Támogatás, önkéntesség, tolerancia – Így néz ki ma egy etikus munkahely

–

Nincs rossz kérdés, csak sok (sok-sok-sok) meeting

„There is no silly question!” (Nincs buta kérdés) – úgy tűnik, ez az egyik legfontosabb mondat, amit az írországi munkahelyemen hallok. Jelképesnek érzem: egyszerre utal arra, hogy senki nem várja el, hogy már az első (vagy akár sokadik) napon tudj és érts mindent, és arra is, hogy rá fogják szánni az időt és energiát, hogy megválaszolják a kérdésedet.

A munkaadóm egy multinacionális vállalat, amely rendszeresen szerepel az Etisphere (vállalati normák vizsgálatával foglalkozó szervezet) 2008 óta létező „A világ legetikusabb vállalatai” elnevezésű listáján. Több szempontot vizsgálnak ahhoz, hogy egy cég itt helyezést érhessen el: a vállalati kultúrát, a környezetvédelmi tevékenységet, a munkavállalók szociális támogatását, a sokszínűségre való törekvést, az etikai normákat és azok betartását/betartatását.

Mindez jól hangzik elméletben, de számomra rendkívül tanulságos volt, hogyan élem meg mindezt a gyakorlatban is – amikor életemben először egy multinacionális céghez kerültem úgy, hogy előtte négy évig nem dolgoztam irodai környezetben, és az angolnyelv-tudásomat is hiányosnak éreztem. Most, lassan egy év tapasztalattal a hátam mögött azt kell hogy mondjam, ez a bizonyos etikusság valóban jelen van, sőt átszövi a mindennapi munkafolyamatokat, és bár okoz nehézségeket is (bármilyen furán hangozzék is), mégis hálát adok érte. 

Kezdjük rögtön a nehézségekkel!

Ahhoz, hogy egy pici, pár fős cég korrekt és támogató legyen, nem hátrány, ha egy korrekt és támogató főnök tartja rajta a szemét mindenen. Ahhoz viszont, hogy egy több ezer fős, Amerikától Európán át Ázsiáig irodákkal és munkavállalókkal rendelkező cég vezetése biztos lehessen benne, hogy a legutolsó csavart is az általa képviselt értékek szerint húzzák szorosra, 

világos, áttekinthető, szigorúan szabályozott folyamatok kellenek, amelyekről minden egyes dolgozót tájékoztatnak. Rendszeresen.

Nos, ez okozta – számomra – a legfőbb nehézséget. Az első hónapokban rettenetesen fárasztónak éreztem a pár hetente tartott meetingeket, tréningeket, amelyekben újabb és újabb eljárásokról kaptam (úgy éreztem, szó szerint) fejtágítást… Az ezek során bemutatott normák ráadásul valahogy túl szépnek is tűntek. „Kérdezz bármikor, jelezd azonnal, bármi gondod van, mondd el a főnöködnek, bármilyen új ötleted támad, amit szerinted a cég hasznosíthatna, ő majd továbbítja.” Aha. Rémlik valami ilyesmi. Mint amikor egyszer a kolléganőmnek elmondtam anno egy módszert, amivel megoldhatnánk az épp felmerülő, meglehetősen húzós problémánkat, és bár akkor tágra nyílt szemmel nézett, miről is beszélek, fél óra múlva előadta a főnökünknek mint a saját ötletét. Itt meg biztos önzetlen Teréz anyák dolgoznak, vagy robotok, naná.

És akkor a hétköznapok. Nos, az első időszakban valóban csak kérdeztem. Mert nem értettem se a román, se az ír kollégám akcentusát, mert négy éven át nem dolgoztam irodai környezetben, és mert még ha dolgoztam volna is, annyiféle, számomra ismeretlen rendszert, alkalmazást, programot használtak, hogy naponta több tucatszor éreztem azt, sosem leszek képes megtanulni és átlátni. 

