–

Elképesztő év volt. Soha nem voltam még ennyire magányos, és soha ilyen intenzíven nem kapcsolódtam másokhoz. Soha korábban nem éreztem azt, hogy ennyire menthetetlenül el vagyok akadva, és hogy milyen sokat változom közben. Hogy tulajdonképpen még fel sem nőttem igazán, de már életközépi válságban vagyok. Hogy a rétegeim alatt igenis ott van bennem egy másfajta gyerekkor magja, amit kicsíráztathatnék, felnöveszthetnék, ha megtanulnék másfajta történeteket is mesélni önmagamnak az életemről, a többi emberről, a világról. Nemrég kezdett el igazán dolgozni bennem a fájdalom, hogy nem alapítottam saját családot, és a vágy is, hogy rokonságot alakítsak ki a környezetemben élőkkel.

Ez volt az az év, amikor megcsapott, hogy vannak veszteségeim – és egyúttal átéltem, intenzív, mély hálával, hogy mennyi mindenem van.

2025-ben józan voltam, 2025-ben: éreztem. Tompán, kimerítően és folyamatosan, máskor elárasztva, hüppögve, levegő után kapkodva. 2025-ben eltávolodtam a bulizástól, 2025-ben visszataláltam a zenéhez. A kamaszkorom számait hallgattam, miközben nagyokat sétáltam, vagy órákon keresztül vezettem, és élveztem, hogy egyszerre létezik bennem minden. Soha korábban nem észleltem ennyire sokrétűnek, kuszának, kiismerhetetlennek az időt, miközben igyekeztem elbírni a pillanat súlyát, és megtartani magam abban, ami van. Mind az összes belső és külső helyzetekben. 

Válságaink, és amink még megmaradt

Mert itt élünk egy országban, ami megállás nélkül tajtékzik, háborog, indulatoktól habzik. Repülőrajt, ne bajlódjanak a szervezéssel, poloskák, szatyor fing, zebrák, kismama-szépségverseny, fotózd a rövid szoknyás nőket, megkötözött munkatárs a csomagtartóban, átláthatósági törvénytervezet, bazmegolás, Szőlő utca, nem mi szültük őket, és még sorolhatnánk. Az igazság válsága az elménkbe szivárgó nyelvi válság is: szavak kopnak el, üresednek ki, vagy válnak fegyverré, amivel aztán lehet butítani, hergelni, vegzálni a népet. De az igazság válsága ma már képi válság is: bárkiről bármilyen fotót, videót elő lehet állítani, így lassan már a saját szemednek sem hihetsz.

Egy olyan korban élünk, amelyben ömlik ránk az információ, és az aktualitások mámorában a világ hírekre, rövid videókra, a képernyőn görgetett címekre esik szét, ahogy Byung-Chul Han filozófus is mondja.

Talán soha korábban nem volt ekkora kihívás, hogy egyrészt tartalmazni tudjuk mindezt: átéljük, hogy közünk van a történésekhez, és képesek legyünk együttérezni, felháborodni a minket, de akár a minket közvetlenül nem érintő ügyeken is – pusztán elvi alapokon, állampolgári felelősségből. Másrészt időnként igenis le tudjuk választani magunkat arról a hírkörnyezetről, ami állandó felfokozottságban tartja az idegrendszerünket. Hogy képesek legyünk visszavenni az egyik utolsó dolgot, amink még megmaradt: a figyelmünket. Már csak azért is, hogy felfrissíthessük azt: ápoljuk az érzékenységünket és gyakorolhassuk az önmagunkkal, a többi emberrel, élőlénnyel, a fizikai környezetünkkel való törődés gesztusait, amelyről Jenny Odell író is beszél. Mindazokat a csendes tevékenységeket, amiktől nem feltétlenül látszunk, amikért nem kapunk lájkot, dicséretet, jutalmat, de a létezésünkhöz mégis nélkülözhetetlenek. 

A dolgok helye

Mert miközben mindenki az igazát harsogja, és így-úgy, de próbálja eladni magát, az ország vezetői pedig egyre csak dagasztják a kollektív narcizmust,

az ember visszavágyik olyan, mostanában kevésbé divatos értékekhez, mint az intellektuális alázat vagy a szerénység. Ahhoz a szemlélethez, amikor valaki magabiztos ugyan, de önmagát nem a világ közepének, hanem a részének tekinti.

