Az arcát már ismered, itt az ideje, hogy megjegyezd a nevét is: Ciarán Hinds

–

Kifürkészhetetlen az a tekintet. Félelmetes az a belső tartás, az az elegancia, ami nem a ruhákból fakad. Meg sem kell szólalnia, annyi erő és tekintély van benne, de amikor kinyitja a száját, akkor sem rombolja össze az illúziókat. Ciarán Hindset évtizedek óta nézzük, mégsem ismertük, legfeljebb ismerősnek tűnt az arca. És bár sokféle szerepben megmártózott – Moszad-ügynöktől kezdve római császáron át amerikai vidéki zsaruig –, karizmatikus ereje mindegyikben megmutatkozott. Ő az, aki sosem sok, de kevés sem tud lenni, mert önmagában Valaki.

Most pedig, életében talán először egy szelíd, csupaszív nagypapaként láthatjuk viszont Kenneth Branagh önéletrajzi filmjében, a Belfastban,

amiben a nála húsz évvel idősebb Judi Dench férjét, és a főhős (Branagh gyerekkori alteregója) nagypapáját alakítja. És ezzel végre megjött a „nagy áttörés” is, amiről Hollywoodban annyit beszélnek: Ciarán Hinds nevét most már meg kell jegyezni, mert Oscar-jelölést kapott azért az emberségért, amit ebben a figurában képviselt.

Pedig, ha gonoszak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy a szerepajánlat megérkezésében majdnem akkora súllyal eshetett latba a származása, mint a tehetsége (nem mintha nem lenne más remek ír színész ebből a generációból is). A Belfast ugyanis Kenneth Barangh szerelemprojektje volt: emléket akart állítani annak a letűnt világnak, amit kilencévesen maga mögött kellett hagynia az északír konfliktus miatt, amiben a protestánsok és a katolikusok egymásnak estek.

Fontos szempont volt számára, hogy olyan színészekkel játszassa el a gyerekkora meghatározó szereplőit, akiknek kötődésük van Írországhoz, vagy – ha lehet – teljesen írek.

Judi Dench például ennek csak felerészben felel meg: az édesanyja ír, Ciarán Hinds azonban olyannyira teljes mértékben, hogy maga is belfasti – tizenhat évesen hagyta el a szülővárosát, szintén a zavargások miatt. A fiát alakító Jamie Dornan ugyancsak belfasti (csak már 1982-ben született), az ő feleségét játszó Caitriona Balfe pedig dublini. És itt messze nem pusztán arról van szó, hogy a helyi dialektus stimmeljen – ezt a történetet minden porcikájukban érezniük és hordozniuk kellett. 

Hinds szerint az viszont már mellékes, hogy míg ő egy középosztálybeli katolikus családba született (az édesapja orvos volt), addig Branagh munkásosztálybeli protestáns – bár ezt egészen mostanáig sikerült jól elrejtenie, hiszen, miután a családjával Angliába menekültek, ott átvette a brit kiejtést, később pedig az egyik legelőkelőbb Shakespeare-színész (és rendező) lett. Érdekes azonban, hogy ők ketten a több évtizedes pályájukon alig találkoztak, és akkor is csak pár percre, így aztán Hindsot is meglepte, amikor Branagh megkereste ezzel a forgatókönyvvel. 

A meglepődésnek azonban volt más oka is: ez a Covid kitörésének első évében történt, amikor eleve alig voltak forgatások, Hinds pedig éppen Lyonban tartózkodott, ahol a felesége (Helene Patarot francia színésznő) próbált egy darabot (mert ott éppen lehetett), ő pedig a családi hátországot biztosította.

Ekkor jött a hívás Branaghtől, aki azt kérdezte tőle, hogy eljátszaná-e a nagypapáját, mire Hinds első reakciója az volt: „Azért ennyire nem vagyok öreg!”

Nevettek egyet, majd Branagh elárulta, hogy a kilencéves kori nagypapájára gondolt. Ezután elküldte a forgatókönyvet, Hinds pedig úgy érezte, az már öt-hat oldal után visszarepítette őt a saját fiatalkorába és a szülővárosába.

Külön meghatotta, hogy Branagh később sem azt kérte tőle, hogy konkrétan az ő nagypapáját idézze meg, hanem egy olyan nagypapát, aki belőle fakad. Úgyhogy leginkább az ottani, korabeli emberek szellemiségét próbálta megragadni, azt, ahogyan tisztelték egymást, mert akkor még hol volt az internet és a közösségi média, így az embereknek akkor is fel kellett vállalniuk magukat, és elfogadni a másik embert is, ha nem értettek egyet. Ez a szemtől szemben állás tartást adott nekik – nyilatkozta nemrég Hinds, amikor az amerikai színész egylet (a SAG) riportere faggatta.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Belfast (@belfastmovie) által megosztott bejegyzés

Egy másik interjúban pedig arról beszélt, hogy a film egyik fontos aspektusa az írek családcentrikussága, amiben fontos szerep jut a tágabb rokonságnak is, például a másod- és harmadunokatestvéreknek, ezáltal egy nagy közösségben élnek.

