Az év eleje nem volt egyszerű számomra

Életemben először lettem munkanélküli, és nem éltem meg túl jól – nem ehhez szoktam 18 éves koromtól. Hanem ahhoz, hogy rendes embernek van stabil munkahelye, ahova naponta be is jár. Persze voltam én is (kényszer) vállalkozó, mikor kizárólag így volt hajlandó fizetni a munkáltató, de csak ugyanolyan mókuskerék volt az is, mint a többi. Szerencsére – és az ismerőseimnek hála – néhány hónapnyi vergődés és némi tanácstalanság után találtam állást, de szinte figyelmeztetésként, hogy „ez nem az”, már az elejétől tele volt az egész kompromisszumokkal, de inkább hátrányokkal: a korábbi bérem kétharmadáért dolgoztam, ráadásul egy olyan kolléganőt kaptam hozzá, akinek köszönhetően inkább kifelé lehetne lépni a cégtől, nem befelé.

Ő az a „tényleg nem értem, hogy lehetsz mindenhez ennyire hülye” típusú személyiség, akinek nem tudsz a kedvében járni, mert csak a hibákat látja benned.

Komolyan mondom, egyszer azzal jött, hogy szerinte nem húztam le elég jól a vécét, máskor meg érdeklődött, mi a szándékom a felbontott és egy bögrébe öntött 3in1 porkávé adaggal, amit aznap reggel mégsem ittam meg? Újoncként nyeltem eleget úgy 40 napig, igyekeztem semmilyen módon sem konfrontálódni (a kávés esetre azért annyit visszanyögtem, hogy szerintem nem fog az megromlani másnap reggelig), de már mikor reggelente felültem a buszra ( a város legszélén dolgoztam, ahol a madár is legfeljebb kétnapi hideg élelemmel jár, és az utolsó buszmegállótól még tíz percet gyalogoltam a pusztában), már a megállóban éreztem, hogy a torkom valahol gyomortájékon van… és fordítva.

A „választ” egy könyvben találtam meg

Egy napon kikapcsolódásként a könyvesboltban bóklásztam az akciós könyveknél, így találtam rá régi kedvenceim, a Testbeszéd-könyvekből ismert Barbara és Allan Pease: A válasz – A teljes élet titka című könyvére. Már a címével sem voltam kibékülve –

na, persze, ezek ketten most jól meg akarnák mondani a tutit minden kérdésemre, hát, köszönöm szépen, kell a fenének.

De a két szerzőt igazán kedvelem – szóval eljött velem haza a könyv. És a következő napokban-hetekben jött velem minden reggel a melóba, fél óra olvasás oda, és fél óra a négy órai fájront után hazafelé (ha késett a busz, még több, és persze általában késett). Egy idő után tollat is vittem, és nekiálltam jegyzetelni meg aláhúzogatni bele. A kötet maga régi témáról szól, de úgy érzem, erről nem lehet eléget beszélni a mai világban.

Arról szól, hogy célok és bakancslista nélkül az ember csak egy helyben toporgó árny. A szerencsésebbek már járnak, de célok nélkül ők is egy helyben.

Persze, mondjuk, általában nagyon is vannak nekem céljaim, és akkor elkezdjük sorolni, mennyi mindent tűztünk ki, de sajna-sajna az élet nem ilyen, egy csomó mindenről le kell mondani. C'est la vie, lapozzunk! Szóval nekem többször is volt bakancslistám. Hihetetlen dolgokkal írtam ezeket tele, a tengernyi pénztől kezdve a jóképű férjig. Fogalmam sincs, hova lettek – valószínűleg elkallódtak, nem vigyáztam rájuk eléggé, nem ápolgattam az egyes tételeket, és egy percig sem vizualizáltam egyet sem (még a jóképű férjet sem), nem tűztem ki hozzá határidőket, nem írtam fel nagy betűkkel sehova – mert az milyen kib...ott ciki már!!! Az eredmény borítékolható volt.

Magyaros Brigitte Jones

Az van, hogy az év elején úgy álltam otthon a tükör előtt, mint egy vérbeli magyaros Brigitte Jones: se meló, se egzisztencia, se működő párkapcsolat. Bár sem az akkori anyagi helyzetem, sem más nem támasztotta alá, hogy én pár héten belül majd kipipálom egy régen dédelgetett vágyamat, valami mégis beindult: „lesz, ami lesz, úgysincs veszíteni valóm” mottóval visszatértem leányságom hobbijához, a naplóíráshoz, kiegészítve a bejegyzéseket egy-egy hálafejezettel. Ezekben igyekeztem legyűrni a mindig nagyobbra vágyó egómat, és tényleg örülni a legapróbb dolgoknak is, úgyhogy hálás voltam azért is, ha sikerült szép karajt venni a boltban, meg azért is, hogy eltelt a nap anélkül, hogy akárcsak egyszer is összevesztem volna a gyerekeimmel.

