Nélkülözés kibuggyanó keblekkel… avagy bronzba öntött ír asszonyok a dublini utcákon

–

Egy kétértelmű mű

A legismertebb, és ezért talán a legkevésbé izgalmas látnivaló Molly Malone kordés szobra. Bevallom, legyen bármilyen közismert is, engem minden alkalommal zavarba hoz kissé a látvány. Molly ugyanis egy szomorú sorsú fiatal lány, akinek egyszerű, dolgos életét közismert dalocska foglalja össze: ahogy anyja és apja is, az utcákat járta kis kézikocsijával, onnan árulta a halakat, rákokat, kagylókat. S aztán fiatalon elvitte a láz, meg talán a nehéz, sok nélkülözéssel terhelt élet. 

Ám a szobor a legkevésbé sem ébreszt ilyen negatív asszociációkat, a karcsú, dús keblű fiatal nőről valószínűleg senkinek nem az éhezés jut az eszébe. Nekem sem. 

A helyiek körében az említett dalocska mellett (vagy helyett) széles körben elterjedt egy másik, meglehetősen kétértelmű vers is:

The tart with the cart
The dish with the fish
The dolly with the trolley
The trollop with the scallops.

Nos, ez a szöveg elvileg csupán arról szól, mit is rejteget Molly kordéja, a gyümölcslepénytől a halon át a fésűkagylóig. Ám szinte minden szónak van közismert, másodlagos jelentése is. A tart nemcsak lepényt, de utcalányt is jelent, a dollyt lehet ugyan értelmezni játék babaként, de csinibabaként is, a trollop bizony ringyót jelent, a scallop pedig fésűkagyló ugyan, de mindemellett közismert afrodiziákum…

Fel lehet háborodni azon, hogy egy női szoborról vajh miért rögtön a szexre (és a prostitúcióra) asszociálnak az emberek. Engem azonban legalább ennyire foglalkoztat az, hogy vajon a szobrász mire gondolt, amikor megkapta a felkérést, és úgy döntött: a szomorú sorsú leányzót olyan ruhába öltözteti, ami a mellének alig pár milliméterét takarja el. Mert bizony ez a látvány nekem sem épp egy apácazárdát juttatott eszembe, s nem lep meg, hogy az ír férfiakban (és nőkben) sem a borongós dalocskát szólaltatja meg. 

Harcos asszonyok, angyalok és egy igazság(?)tevő istennő

Ha elhagyjuk a Grafton Streetet és a Temple Bar környékét, sétáljunk át az O’Connel Streetre. Sajnos pár jópofa graffitin, elektromosszekrény-festményen kívül itt már kevés nőábrázolásba botlunk, noha az O’Connel Bridge-hez vezető hosszú utca látványosan sok ír államférfit vonultat fel ugyan, nőt azonban egyet sem – kivéve az angyalokat. 

Számomra van annak némi pikantériája, hogy míg a (természetesen férfi!) hősök büszkén jelképezik a kivívott ír függetlenséget és szabadságot, a harcban, amit vívtak érte, pont a női szobrok sérülése maradandó. John Foley alkotása, Daniel O’Connel emlékműve ugyanis megsérült az 1922-es polgárháborúban. A négy szárnyas angyal is lövést kapott, egyiküknek például a mellkasán látható golyó ütötte lyuk.

Mintha a sors fintora lenne, amellyel fel akarja hívni a figyelmet arra: nem csak a férfiak szenvedtek a harcok során.

Nem angyal, hanem hús-vér ember volt az ír-angol származású Constanze Georgine Gore-Booth. Földbirtokos édesapja a Great Famine (nagy éhínség) idején tevékenyen kivette a részét az éhező ír parasztok támogatásából – valószínűleg a családi példa inspirálta Constanze-t, aki később szüfrazsett, forradalmár, politikus lett. Férje nevén, Constanze Markieviczként vált ismertté, amikor tevékenyen részt vett az 1916-os húsvéti felkelésben, elsősorban azzal, hogy életét veszélyeztetve hordta-vitte a híreket a felkelők között. A forradalom leverése után halálra ítélték, életét végül csupán azért kímélték meg, mert nőként kevésbé veszélyesnek tekintették. Gondterhelt, ám eltökélt arccal és testtartással ábrázolta a szobrász – alakját a Townsend Streeten láthatjuk. Hűségét, kitartását és állatszeretetét jelképezi a lábainál fegyelmezetten álló kutyája.

