Van olyan barátnőm, akit ezer éve ismerek, mégsem öleljük meg egymást soha

Egy másikat bármikor átkarolhatom, ha akarom, de puszit nem ad, és látszik, kiveri a víz az ötlettől is. Rokongyerek is van a környezetemben, akit csak pár kiváltságos családtag érinthet meg, leginkább az anyja-apja, hozzájuk bújik, de másoknak legfeljebb a feje búbját tartja oda, az üdvözlő- és búcsújeleneteket pedig leginkább kerüli.

Mi az oka annak, hogy egyes emberek kifejezetten keresik a testi kontaktust, mások viszont menekülnek előle? 

    
Annak ellenére, hogy a híres Harlow-féle kísérlet nyomán az 1950-es évektől nyilvánvaló, hogy az érintés, az ölelés ugyanolyan elemi szerepet tölt be az életünkben, mint a táplálkozás. (Leegyszerűsítve a lényeget: Harlow anya és fizikai kontaktus nélkül felnevelt rézuszmajmai nem tudtak megfelelően gondoskodni saját utódaikról, agresszív és minimum fura felnőttek lettek.)

Emberekkel nem végeztek ilyen kísérletet természetesen, de a háború után az árvaházakban vizsgálódtak a tudósok, és azt figyelték meg, az ide került kisbabák fizikai és szellemi fejlődése elmaradt a kortársakéhoz képest, és a csecsemőhalandóság is sokkal magasabb volt körükben, mint a családban nevelkedő gyerekeknél, annak ellenére, hogy megfelelően etették őket és a higiénia sem volt rosszabb a környezetükben.

Amiből viszont nem kaptak eleget, az a simogatás, a ringatás, a szem- és testkontaktus, emiatt kerültek éltere szóló hátrányba

Ha az ember beleássa magát a témába, akkor talán az a legfontosabb következtetés, amire juthat, hogy az érintéstől való félelem, szorongás vagy iszony mindig csak „fedősztori”.

Azt, hogy miként viszonyulunk a mások érintéséhez, a gyermekkori minták, a későbbi tapasztalatok, a személyiségünk, a szorongásaink, és a társadalmi konvenciók is alakítják, mondja a pszichológia.

Mint azt már tisztáztuk, minden kisbaba úgy jön a világra, hogy vágyja az érintést, simogatást, ölelést, a testi kapcsolatot. Aztán ahogy telnek az évek, szép lassan és többé-kevésbé mindenki leválik „gondozójáról”: anyjáról-apjáról.

Mifelénk a szülők nagy része szeretné, ha a gyerek minél hamarabb önálló lenne: el tudna aludni egyedül a saját szobájában a kiságyban, tűrné a babakocsit és a babaülést, „eljátszana szépen egyedül”, feltalálná magát hamar a közösségben.

Egy csomó modern kütyü segít abban, hogy a kisgyerek elfoglalja magát, ha a felnőttek épp nem érnek rá a karjukba venni, foglalkozni vele, és bármennyire szereti is a szülő a gyermekét, a modern kor egész egyszerűen nem kedvez a testi kontaktusnak, az ölben levésnek, a dögönyözésnek, a ringatásnak, az összebújásnak.

Pedig az érintés nem vált kevésbé fontossá, és nem válik idősebb korunkban sem azzá, csak megtanuljuk a társadalmi játékszabályokat.

Mifelénk, ha nő vagy, megérinthetsz bárkit a tabuterületek kivételével, nem fognak rád furcsán nézni. Ha férfi vagy, visszafogottabbnak kell lenned. Egészen kicsi korod óta kevesebbet érintenek (a szüleid is), mint a lánytesódat, és azt tanítják neked a szokások és a felnőtt minta, hogy az érintésed többet jelent egy nőénél, erotikus üzenete van, kihívó, ezért nem illik idegen nőket érintened, idegen férfiakat meg pláne nem. Persze bizonyos intézményesített formák rendben vannak: ilyen a kézfogás, a hátba veregetés vagy a puszi az orcára.

Ezen kimondatlan szabályok terén persze nagy különbség van az egyes népek, kultúrák, sőt szubkultúrák között

Volt egy nemzetközi vizsgálat, azt számolgatták, milyen gyakran érintik meg egymást baráti kapcsolatban álló emberek egy óra alatt. Nem hiszem, hogy csodálkozol: míg, mondjuk, Puerto Ricóban 180-szor, Londonban egyszer sem, hogy a két végletet említsem.

És természetesen nem az a konklúzió, hogy az angolok kevésbé szeretik a barátaikat.