Lassan jöttek a bizonytalan, majd egyre biztosabb visszajelzések, működött a dolog: az ismerőseimtől sorra kaptam, hogy „jól nézek ki, összeszedett vagyok, jó rám nézni”.

A sikereken felbuzdulva, április második hetében aztán nekiduráltam magam, és kinyomtattam a netről egy piros épület fényképét, majd kitettem a konyhai üzenőtáblára, meglehetősen jól látható helyre, a gyerekek kriksz-krakszai, meg a sürgősen befizetendő csekkek közé, de amazokat már a háttérbe szorítva.

A kép, ami dolgozik a tudatalattiban
A kép, ami dolgozik a tudatalattiban

Egy piros házikót nyomtattam ki, amely az úticél-álom, Írország fővárosában, annak is a belvárosában áll. Nem volt a célomra extra pénz – sőt, semmilyen –, nem volt rá különösebben jó alkalom vagy elég idő, sőt: meglehetősen szorongató határidőkből indultam neki a dolognak. Igaz, jó kezdőrúgást jelentett, hogy egy régi kedves ismerősöm egy éve odaköltözött, és már egy ideje pedzegette, „egyszer talán majd meglátogathatnám őket” – de konkrét meghívásom nem volt, sőt, amikor élesbe fordult a dolog, szemérmetlenül inkább én tettem fel a kérdést: akkor a hónap elején mehetek?

De míg ide eljutottunk, a fotó ott volt a konyhafalon

Láttam reggel kávézás közben, és láttam délben, míg elkészült a paprikás krumpli, vagy amikor hajnali fél kettőkor még cikkeket írtam. Úgy néztem rá, mintha előtte állnék, hátamat a piros falnak vetve, elégedetten. Nem az épület a lényeg egyébként, ez egy túlhájpolt dublini kocsma, amit nagyjából minden elfogódott turista felkeres – az épület csak leképez és megtestesít valamit, ami kirángathat az unalomig ismertből, a kétségbe ejtő szürkeségből. Lehetne egy templomrom vagy egy virágos mező is, a lényeg, hogy az elme a magáévá tegye az elképzelést. Pease-ék könyvében olvastam, hogy agy nem tud különbséget tenni a képzelet és a valóság között, képeket elemez így is, úgy is.

Ám a kép, az erősen létező kép hatására az elme megoldási javaslatokat kezd keresni úgy, hogy mi ebből mit sem észlelünk.

Április második hetében tettem ki a képet, és odaírtam egy határidőt is: 2018. június 1.

Néha bosszantóan el tudok késni találkozókról, most is így volt: addig vacakoltam a repülőjegy-vásárlással, hogy szinte az utolsók egyikét vettem meg végül, és valójában június 4-én este álltam a piros épület előtt, három nappal a kitűzött határidő után – ennyi rátartás azonban még bőven belefér. Hogy a pozitív megerősítés mellett a negatív is mennyire hat, azt az utam kacskaringósságán leszűrhettem. Addig paráztam, míg tényleg bekövetkezett az extra kaland: aznap egyedül az én gépem indult kétórás késéssel Ferihegyről, így lekéstem Párizsban a csatlakozást, és éjjel tizenegykor még egy hasonlóan járt argentin lánnyal meg egy cuki brazil párocskával zötykölődtem a kárpótlásul kapott szállodai szoba felé, hátizsákomban egy üveg párizsi vigaszsörrel.

Szerzőnk Írországban
Szerzőnk Írországban

A tanulság? Az egész talán nem nagy eset, de nekem sokat jelentett

Különben is, a hegyek elhordása is a zsebkendőkbe adagolt földkupacokkal kezdődik. Azóta is többször belelapozok a könyvbe, és már lementettem pendrive-ra a következő bakancslistás tételt. Természetesen lesz hozzá határidő is – de már korántsem a korábbi, fojtogató, hanem egy új, felemelő és erőt adó.

(A kiemelt képen a pasi nem elragadtatott, hanem értetlen. Ugyanis annyira röhögtem, mint egy fakutya… de ez a fentiek után talán érthető mellékkörülmény.)

Kocsis Noémi

ITT elolvashatod a WMN szerzőinek nyárra való bakancslistáját is, ezek sokkal könnyebben megvalósíthatók, mint Noémié.