De bármennyit kérdeztem, akár ugyanazt többször is, akármennyire nem értettem a folyamatokat, mégis mindig megkaptam a válaszokat, a segítséget, az információt. Sohasem türelmetlenül, sohasem hülyének nézve. 

Akkor még csak úgy éreztem, hogy ez csupán a közvetlen kollégáim és a főnököm személyiségéből adódik, de ma már tudom, hogy bár valamennyire így van, de ennek is megvan az oka: a cég nagyon tudatosan törekszik arra, hogy olyan gondolkodásmódú, személyiségű embereket vegyen fel (akár kevesebb tapasztalattal is), akik beleillenek a vállalati kultúrába. Az az elv, hogy szakmai téren az alapoknak meg kell lenniük ugyan, de nagyon sok minden eleve új és más, és azt úgyis itt fogod megtanulni – elvárás viszont, hogy rugalmas, toleráns, barátságos és segítőkész legyél.

Azt, hogy a bullying és zaklatás nem elfogadott, elméletben tudtam, de egy konkrét eset kapcsán megtapasztaltam, mennyire komolyan veszik. 

Nem írországi, hanem egy másik európai országban lévő irodában mondtak fel elfogadhatatlan munkahelyi viselkedés miatt egy vezetőnek. Az ilyen jellegű ügyek felelőse mindannyiunknak küldött e-mailjében arra kért minket: ne titkoljuk, ha olyan esettel találkozunk, amellyel kapcsolatban felmerülhet a zaklatás gyanúja. Hangsúlyozta: semmilyen retorzió nem ér senkit azért, ha jelenti a sértő viselkedést, minden jelzést nyomozás követ, és a cég célja az, hogy minden ilyet megelőzzön, ha pedig azt már nem lehet, azonnal véget vessen neki.

Pihenősarok, baba-mama szoba, és főleg: támogató főnökök

Újszerűen hatott az is, mennyire rugalmasan és gyorsan zajlanak itt néha a folyamatok. Abból indultam ki, hogy egy ilyen nagy cég formájából, működéséből adódóan rendkívül nehézkes – mire egy döntést meghoznak, addig hónapok telnek el. Biztos vagyok benne, hogy létezik, létezhet ez a probléma, ám a saját kis területemen nem ez a jellemző. Amikor úgy láttam – alig pár hónapja itt dolgozó kollégaként –, hogy valamilyen, például a Covid miatt kialakított szokás vagy rendszer nem hatékony már, és jeleztem a közvetlen főnökömnek, alig pár nap nap múlva jött a visszajelzés; ennyi idő elég volt hozzá, hogy ő átgondolja, és az érintett, más irodában, de azonos területen/pozícióban dolgozó emberek tapasztalatát megkérdezze. Majd, ha úgy látta, hogy működőképes a javaslat, akkor jóvá is hagyta. Két nap alatt kaptam meg a (pozitív) választ akkor is, amikor megtudtam, hogy egy másik, a lakhelyemhez sokkal közelebbi irodánkban dolgozó kolléganő felmond, és jeleztem, hogy megpályáznám az enyémnél nagyobb önállóságot igénylő, összetettebb, nehezebb munkakört.

Az etikusság megjelenik a legapróbb dolgokban is, mégis, ezek az „apróságok” azok, amelyek leginkább meghatározzák az ember munkahelyi jóllétét. 

Ennek része a fizikai környezet, a sok színes, kényelmes pihenősarok, az apró fülkék, ahová elvonulhatsz, ha bizalmas telefonos vagy online megbeszélésen veszel részt, de van edzőterem, és persze zuhanyzók, ahogy van „drying room” (szárítkozószoba) is arra az esetre, ha eláznál, szeretnél átöltözni, és bedobni a ruhádat a szárítóba, illetve van baba-mama szoba is, ha jött veled a csecsemőkorú gyereked, és szeretnéd megszoptatni, tisztába tenni. 

