Digitális támadás: a hazugság sokszor gyorsabb az igazságnál

–

Sokan, akik újságírók vagyunk, azért választjuk ezt a szakmát, mert az igazságról szeretnénk beszélni. Zűrzavaros időkben is szépen, tisztán, őszintén akarunk kimondani dolgokat, minden emberségünkkel, az egész életünkkel a mondataink mögé állva, magunkat sem kímélve, a legjobb tudásunk szerint. De manapság az igazság gyakran „információporrá esik szét, amelyet elfúj a digitális szél”, ahogy a filozófus Byung-Chul Han írja.

Mert azt látjuk, hogy építeni hosszú évek munkája, rombolni viszont pillanatok alatt is lehet. Pláne ebben a pattanásig feszült, totálisan gátlástalan, különös univerzumban, amiben naponta hosszú órákat bolyongunk, és amit közösségi médiának hívunk. Amiben a valóság és a fikció, a tények és a vélemények közti határok végképp elmosódtak, ahova sokan mindenféle szűrő nélkül hányják ki magukból a feldolgozatlan indulataikat, ahol

az álhírek, ha valaki terjeszteni kezdi őket, olyan gyorsak, hogy egyszerűen elszáguldanak az igazság mellett. Mert mire igazolod egy bejegyzésről, hogy hazugság, addigra már rengeteg helyre eljutott, és bőven kifejtette káros hatását. 

Rombolni talán minden eddiginél könnyebb ebben az univerzumban, ami a remény és a kapcsolódás helye mellett a mindenféle traumák, nehéz érzések, felindultságok szemétlerakója is. Elég hozzá, ha valaki veszi egy ismert ember fotóját, és neki tulajdonított idézetekkel kreál egy posztot, vagy készít egy AI-videót, majd névtelenül, pár kamu oldalról, összehangolt módon útjukra indítja ezeket a tartalmakat. És mivel számos felhasználónak se eszköze, se tudása, se figyelme nincs a hazugságok beazonosítására, lesznek, akik rögtön kétségbe vonják a támadás elszenvedőjének hitelességét, sőt, emberségét is. Akik a kommentjeikkel, megosztásaikkal maguk is hozzájárulnak majd a hazugságok terjedéséhez.

A hamis információk pedig gyakran az illető nevéhez tapadnak, még ha ellenkező előjellel is: hiába évtizedek elkötelezett munkája, kimagasló szakmai színvonala, megalkuvásmentes értékvállalása, idegenek nyilatkoztatják ki róla, hogy a törekvése, a lénye semmit sem ér. 

A támadás célpontja ráadásul arra van kárhoztatva, hogy miközben gyalázzák, passzív szemlélőjévé váljon a róla gyűrűző valótlanságoknak. Ezt átélni különösen mély és nyomasztó tehetetlenség – még akkor is, ha más módokon igyekszik érvényesíteni a jogait. 

A valóság egyébként is darabjaira hullott: a szavak jelentése sosem volt ennyire ingatag, mint napjainkban, a tényigazságok elvesztésével pedig a közös világunk veszett el. Ez egy láthatatlan apokalipszis, a társadalmunk hasadtsága. És ahol már alig érnek valamit a tények, a hiteles információk, a tudomány, ott a véleményszabadság is kezd bohózattá válni. 

Mintha a tudatunk egy digitális barlangba szorult volna, és hiába kiabálunk időnként, akár torkunk szakadtából is, a felszín, a Meta munkatársai, akiknek az egész világ az ügyfelük, meg sem hallanak minket, és szinte egyáltalán nem, vagy csak késve lépnek közbe. Akkor, amikor már jóformán mindegy. 

A furcsa univerzum teremtője nincs jelen. Magunkra maradtunk, így egyes egyedül mi tudnánk létrehozni, megőrizni a biztonságunkat: tudatossággal, önmérséklettel, a saját és a közösségünk működésének kontrolljával.

De egy olyan digitális térbe szorultunk, ami a reflexió előtti, zsigeri, érzelmi szinteken vonja be a felhasználókat, és sajnos ideális terepe a dehumanizációnak. 

De hát közszereplő, ezt vállalta, nem? Többet kell tűrniük, nyilván, de ez már rég túlmegy azon a határon, amire bárki szerződött. A dehumanizáció a léttapasztalataink mélységeit és magasságait egyaránt érinti. A szegénység sokak szemében állatias, a hírnév viszont isteni, és bár a kettő nagyon más helyzet, van bennük valami közös.

Az arc, akit gyakran látnak a képernyőn, a nézők egy része számára csak egy emlék, egy brand, egy szimbólum, egy korszak, egy fantázia, amit felépítettek róla – minden, csak nem ember. És aki nem ember, csak egy homályos fogalom, arra nem kell vigyázni, az nem törékeny. 

De mindannyian sebezhető, esendő emberek vagyunk, és ideje, hogy így is bánjunk egymással. Méltó módon mindenkivel. Mert a digitális barlangban, ha még maradni akarunk benne, csak akkor lesz fény, ha mindenki visszább vesz, és önmérsékletet gyakorol. 

Újságírók vagyunk. Azért választottuk ezt a szakmát, mert az igazságról szeretnénk beszélni. Zűrzavaros időkben is szépen, tisztán, őszintén akarunk kimondani dolgokat, minden emberségünkkel, az egész életünkkel a mondataink mögé állva, magunkat sem kímélve, a legjobb tudásunk szerint. Van, hogy hibázunk, de törekszünk a jóra. 

Amit felépítettünk, mégsem lehet könnyen lerombolni. Nem hagyjuk, hogy az igazságot elfújja a digitális szél. 

Milanovich Domi