Megnyugtató érintések

Két lányom van, négy-, és két és fél évesek, és sokkal több mindent fejeznek ki tapintással, mint amit én korábban kifejezhetőnek gondoltam. Az ujjszopás és nyugtató valaki/valami morzsolgatás szerintem minden kisgyerekes anyuka és talán apuka számára ismerős. Hallottam már fülcimpa-, körömágy- és hajpiszkálgató gyerekekről, de ezek általában alvási rituáléhoz kapcsolódtak. A lányaim a szó szoros értelmében bizonyos időközönként „töltőre teszik” magukat tapintásügyben, és amint „feltöltődnek”, szaladnak tovább.

A nagyobb ruharésekbe (ujj, szakadt nadrág lyuk, derék) dugdossa a kezét (minél szorosabb, annál jobb), és ott simogat. Mondanám, hogy csak engem meg az apukáját, de valójában ez egy szimpátia kifejezési mód is nála: ha valakit megismer, és megkedvel, öt perc múlva a ruhaujjában van a keze.

A kisebb a husira bukik: a mell vagy akár a (nem kimondottan kockás) has bőrét összecsippenti és morzsolgatja.

Nagy élmény annak, aki kapja. Ő „cicicsipkedésnek” hívja, és csak a kivételezett keveseket tiszteli meg vele. De időnként igénye van rá, így a jelen lévő első számú felnőtt (nagymama, nagynéni, nagybácsi) bármikor áldozatul eshet ennek.

Először felmerült bennem, hogy csupán az én gyerekeim ilyen furák, akiknek ennyi megnyugvásra van szükségük, ezért „tapiznak” állandóan valakit. Aztán ahogy egyre több kisgyereket látok magam körül, egyre jobban körvonalazódik, hogy ez életkori sajátosság, és nagyon sok gyerek érintgeti itt-ott a szüleit a játszótéren, a boltban vagy bárhol. És közben látszólag elég kiegyensúlyozottak a lányaim, szívesen töltenek időt más felnőttekkel, nem kimondottan anya- vagy apafüggők. Így lassan belenyugodtam, hogy ez valóban generációs sajátosság. Főleg annak tekintetében, hogy az idősebb gyerekeket nevelő ismerőseim eléggé megdöbbennek ezen a sok érintésen. Kicsit furcsán is néznek néha, de basszus, megértem őket, ez még engem is sokkol időnként.

Nézek, fogok, kérdezek

A kisgyerekkor a világ felfedezésének időszaka, és az én gyerekeim nemcsak látni és tudni, de tapintani is szeretik a dolgokat. A könyvtárban rendszeresen elhangzik náluk a könyvválogatásnál, hogy „hadd fogjam meg”, és tényleg tapogatják a könyveket, pedig felnőtt szemmel az adott könyv tapintása azért nem tűnik olyan fontos szempontnak.

A könyvesboltban is végigsimítják az összes érdekesnek tűnő kötetet.

De nemcsak a könyvekkel vannak így, az ételt is gyakran megérintik. Szerencsére nem túrnak bele a főzelékbe, de ha, mondjuk, választhatnak kétféle sajt közül, gyakran meg is fogják őket a nagy dilemmázás közben. Ezért sem szerencsés kisgyerekkel svédasztalozni, ezt tapasztalatból mondom.

Bár mindkettejük látása kiváló egyelőre (két szemüveges szülővel ez könnyen változhat még), gyakran hívják segítségül a kezüket a játékokban is: az állatos formabeillesztőnél vettem észre először, hogy végighúzzák az ujjukat az alapon és a formán is, és ez valahogy segíti őket a párosításban. A kirakózást is furcsán űzik, simán megoldják a koruknál idősebbeknek való kirakót is, de azt, hogy mi a sarokelem, széle, még mindig nem értik. A kívülről építkező módszer helyett belülről haladnak kifelé, de nagyon sikeresen.

Ha kijelző, akkor érintős

Bevallom töredelmesen, hogy egyéves koruktól kezdve használnak okoseszközöket, azóta játszottak a telefonomon (először egy zenélő, állathangos alkalmazáson), és még a nagy mesenézések előtt elkezdtük használni a BOOKR Kids appot. Vagyis nekik az volt az alap, hogy a képernyő érinthető, a mesefigurákat ők mozgathatják a rajzfilmben. Aztán persze gyorsan alkalmazkodtak ahhoz, hogy ez nem mindig van így, de megvoltak a közhelyes vicces helyzetek: nyomogatták a nem érintős laptop kijelzőjét, kioktatták a mesékről mást gondoló idősebb családtagokat, és a mesélős alkalmazásnak köszönhetően szinte mindent el akarnak lapozni, amit éppen meguntak – csakhogy ez nem minden appban lehetséges.

Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a túl sok képernyőnézés eltolja a gyerekeknél a hangsúlyokat a különböző ingerek között.

Törekszem rá, hogy megkapják a szükséges szociális tapasztalatokat, sokat vagyunk levegőn (persze ez becsapós, játszottunk már tableten az erkélyen is), szaladgálnak, szerepjátékoznak, kreatívkodnak, sőt a háztartási munkában is részt vesznek. De ebbe még bőségesen belefér naponta egy húszperces animációs film, és a bizonyos időközönként előkerülő, alaposan szűrt, általában együtt használt érintőkijelzős játék.

Azt gondolom, nem lennék hiteles, ha gyakorló telefonfüggőként tiltanám őket a képernyőtől. És ha a szemük előtt laptopon dolgozóként úgy tennék, mintha ez nem szőné át az életünk minden területét.

Ráadásul tényleg iszonyú profik benne, jobban kezelik a telefonomat, mint én, még olvasni sem tudnak, de mindent kikövetkeztetnek, és mindig megtalálják, amit keresnek.

Még a kódomat is fel tudják félig-meddig törni (a fotók közé is bejutnak, és az elég nekik egyelőre).

Tudom, hogy az érintős generáció gyorsan behozza a lemaradását akkor is, ha jó ideig nem érinthet kijelzőt, de inkább arra törekszem, hogy a pozitív hozadékát kapják (így tanultak meg kirakózni, így tudunk 100 mesekönyvet elvinni nyaralni, így rajzolgathatnak bárhol). A tévéről már bebizonyosodott, hogy a mértékkel fogyasztott megfelelő tartalom gyermekkorban is lehet hasznos – az okoseszközökkel kapcsolatban azonban még folynak a kutatások. Én mindenesetre bizakodó vagyok. És persze nagyon félek attól, hogy mi lesz, amikor már nem az én telefonomon játszanak, és a közös tabletünkön néznek mesét, hanem önállóan teszik le a digitális lábnyomukat (főleg a közelmúlt adatlopásos botrányai után). De egyelőre elég azon aggódnom, hogy ne hívják fel véletlenül Básti Julit…

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images