A fizikai környezet mellett azonban nagyon sokat számít a rendszeres visszajelzés is arról, hogy jól dolgozol, értékes, amit csinálsz, a köszönet, ha valakinek segítettél, a törekvés arra, hogy ha csak lehet, minél jobb hangulatban végezhesd a munkádat.

A másik ember elfogadása, tiszteletben tartása alapvető fontosságú

Olyannyira, hogy fel sem merül ennek kétségbe vonása. Bennem volt némi rémület, amikor a harmincöt év körüli új ukrán kolléganő összetalálkozott a fiatal orosz saleses sráccal – ők azonban gond nélkül beszélgettek egymással. Fesztelenül kapkodják fel az emberek a Pride hónap alkalmával kipakolt szivárványos kitűzőket, legyenek hetero-, homo- vagy bármilyen szexuális beállítottságúak, egyszerűen azért, mert pontosan tudják, hogy ez nem arról szól, hogy „döngetem a mellem és ország-világnak hirdetem hülye ruhában, hogy homokos vagyok” (Magyarországon ilyet még azoktól is hallottam a Pride-dal kapcsolatban, akik amúgy az LMBTQ kapcsán a hétköznapokban toleránsak), hanem arról, hogy „büszke vagyok arra, hogy olyan világban élek, és olyan világot próbálok teremteni, amelyben senkinek nem kell szégyenkeznie a szexuális orientációja miatt”.

De ahogy írtam, természetesen van olyan része is az ilyen jellegű működésnek, ami lehet akár bosszantó is, legalábbis magyar szemmel nézve. 

Itt alapvető része a közgondolkodásnak, hogy az önkéntes munka jó és fontos, ez a cég részéről is megjelenik mint elvárás. Nem kötelező, de erősen javasolt – cserébe a vállalat plusz szabadidővel honorálja az igazolt önkéntes munkát. 

Volunteer Dayt sok cég is szervez, ráadásul munkaidőben – ilyenkor a dolgozó választhat, hogy inkább végzi a munkáját, vagy elmegy, és részt vesz az adott programon. Természetesen ez sem kötelező – akinek nem vonzó az adott program, például folyópart-tisztogatás, az jelentkezhet másra is a sok száz másik lehetőség közül, foglalkozhat állatokkal, dolgozhat alkalmanként pár órát jótékonysági boltban, vagy épp intézheti a bevásárlást mozgásképtelen, idős embereknek. A választás az adott munkavállalóé, de a vállalat mindenképpen értékeli és támogatja az ilyen tevékenységet.

Miközben én cseppet sem bánom, hogy erre ösztönöznek, megértem azt is, ha valaki úgy érzi, ezen a ponton már a vállalat a magánéletet érintő döntésekbe és az egyén szabadidős tevékenységébe avatkozik – bár nekem sokkal jobban tetszik, ha ez ilyen módon történik, nem pedig, mondjuk, rendszeres túlóráztatással.

És a konklúzió: nagyon nagyra értékelem a pozitívumokat, amelyeket a személyes fejlődésemben, tanulásomban, és a magánélet–munka egyensúly kialakításában ennek a cégnek köszönhetek. Még mindig küzdök kicsit a (túl)szabályozottsággal, a néha feleslegesen soknak tetsző, állandóan ismétlődő tréningekkel. Ezeket nehéz megszokni, hiszen van közte pár olyan, amelyekről úgy érzem, „ez józan paraszti ésszel is belátható, minek többoldalas PowerPoint-bemutatót készíteni hozzá csecse képekkel”, másfelől persze értem a logikáját is: ha minden el van magyarázva, le van írva, sőt rajzolva és kiszínezve, a kötelező részvételnek köszönhetően bizonyítható, hogy a dolgozók tudnak róla. És így várhatóan tényleg úgy lesz végrehajtva, ahogy kell – ha pedig mégsem, hát bombabiztosan számonkérhető.

Ahogy a támogatás, az információáramlás és a tolerancia, úgy tűnik, ez is kihagyhatatlan eleme annak, hogy egy cég a etikusnak mondhassa magát.

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / jacoblund