor biztos, hogy nem kerülök kínos helyzetbe” – gondoltam. Így rengeteg poén, érdekes vagy meghökkentő történet és kedves megjegyzés maradt bennem – amelyekről tudtam, hogy valószínűleg elnyerték volna a társaság tetszését.

De a kudarctól való félelem miatt gyakran magamban tartottam ezeket, inkább a hangadókat hallgattam, szomorúan irigykedtem a lehengerlő, sziporkázó stílusukra, a tekinteteket mágnesként magukra vonzó lényükre. Önmagamat pedig kis szürke egérnek gondoltam, aki csak biodíszletként szolgál az estéhez.

Ebben az időszakban gyakran éreztem úgy, hogy romokban hever az önbizalmam és az önbecsülésem

Ilyenkor a zene, a sport és az írás jelentette a mentsvárat, ahol bizonyítani tudtam magamnak: én is érek valamit. De amellett, hogy sokszor bebújtam a védelmet adó „csigaházamba”, arra is törekedtem, hogy győzelmet arassak az „ellenség” felett: többféle módon próbáltam leküzdeni a beszédhibáimat, hallgattam a szakemberek tanácsaira, és egy saját eszköztárat is kifejlesztettem. A sok évnyi munka végül meghozta gyümölcsét: a beszéd fontos „munkaeszközömmé” vált: tanítok, fejlesztek, jövök-megyek-intézkedem, amely során sok emberrel állok folyamatos kapcsolatban, jótékonysági ügyek képviseletében tárgyalok és interjúkat adok. Hatalmas ajándékként értékelem, hogy az egykori leggyengébb pontom az erősségemmé vált. De a saját életemben bekövetkezett fordulat miatt érzett végtelen hála mellett sokat gondolok a sorstársaimra is, akik továbbra is méltatlan, sőt időnként megalázó helyzetek sokaságát kénytelenek elviselni nap mint nap. Helyettük is kérek mindenkit: ne gúnyoljuk ki és szégyenítsük meg a beszédhibásokat, legyünk velük kedvesek, türelmesek és együtt érzők!

Kiemelt képünk forrása: Nádudvari Péter

Nádudvari Péter