Tisztában van a saját értékével, de felismeri és becsüli mások hozzájárulását is. Képes elhinni a rá vonatkozó pozitív visszajelzéseket, nem csorognak ki belőle pár perc, óra alatt, mint lyukas hordóból, a kedves mondatok, nem kell azokat folyamatosan kívülről újratölteni, de el tudja bírni a kritikát is, az ellentmondásokat, a dolgok csodálatos komplexitását, a valóságot. 

Steiner Kristóf: Ahová már nem lehet visszamenni

WMN Life – 2026. január 5. – SK

És valóság az is, hogy itt ülök a laptopom előtt, hajnal van, kedd. Odakint még minden sötétbe burkolózik, alig látszanak a szemközti ablakok, erkélyek körvonalai. Ezek a dolgok mégis valódiak: az ujjaim, amivel lenyomom a billentyűket, a szék, amin ülök, a hátam, ami sajnos begörnyed, tudom, a lélegzetem, a szoba, ami körülvesz. Ezek a dolgok mégis valódiak: a kezed, amivel fogod a telefont, a napszak, amikor olvasod ezt a szöveget, a hátad, a tartásod, a lélegzeted, a tér, ami körülvesz. Nem vagyunk avatarok, nem vagyunk álprofilok, nem vagyunk manipulálható, tárgyiasítható tömeg: te és én valódiak vagyunk, ahogy a többiek is ebben az országban, és azon túl. Érző, sebezhető, hús-vér emberek mind, és néha muszáj szüneteket tartanunk, hogy erre emlékeztessük magunkat. Hogy felidézzük, miért vagyunk itt, és bár ezerféle dolgot gondolunk a jó életről, tudatosítsuk magunkban, hogy értelme csak akkor lesz, ha részt veszünk benne. 

Lesz még nyár

A részvétel, az egyensúlyozás a kint és bent, a figyelmünk ügyekre irányítása és tudatos visszavétele között viszont nem lesz könnyű, idén nagyon nem. Most még a vihar szemében állunk, de már ott várakoznak körülöttünk a tomboló erők, a kampány felkavaró őrülete. Fontos, hogy legyen mibe kapaszkodnunk közben: a valódiságunkba, az emberségünkbe, egymásba. Hogy különbséget tudjunk tenni az építésnek álcázott pusztítás, és a gyógyító lebontás között. Hogy a romok között botorkálva még képesek legyünk szólni egymáshoz. Mert

bármi is lesz, április után is élni, lélegezni, írni, olvasni, érezni, gyűlölni, szeretni fogunk – mi, mindannyian. És lehet, hogy kezdetben még a családtagjainkkal is csak az időjárásról fogunk tudni beszélgetni, de majd ha ott tartunk, ne becsüljük ezt le.

Hiszen generációk évezredek óta megtárgyalják, süt-e a nap, esik-e az eső, fúj-e a szél, mert legbelül tudják: néha ez a legkézenfekvőbb módja, hogy két ember elkezdjen közös valóságot teremteni, ahol ismét találkozni tud.

2025 elképesztő év volt. 2025-ben józan voltam, 2025-ben: éreztem. Tompán, kimerítően és folyamatosan, máskor elárasztva, hüppögve, levegő után kapkodva. 2025-ben igyekeztem belenőni egy szerepbe, 2025-ben igyekeztem, hogy az a szerep ne nőjön rám – hogy hosszú távon, méltón, felelősséggel tudjam viselni.

Közel egy éve vagyok a WMN főszerkesztője, és miközben 2025 a magazin számára is egy változásokkal, kihívásokkal, fájdalmakkal és örömökkel teli év volt, én sosem voltam ennél büszkébb erre a csapatra: a munkatársaim kreativitására, erejére, jószívűségére. Arra, ahogyan a nehéz időkben is össze tudunk kapaszkodni a valódiságunkban, az emberségünkben, a veletek alkotott közösségünkben. Mert

jöhet bármekkora vihar, mi továbbra is itt leszünk veletek: idén is folytatjuk szép küzdelmünket a kontextus összeomlása ellen, hogy a hibáztatás helyett a megértés irányába forduljunk, az információktól pedig ne csak szétessen, hanem legalább annyira kezelhetővé, belakhatóvá is váljon a világunk. 

Milanovich Domi