Nem a filmtörténet legkiemelkedőbb alkotása, ám hatásos és történetileg meglehetősen pontos a Veronica Guerin életét bemutató film (magyarul Lapzárta – Veronica Guerin története). 

A címszereplőt Cate Blanchett alakítja – kitűnően formálja meg a szenvedélyes, megállíthatatlan oknyomozó riportert, aki addig küzdött a nyolcvanas–kilencvenes években Dublinban elharapózó szervezett bűnözés (és legalább ennyire a szemüket behunyó rendőrség) ellen, mígnem a nyílt utcán, az autójában lőtték agyon. Írország nagyon sokat köszönhet ennek a hangos, nyughatatlan asszonynak. Bár cikkei sem voltak épp visszhangtalanok, és egyre inkább ráirányították a figyelmet az egyre súlyosbodó droghelyzetre (amelynek legfőbb áldozatai gyerekek voltak), a hatóságok tehetetlenségére – ám a sokkoló, kivégzésszerű gyilkosság végképp felrázta a közvéleményt, olyannyira, hogy valóságos földmozgás indult el a drogkartellek felszámolására.

A gyilkosok, akik azt hitték, végre elhallgattatták az oly kényelmetlenné váló nőt, sokkal hallhatóbbá tették szavait, és megkerülhetetlenné az állításait. 

Mellszobra a Dublin Castle melletti kis parkocskában található. Vessünk rá egy pillantást, ha arra járunk – addig pedig nézzük meg a filmet. Sosem felesleges megemlékezni azokról, akik akár az életüket is képesek voltak kockára tenni a náluk kiszolgáltatottabbakért.

A Dublin Castle főkapuja felett egy másik nőalakot láthatunk: Justitiát, vagyis az igazság szobrát. A nőalak ábrázolása cseppet szembemegy a szokásossal – ami érdekes képzettársításokat kelt. Nem, ez nem a Molly Malone-féle gondolatsort váltja ki az emberekből, sokkal inkább a törvénykezéssel kapcsolatos kétségek és elvesztett illúziók fogalmazódnak meg általa.

A szobor szeme ugyanis nincs eltakarva – pedig a közkeletű felfogás szerint Justitiának vaknak, vagyis elfogulatlannak kell lennie, nem szabad látnia, ki felett ítélkezik. Az igazság dublini istennője ráadásul a városnak háttal áll – az ír folklór szerint ez a brit hatalom zsarnokságának rejtett szimbóluma.

Annak idején Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni című műsorának alcíme volt: „Avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát”. Nos, Justitia kezéből a mérleget ugyan nem szokták ellopni, az eső azonban belecsorog (nem is ritkán, ugyebár), s

ilyenkor az ír polgárok kaján tekintettel figyelik, ahogy a mérleg egyik serpenyője bizony elbillen, jelezve, mennyire bízhatunk az „egyenlő mércében”, még ha istennő tartja is a kezében…

Üldögélők

A Ha’penny Bridge (Félpennys híd) közelében, a Liffey Streeten található egy jópofa szoboregyüttes. Két, talán vásárlásban megfáradt nőt ábrázol, akik letették a csomagjukat, és beszélgetnek kicsit a padon. Jó elnézegetni ezt a két alakot, az erre sétálók maguk is sokszor fáradtan odahúzódnak melléjük, legyenek a fél várost körbejáró turisták, vagy munkából hazaigyekvő dubliniak. Jackie McKenna alkotásának hivatalos neve Meeting Place (Találkozóhely). Azonban senki nem hívja egy. Sokkal inkább „The Hags with Bags”-nek, aminek a találó magyar fordítása: „Vén szatyrok szatyrokkal”. Sértő? Ojjé. Kifejezi, mennyire megszerették az emberek ezt a szobrot, mennyire az életük szerves részévé vált, ha már szójátékot találnak ki rá, és ilyen közvetlenséggel emlegetik. 

Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok szerethető, érdekes, említésre méltó (nem csak nőket ábrázoló) szobor van még Dublinban – ez csak az én nagyon szubjektív válogatásom volt azokból a köztéri szobrokból, amelyek eltérő okokból ugyan, de a kedvenceim.

H. Fekete Bernadett