Divat mostanában szeretetnyelvekről beszélni annak kapcsán, hogy sokszor miért csúszik félre a kommunikáció két ember között. A Chapman/Campbell pszichológus szerzőpáros szerint az öt szeretetnyelv egyike a testi érintés – a többi: az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás és a szívességek.

Azaz, van olyan ember, aki leginkább az érintés által érzi, hogy szeretik, és ő maga is így fejezi ki a ragaszkodását, míg másnál nem ez a prioritás.

Sok múlik azon, milyen volt a családi minta

De nem egyértelmű, hogy egy távolságtartó, érintéstől tartózkodó família leszármazottja maga is keveset ölelget, simogat majd. Van olyan, akinek annyira hiányzott gyermekkorában a szeretetnyelv ezen típusa, hogy kifejezetten gyengéd partnert keres, és a saját utódait is dédelgeti. Persze ehhez nagyfokú tudatosság, a saját hiányok felismerése szükségeltetik, ami nem mindig adatik könnyen az embernek.

Aztán olyan is van, hogy bár a családi közegből nem ez következne, valaki mégis kerüli az érintést. És nem azért, mert, mondjuk, extrém módon fél a bacilusoktól vagy pusztán embergyűlölő. Valójában az, hogy valaki ódzkodik a testkontaktustól, általában nem arra utal, hogy másokkal van baja, hanem sokkal inkább arra, hogy önmagával küzd, önmagában bizonytalan.

Ha valaki szorong, kevés az önbizalma, nincs rendben a saját testképe: csúnyának, kövérnek, soványnak, butának hiszi magát, ha nem érzi komfortosan magát társas helyzetekben, akkor nem meglepő, hogy kerüli az érintést. Hisz akkor még inkább rá irányul a figyelem, még inkább középpontba kerül, amit törékeny magabiztossága nehezen tolerál.


Az is lehet, hogy mivel a legőszintébb, legközvetlenebb, legintimebb kapcsolódási módról van szó, és így a legsebezhetőbbé is válunk általa, az eredeti, bennünk lévő félelmek erősödnek az érintés által.

És ha már a parák…

Vannak, nem kevesen, akik azért nem szeretik az érintést, mert valakik csúnyán visszaéltek a bizalmukkal vagy a hatalmukkal felette.

Bántották őket az érintéssel – nem csak szerették.

Nem pusztán extrém kegyetlen bántalmazásra kell gondolni. Bőven elég lehet egy eredendő bizalmatlansághoz az, ha valakit időnként „pedagógiai célból” megpofoztak, elverték a fenekét fakanállal vagy megrángatták a haját, fülét, karját azok, akikhez a leginkább kötődött.

Ha valakinek nem egyértelmű a viszonya az érintéshez, ha az nem mindig pozitív élményt nyújtott számára, akkor valószínűleg az sem lesz számára magától értetődő, hogy ölelgesse a szeretteit.

Sőt, az is lehet, hogy például képtelen elviselni egy masszázst, ami másnak isteni kikapcsolódás, ehhez képest ő a gondolatától is rosszul lesz, hogy egy idegen a testét gyúrja. Ha ki is próbálja, olyan feszült közben, hogy nem ér semmit az egész. Vagy ha sikerül ellazulni, akkor peregnek a könnyek, kúszik elő, oldódik az izmaiban valami rég eltemetett trauma emléke.

Van az érintéstől való viszolygásnak egy extrém formája: a haptefóbia, amely majdnem mindig kiskori bántalmazásra vezethető vissza.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a testkontaktustól való iszony fizikai tünetekkel, akár súlyos esetben pánikrohammal jár. Lehet, hogy egy titkos belső üzenet miatt: aki megérint, az többet, mást is vár majd.

Ha valaki hozzánk ér, akkor a számos egyéb funkció mellett kommunikál is velünk

Informál valamiről, leginkább önmagáról, az érzéseiről, néha sokkal kifinomultabban és egyenesebben, mint a szavakkal.

Matt Hertenstein professzor szerint az érzelemközlő üzenetek (együttérzés, hála, düh, szeretet stb.) nyolcvan százalékát csupán érintés által is át tudjuk adni.

Arról nem is beszélve, hogy vannak helyzetek, amikor nem maradnak szavak, és az érintés a minden: az együttérzés, a bátorítás, a megnyugtatás.

Ha pedig a testkontaktust szavakhoz „passzintjuk”, akkor állítólag kezünkben van a hatalom, ugyanis az is bizonyított, többféle kísérlet által, hogy sokkal nagyobb hatást érünk el, ha, mondjuk, egy kéréshez mellékelünk egy szolid (például kar-) érintést is. És ez nemcsak családtagok között ilyen megbízható.