A film forgatása azonban minden volt, csak nem közösségi élmény, ugyanis még ez is a kezdeti Covid-időszakra esett, amikor nagy volt az ijedség, ezért a felvételeket szigorú keretek között tartották. Minden színésznek kivettek egy szobát egy hotelben (mintha egy nagy kollégium lett volna), de nem találkozhattak egymással, csak a munka idejére, amikor feltétlenül szükséges volt. Ezt persze főleg az olyan idősebb alkotók védelmében tették, mint amilyennek ő is számított, mégis (természetesen) eléggé szenvedtek tőle.  

„Tudtad, hogy körülötted vannak ezek a tehetséges emberek, te mégis be voltál zárva a szobádba, egyedül. Aztán érted jött egy ember, beültél vele az autóba, mindketten maszkot viseltetek, majd kitett egy helyszínen, ahol egy másik idegen várt, hogy megmérje a lázad és elvégezzen rajtad egy tesztet, csak ezután kezdődhetett a munka. Mit mondjak, elég fura volt. De volt jó oldala is, mert így semmi nem vonta el a figyelmünket a munkáról.

Forgatás előtt az ember csak olvasott, gondolkodott, és készült a szerepre, mielőtt találkozott a kollégákkal”

– mesélte.

Kenneth Branaghről és Judi Denchről persze csak szuperlatívuszokban nyilatkozik (egyébként az unokáját alakító Jude Hillről is), pedig már igazán hozzászokhatott az élő legendákhoz, hiszen dolgozott Spielberggel (a Münchenben), Martin Scorsese-vel (a Némaságban), Paul Thomas Andersonnal (a Vérző olajban), Noah Baumbachkal (a Margot az esküvőn-ben) vagy épp Sam Mendesszel (A kárhozat útjában) – és hogy egy színészlegendát is említsünk: Helen Mirrennel öt filmben játszott eddig. 

De vannak még ezeken felül is híres munkái, mint például a Miami Vice, az Erőszakik, vagy a Suszter, szabó, baka, kém. És ha már itt tartunk: legalább négyszer forgatott már Magyarországon (de talán többször is): a Suszter, szabó… mellett a Münchenben, Az adósságban és a Vörös verébben, úgyhogy lassan Budapestet is a harmadik otthonának tekintheti (Belfast és Párizs után, ahol a feleségével él). 

A rendezőzsenikkel folytatott munkára pedig így emlékszik: „Fantasztikus agyuk van. És amellett, hogy van egy víziójuk, nagyon odafigyelnek az írott szövegre, a szavakra és a hangokra is. Hihetetlen képességük van arra, hogy miközben elmélyednek egy apró részletben, lássák maguk előtt az egész történet ívét. […] És kedves emberek! Tudják, hogy mindenkinek más az útja a közös célig, és ebben kell őt támogatni. Gondolom azért, mert

tisztában vannak vele, hogy a világot épp a színek kavalkádja teszi széppé. És lehet, hogy az ő filmjüket épp egy olyan szín, aminek a létezéséről sem tudtak, amit nem láttak maguk előtt.”

Neki azonban nincsenek tervei, és szerepálmai sem – elvégre színpadon már olyan nagyformátumú hősöket játszhatott el, mint például III. Richárd (amit egyszer a Royal Shakespeare Company turnéján alakított), vagy A velencei kalmár Antoniója, és a Hamlet Claudius királya – de Csehov Sirálya is négyszer jött már vele szembe, négy különböző szerepet alakított benne. Hatalmas színházi múltja okán joggal tartja magát vérbeli színpadi színésznek, aki szerint elsősorban azt kell eljátszani, ami nincs a papíron, ami a sorok között van – így lehet életet lehelni a szövegbe. 

A ’90-es években ugyan kicsit megijedt, hogy benne ragad a klasszikusokban – akkoriban filmen csupa XIX. századi irodalmi alakot játszott, Thomas Hardy-, Jane Austen- és Charlotte Bronte-adaptációkban – de aztán az ezredforduló meghozta számára a kortárs történeteket is. (Bár ezután jött csak például Julius Cézár a Róma-sorozatban, vagy a Trónok harca királya.) 

Ma már napról napra él, nem tervez, csak próbálja megszolgálni azt a bizalmat, amit a rendezőktől kap, mert számára ez elsősorban a bizalomról szól. Ki is talált egy rítust, amivel be tudja hívni a „jó szellemeket” az aktuális feladatra: minden produkció előtt meggyújt egy gyertyát, így próbálja összegyűjteni magában az erőt és a tehetséget. Aztán a társaság és a kreatív együttműködés úgyis belendíti. 

„Azt hiszem, másoknak néha jobb szeme van arra, mire vagy képes, mint saját magadnak”

– mondta Angelique Jacksonnak. „Ők objektíven látnak, és nem homályosítja el a szemüket, hogy te mit akarsz, csak azt nézik, hogy mi volna jó mindenkinek. […] Úgyhogy engem most már leginkább az izgat, hogy jó történetek részese legyek.” 

Mi pedig reméljük, hogy ezek még sokáig megtalálják, és az Amerikai Filmakadémia is méltó módon ismeri el március végén, hiszen mögötte már tényleg egy tiszteletet parancsoló életmű áll.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Samir Hussein