Egy kutatás kimutatta, hogy azok a felszolgálók, akik megérintették a vendégek karját vagy kezét, nagyobb borravalót kaptak. Ez azt mondják, azért van, mert az érintés azt üzeni, „odafigyelek rád, fontos vagy”, én pedig „őszinte, megbízható és nyíltszívű vagyok”.

Ha valaki kerüli a tömeget, nem puszilja meg az ismerőseit vagy nem ölelgeti a barátait rendszeresen, az még nem a világ vége. De az, ha valaki bármilyen okból en bloc kerüli az érintést a szeretteivel, az nemcsak önmaga számára ártalmas, hanem a környezetének is.

Egész egyszerűen azért, mert szükségünk van az érintésre, és kész

Például mert a fizikai kifejeződése annak, hogy biztonságban vagyunk, szeretnek és támogatnak minket.

Az ölelés hat a hormonrendszerünkre: oxicotint, avagy kötődési hormont szabadít fel, mint az orgazmus, csökkenti a stresszt, a fájdalmat, javítja az immunrendszer működését, a közérzetünket, és hatással van az érzéseinkre. Voltaképp a természetes gyógymódok egyik legkiválóbbika.

Etológusok szerint bizonyos állatok fejlődésében nagyon fontos szerepet játszik a kurkászás.

A csimpánzok például sokkal szívesebben osztoznak az élelmen azzal, akinek a szőrét előtte tisztogatták, de ez az aktus, azt mondják, a hímek agresszivitását is csökkenti.

Akárcsak az embereknél az, ha megölelik egymást vagy megmasszírozzák, mondjuk, a társuk vállát.

Ha épp nincs kéznél senki, aki hozzánk érne, akkor figyeljétek csak meg, saját magunkat „tapogatjuk”, ha feszültek vagyunk, babráljuk a hajunkat, a tarkónkat nyomogatjuk vagy a homlokunkat gyurmázzuk. Ettől – azt mondják a kutatók – csökken a stressz hatására termelődő kortizol szintje a vérünkben, megnyugszunk, normalizálódik a szívritmusunk. Persze, ha más érint meg minket, akkor a hatás erősebb. Már ha bírjuk az illető közelségét, és nem mászunk tőle a falra.

De mit tehetünk, ha mindezen érvek ellenére még mindig nem szeretjük, ha hozzánk érnek? Jó hír következik: a „tűrőképesség” és az érintési kedv turbózható.

Konkrétan rá lehet szoktatni magunkat, ha vannak hozzá türelmes és megbízható partnerek persze, akiknek az ölelésében képesek vagyunk lelazulni, elengedni a félelmet, bizonytalanságot. Azért is érdemes erőltetni a dolgot, mert a már ismertetett pozitív hatásokon túl a boldogság is nagymértékben a testi kapcsolat függvénye, és most nem csak a szexre kell gondolni, bár arra is érdemes. (A jó szex ugyanis nem a hálószobában kezdődik, ordas közhely ez, de attól még igaz.)

Abból, hogy valakit milyen sűrűn érint meg a párja, kiderül, mennyire érzi magát jól a kapcsolatában

Hiába ajnároznak valakit, ha közben kerülik az érintését, állandó hiányérzete lesz.

Létezik egy fogalom is erre, úgy hívják, „bőréhség”, és ez azt jelenti, hogy nem jut az ember annyi érintéshez, amennyire szüksége lenne. A bőréhség állítólag komolyan (ha nem leginkább) hajlamosít a depresszióra például. (Nem véletlen, hogy idős, magányos embereknél gyakran használnak terápiás állatokat, már pusztán egy másik élőlény közelsége, testmelege, simogathatósága, dorombolása is javítja a közérzetet.) 

Visszatérve a már emlegetett jó hírre, érintési kedv és hajlandóság terén is össze lehet csiszolódni, ha eltérők az igények, ám a cél közös: úgymint közös jövő.

A lényeg a megfelelő kommunikáció, a szelíd próbálkozás, semmiképpen sem szabad erőltetni a dolgokat, követelőzni, lépésről-lépésre kell haladni, szeretettel és türelemmel, ezt mondják a párkapcsolati tanácsadók. A Virginia Satir nevű híres pszichoterapeuta még számszerűsítette is azt, amit nem lehet,

szerinte mindenkinek napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a jólléthez, tizenkettő a gyarapodáshoz.

Nos, hogy hiszünk-e neki vagy sem, azt mindenki döntse el maga, de az is lehet, hogy egyszerűen csak elhatározzuk: ölelünk, annyit, és amennyit, és akit csak lehet. Abból baj nem lehet, ha szívből tesszük.

Kurucz Adrienn


 Forrás, további olvasnivaló:

ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
+ Nyitrai Erika: Az érintés hatalma, 2011, Kulcslyuk kiadó